Gödörben - 35. fejezet - Fura gondolatok

– Ennek nem sok értelme volt – jegyzi meg Jeremy, miközben hazafelé sétálunk. Másik útvonalat választottam, kicsit kerülni kell a patak felé, de az tuti, hogy erre nem kötnek ki indiánok. Kivéve, ha mégis, nem vagyok jós.

– Nem sok? Beszélgettünk Mrs. Bennettel…

– És kiderült, hogy ő sem tud semmit – vág közbe az öcsém.

– Sétáltunk egy sort, megszabadulhattál… – Scarlett emlékétől, akarom mondani, de végül másképp fogalmazok – Ray házától, lehettél a drága nővéreddel…

– Jól van, jól van – hallgattat el Jeremy. – Csak éppen semmi érdemleges nem történt. Semmi izgalmas.

– Egy életre elegem van az izgalmakból – jegyzem meg.

Jeremy nem válaszol.

– Elképesztő, mennyire elzárkózik a férjétől Mrs. Bennet. És közben mennyire félti. Hogy pont mi bántjuk őt.

– Vagy nem tőle zárkózik el, hanem tőlünk – jegyzi meg az öcsém.

– Hogy érted?

– Lehet, hogy nem mindent mondott el, amit tud. Mármint, egy feleség szinte mindent tud a férjéről. Tudnia kell, hogy meggyengült-e vagy, hogy mik a tervei. Mégsem mondta el.

– Nem is tudom… – Hallgatom végig Jer észérveit. – Én megbízom benne, és nem tudom elképzelni, hogy direkt becsapjon. Ráadásul, láttad, hogy viselkedett, amikor a könyv szóba került, szerintem a férjéhez is úgy állhat. Nem akar tudni arról, milyen szörnyűségeket tervez, ahogy a képeket sem akarta tovább nézni.

– Nagyon könnyen lenyerte a bizalmadat.

– Nincs okom nem bízni benne, többször is szólhatott volna Bennetnek, hogy nála vagyok, mégsem tette.

– Hogy milyen naiv vagy!

– Még hogy én naiv?! – tiltakozom. – Csak megbízok az emberekben.

Jeremy vet rám egy furcsa pillantást, majd összeszorított szájjal megy tovább.

– Most meg mi van? – morgok.

– Semmi – morog vissza.

– Inkább figyeld, nem boltunk-e véletlenül a kijáratba.

– Ja, mert akkora a valószínűsége, hogy pont itt lesz.

– Fogd be, és figyelj!

Egy ideig némán sétálunk. Hirtelen furcsa érzés tör rám, magam sem tudom, megmondani, miért. Idegesen körbenézek, majd Jeremyre, aki szintén megérezhetett valamit, mert az arcán félelem ül.

– Jeremy, mi a…? – lépek hozzá közelebb.

Hirtelen felkiált, megragadja a vállam, és közelebb húz magához. Döbbenten követen a tekintetét, hogy aztán én majdnem felvisítsak: néhány méterre tőlünk a fák közül egy csillogó, sárga szempár mered rám. Test is tartozik hozzá, a nagymacska bundáját fekete pöttyök borítják, teste megfeszül a visszatartott energiától.

– Jézus, egy leopárd – nyögöm ki.

– Jaguár – pontosít Jeremy, miközben kicsit eltol magától, és felemeli az AK-47-est.

– Tök mindegy! – legyintek suttogva. – Csak meg ne támadjon.

– Egyáltalán nem mindegy – ereszti le a fegyverét Jeremy, és rosszallóan rám néz. – Nem látod a kis pontokat a fekete foltok közepén? A leopárdoknak ni…

– Nem – fojtom be a szót sziszegve, és visszaemelem a fegyverét, hogy az ne a földre mutasson, hanem mondjuk az állatra.

– Olyan szép – mondja sóvárogva Jeremy.

A jaguár minket bámul, és ha nem éreznék rajta valamilyen furcsa feszültséget, azt hinném, hagy minket elmenni. Az azonban valószínűbb, hogy nagyon éhes. Mondjuk annyira, hogy két ember is csak a fél fogára lenne elég.

Én is előveszem Colt barátomat, és ráfogom a macskára. Jeremy felhorkant, majd tesz egy hirtelen mozdulatot, és a kezemet eltolva maga mögé próbál penderíteni.

– Ezzel soha…

Jeremy lökése miatt megbotlok egy kiálló gyökérben, elveszítem az egyensúlyomat, és a hátamra esek. Közben még éppen elkapom, hogy a jaguár úgy dönt, eljött a fehérjeszerzés ideje, és az öcsém ijedtében vad lövöldözésbe kezd. Az már csak a földön fekve esik le, hogy eredmény nélkül: a fegyver csak kattan, de nem sül el. Az öcsém felüvölt.

Gyorsan felrántom a karom, és megpróbálom a vetődő jaguárt, nem pedig az öcsémet eltalálni. Egy golyó biztosan célt ér, a macska felüvölt, és megrándul, de az ugrásának íve alig szakad meg. Még kábé két ugrás, és az öcsémnek esik!

Jeremy üvöltve oldalra ugrik, mintha mondana is valamit, de nem jutnak el az agyamig a szavak. Belelövök még egy golyót a jaguárba, azonban ezúttal tanult a dologból, és kitér a golyó elől. Vagy csak én célzok bénán. A jaguár újból irányt változtat, és megint Jeremyt célozza be. Még egy golyót eleresztek, az állat összerándul, és lefékez. Az oldalán vékony csíkban csorogni kezd a vér.

– Adj már golyót! – értem meg végre, mit üvölt az öcsém.

Pont akkor, amikor a jaguár úgy dönt, a földön fekvő áldozatot érdemesebb először kiiktatni.

Miközben rám veti magát, végigfut az agyamon, hogy Jeremynek igaza lehet, az én Colt barátom nem biztos, hogy leterít egy dühös és éhes nagymacskát. Üvöltve még egyszer meghúzom a ravaszt, és már éppen megpróbálnék lőszert kívánni az öcsém fegyverébe, mikor a jaguár feje hirtelen hátracsuklik, a teste megperdül a levegőben, majd belecsapódik a mellkasomba, és továbbpördül. Hirtelen nem kapok levegőt.

Futás hangját hallom, majd az öcsém jelenik meg mellettem. Felkapja Coltot, és lő kettőt. Érzékelem, hogy egy ideig csak áll, majd mellém roskad, és megragadja a kezem.

– Abbey, Jézusom, Abbey! Jól vagy?

Még nem egészen kapok levegőt, így a válaszomból leginkább csak hörgés lesz.

– Annyira sajnálom, Jézusom, annyira sajnálom – temeti az arcát a nyakamba.

– Nem te tehetsz róla – nyögöm ki végre, mikor funkcionálni kezd a tüdőm. Mintha végighajtott volna rajtam egy traktor. – Én felejtettem el megerősíteni a töltényeket.

– Hogyan felejthetted el?! – emeli fel a fejét Jeremy, és vet rám egy szemrehányó pillantást. A szemébe könnyek csillognak.

Mivel ez nem igazán illik a komfortzónámba, kicsit eltolom magamtól az öcsém, és lassan feltápászkodom. Holnapra, nem, ma estére tiszta kék-zöld foltos lesz a mellkasom és a hátam.

– Azt hittem, tovább tartanak majd – nyögöm ki, kicsit a beszéd is fáj. Térdelve vetek egy pillantást a jaguár hűlt helyére, ezek szerint tényleg sikerült kiiktatni, majd az öcsém vállára támaszkodva feltápászkodom. Ő is feláll, vet rám egy elkínzott pillantást.

– Hogy vagy?

– Átesett rajtam egy nagymacska. Ez a hely újabb és újabb meglepetéseket tartogat. Húzzunk innen, még mielőtt indiánok is becsatlakoznak a képbe.

Az öcsém átkarolja a derekam, és a nyakába rakja a karom. Döbbenten ránézek, végül is, nem a lábammal van a baj, hanem leginkább a felsőtestemmel, még szerencse, hogy az egész csak egy pillanat volt, a golyóálló mellény is megvédett. Ha nem így lenne, már nagy eséllyel halott lennék, de legalábbis néhány törött borda boldog tulajdonosa.

– Csontod nem tört? – jut eszébe ez az opció Jeremynek is.

– Asszem, nem, csak mindenhol fájok. Még szerencse, hogy rajtam volt a mellény, jelentősen tompította az ütést. Amúgy a lábam rendben van, nem muszáj vonszolnod. Így jobban húzódik a mellkasom.

– Bocsi – enged el gyorsan.

– Menjünk innen! – adom ki az utasítást, és az öcsém életében talán először szó nélkül hallgat rám.

*

Mikor belépünk a házba Raynek elég egy pillantást vetnie rám ahhoz, hogy felpattanjon.

– Abbey! Mi történt? – siet mellém aggódva.

– Á, minden oké! – legyintek. – Csak ránk támadt egy leopárd.

– Hogy mi?! – hördül fel Ray.

– Jaguár – helyesbít Jeremy, miközben elsiet mellettünk, be a fürdőbe.

– Egy jaguár támadt rátok?! – ragadja meg a karom hiperaktív házigazdánk. – Hogy vagy?

– Jól, megvédett a golyóálló hacuka.

Ray vet rám egy kutató pillantást, majd amikor elhiszi, amit mondtam, felkiált.

– Látod, pontosan ezért nem akartalak elengedni titeket! Meg is halhattatok volna!

– Nyugi…

– Ne mondd, hogy nyugi, nem engedlek ki többet!

– Ó, dehogynem! Ha ki akarunk menni, igen! Nem zárhatsz be!

– Majd meglátjuk…

– Különben sem Bennet volt – morgom.

Ray felvonja a szemöldökét.

– Nem?

– Nem tudom, hogy került oda az az állat, de sem előtte, sem utána nem találkoztunk össze senkivel. Ugye, Jeremy? – kiáltok be a fürdőbe.

Jeremy nem válaszol.

– Ez azt jelenti, igen – jegyzem meg Raynek.

Ray egy ideig elgondolkodva mered az ajtóra, majd vet rám egy éles pillantást.

– Ha megjósolhatatlan veszélyek is lesnek rátok, nemcsak Bennet, még annyira sem engedlek el.

– Próbálj meg megállítani, ha el akarok menni! – vágok vissza összeszűkült szemmel, Ray állja a pillantásom. Már hosszú ideje meredünk így egymásra, mikor kinyílik a fürdő ajtaja.

– Ne vitázzatok! – jön ki Jeremy. – Raynek igaza van. A Gödör veszélyes és még veszélyesebb nélküle. Ha kell, akkor maradunk, amíg fel nem gyógyul rendesen.

– Az még hetekbe telhet!

– Ami azt illeti, elég lesz néhány nap, Miss Kinsey – mondja hűvösen Ray. – Felteszem, néhány napot kibír, és nem siet sehová.

– Ami azt illeti – ismétlem meg a szófordulatát –, sietnék, méghozzá haza. De lehet, lehet, hogy pár napot még kibírok.

– Addig is biztosan életben marad – Ray hangja enyhén gúnyos.

– Kivéve, ha megfojt a tulajdon házigazdám.

– Ne hozza kísértésbe!

Azt hiszem, ezzel a figyelmeztetéssel elkésett.

Sajgó tagokkal bevánszorgok a fürdőbe, hogy aztán fél óra pepecselés, fájdalmas mozdulatsor és nyögésekkel kísért kék-zöld folt vizsgálat után immár új emberként térjek vissza a fiúk közé.

– Tényleg nagy mázlim volt a golyóállóval – jegyzem meg félig a levegőnek, félig nekik, minek köszönhetem, hogy még egyben vagyok.

– Szerencse, hogy még élsz – morog Ray. – Meg is halhattál volna.

Jeremy éppen egy flakonnyi vizet hajt le, de ezt meghallva félrenyeli, és vad köhögésbe kezd.

– Mint az elmúlt hónapban bármikor – mondom szúrós pillantást vetve házigazdánkra, majd az öcsémhez sietek. – Megmaradsz, Jer?

Könnyes szemmel bólogatni kezd.

– Jeremy azt mondta, a jaguáron kívül semmi rendkívülibe nem botlottatok.

– Nem, sajnos a kijáratba sem. Szép lenne, ha egyszer csak szembesétálna velünk.

Látom Rayn, hogy erre mondana valamit, de végül meggondolja magát. Valamilyen igazán optimista mondatot szívhatott vissza.

– Legalább beszélgettetek a múltadról közben? – kérdezi végül.

– Hát persze. Miközben a jaguár szemfogait méregettem, Jeremy a kedvenc éttermeimet sorolta fel.

Ray szeme megvillan.

– Van valaki, aki segíthet feleleveníteni, ki is voltál a Gödör előtt. Használd ki!

– Nyugi, nyugi, kihasználom! – tartom felé a tenyeremet.

– Nem annyira, amennyire én tenném a helyedben! – vág vissza.

Az ingerültsége olyan hirtelen csap meg, hogy hátrálok néhány lépést. A szívem szaporán ver, mintha valami furcsán merev kifejezés ülne az arcomon. Ezt Ray is észreveheti, mert lassan leengedi ökölbe szorított kezét.

– Csak… sosem tudhatod, hány hajtincs lett fekete a festék alatt – teszi hozzá halkan, majd bemegy a szobájába.

Megvakarom a fejem.

– Igaza van – jegyzi meg Jeremy. – Tényleg túlzottan félvállról veszed ezt a dolgot.

– Mintha te annyit segítettél volna! – vágok vissza. – Nem repestél éppen a boldogságtól, amikor kérdezgettelek.

Jeremy megfeszíti az állát, majd hirtelen meggörnyed.

– Igazad van. Sajnálom.

– Mindegy.

– Nem, nem az!

– Úgy értem, hogy nem probléma.

– De igenis probléma! Ideje rád is gondolnom, és minél több dolgot elmondanom rólad.

Felsóhajtok, majd leülök a kanapéra.

– Mit kérsz enni?

– Ray már adott nekem vacsorát – mondja, a hangjából süt a tiltakozás.

– Akkor csak ülj le mellém!

Miközben Jeremy mellém kuporodik, ami egy százkilencven centis fiútól igen furcsa teljesítmény, kívánok magamnak egy adag kaját. Mrs. Boot-féle vastag palacsintát öntettel, nem kis adagot. Jeremy felvont szemöldökkel nézi.

– Mi van? – kérdezem az első falattal a számban. – Hosszú beszélgetés vár rám, kell egy kis boldogsághormon.

– Gusztustalan vagy – finnyáskodik, miközben belenyomja az ujját az öntetembe.

– Hé! – morgok, de nem húzom el.

Tényleg beszélgetni kezdünk, kikérdezem Claráról, arról, hogy miért lett vége a barátságunknak és éppen hol lakik. Kiderül, hogy kifejezetten elérhető közelségben, bár Jeremy szerint utál, aminek az lehet az oka, hogy sokkal értelmesebb, mint az összes barátnőm együttvéve. Erre az összes barátnőmről kezdem el kérdezgetni, és rá kell, hogy jöjjek, tényleg nincsen valami nagy véleménnyel róluk. De, mint minden a kamaszkor határát átlépő fiú, azt kénytelen beismerni, hogy azért jól néznek ki, de legalábbis elfogadhatóan abban a stílusban, amit képviselnek. (Ami a „felszínes liba”. Csak éppen Jer más szót használ az utóbbi helyett, ami kisebb vitát generál.) Mesél a házunkról, részletesen leírja minden négyzetcentiméterét, néhány közös emléket is felidézve. Egy idő után feltűnik, hogy igyekszik csakis a jó emlékek közül válogatni (nagy részükre emlékszem is), de nem bánom. Annyira jól esik ilyenekről beszélgetni vele és közben palacsintával tömni a fejem, hogy még az is eszembe jut, mennyire jó lenne örökké itt maradni. Ebben a pillanatban.

Hihetetlenül otthon érzem magam.

Egy idő után Ray is kijön hozzánk, de nem szólal meg, csak hallgatja, mikről fecsegünk, noha nagy eséllyel a felét nem is érti. Jeremy mellé ülve kényelembe helyezi a lábát, és mosolyogva maga elé mered, miközben Jeremy arról mesél, kisebb korunkban hogyan pimaszkodott velem és az emberiséggel. Néhány pillanatig csak a profilját bámulom, az össze-visszameredező haját, a szemét, amely még a lámpa fényében is zölden villan, kicsit hosszú orrát, ami egy cseppet sem zavaró és a száját… Újra a szívembe markol a veszteség, amit akkor élnék át, ha elhagynám ezt a helyet, úgyhogy inkább Jeremyre koncentrálok.

Később nem annyira tisztán vidám és pozitív emlékek is szóba kerülnek, ám furcsa módon most nem visel meg annyira, mint legutóbb, noha ugyanúgy megerőltető és valamilyen furcsa fájdalmat okoz. Néha Ray sarcáról is eltűnik a mosoly, ilyenkor valami furcsa késztetést érzek, hogy megvédjem a szüleim, Jeremy pedig arra, hogy inkább témát váltson, és a gimiről beszéljen.

Az öcsém hamarosan ásítozni kezd, azonban én megdöbbentő módon még nem fáradtam el, így addig nyúzom, míg Ray meg nem sajnálja, és ki nem jelenti, hogy ideje fellőni a pizsit. Jeremy úgy tesz, mint aki tiltakozik a dolog ellen, miközben besiet a fürdőbe, és átöltözik. Ezzel egy időben Ray jó éjszakát kíván, feláll, és bemegy a szobájába. Egy ideig a lefekvéshez készülődő Jeremyt nézem, amikor rájövök, túl sok bennem a cukor ahhoz, hogy már most elaludjak. Mikor Jer kidől, eloltom a lámpát, majd bemegyek Rayhez.

Az ágyán ül, éppen a sebét nézegeti. Mikor becsukom magam mögött az ajtót, felpillant.

– Hogy van? – kérdezem.

– Alakul. Nem kell sok idő, és rendbe szedhetem.

– Ezt jó hallani.

– Igen. Hamarosan elkezdhetjük keresni a kijáratot, ahogy azt szeretnéd.

Nem válaszolok, csak leülök mellé az ágyra, és megnézem a csövet. Nem látok benne semmilyen váladékot, úgy tűnik, eléggé tiszta a seb.

– Furcsa egy gyerekkorod volt – jegyzi meg Ray könnyednek szánt hangon.

– Te pedig nem igazán csíped a szüleimet.

– Mrs. Boots kedves öregasszonynak tűnt – tér ki diplomatikusan a válasz elől.

– Annyira azért nem volt öreg, a negyvenes évei elejét, ha taposta!

Egy ideig hallgatunk, nem igazán tudom, mit mondjak, az egyik lábfejemmel piszkálom a másikat. Annak ellenére, hogy a csendnek zavarnia kéne, eléggé nyugodt vagyok, megdöbbentően nyugodt. Biztos az ágy teszi.

– Ha kijutnál innen, visszavennéd szakácsnak? – szólal meg végül Ray.

– Ezen még sosem gondolkoztam – válaszolok elmélázva. – Finom kajákat csinált, az tuti. De talán inkább az apámat venném rá valahogyan, hogy fektessen be egy étterembe vagy kajáldába, amit az öregasszony vezet.

– Azt hittem, nem annyira öreg – jegyzi meg szórakozottan Ray.

– Most már tuti az – legyintek. – Eltelt hat év, lehet vagy ötven éves!

– És szerinted hallgatna rád? Az apád.

Felhúzom a térdem, és átfonom rajta a karjaim, rátámasztom az állam.

– Ha egy cseppnyi esze is lenne, igen. Nem lenne olyan ember, aki ne lenne oda a helyért.

– De te tanácsolnád neki – jegyzi meg Ray sötéten.

– De én tanácsolnám neki – ismétlem meg a szavait, és elszorul a torkom.

Felerősödik bennem az az érzés, hogy nem is kéne elmenni innen. Talán Jeremynek is jobb lenne. Talán mindkettőnknek jobb lenne. Raynek is… Ránézek a házigazdánkra, aki áthatóan visszanéz rám. Érthetetlen okból kifolyólag leeresztem a lábaim, és felé fordulok. Tényleg nem értem, ahogy azt sem, miért akarom ilyen hirtelen megcsókolni. Mármint azon túl, hogy rettentően dögös a zöld-barna szemeivel.

– Abbey, kitaláltam egy tervet – szólal meg hirtelen.

– Egy tervet? – kérdezek vissza. A szavai lassabban jutnak el az agyamig, mint általában.

– Abbey!

Hirtelen elhúzódik, én pedig észbe kapok. Jézus, tuti egy olyan pillantást vetettem rá! Persze, az ő szemeiből nem tudok kiolvasni semmit.

– Egy tervet arról, hogyan jussunk be Bennet területére feltűnés nélkül. Mivel minden jel arra mutat, hogy ő is kitalált valami golyóállót, csak éppen pajzs formájában, nem pedig ruháéban… Bár ki tudja, mit rejteget az öltözéke alatt…

– Fúj – szúrom közbe, hogy oldjam Ray komolyságát. Valamiért nagyon idegesít. – Gusztustalan vagy.

Vet rám egy szúrós pillantást.

– Ez fontos dolog, Miss Kinsey. Hogyha még nem ötvözte a pajzsot a ruhával, lehet, hogy napokon belül eszébe jut ez az ötlet.

– De hát nem is hallott még golyóálló mellényről!

– Én golyóálló pajzsról sem, pedig később kerültem be a Gödörbe jó néhány évtizeddel, mint Bennet. Valahonnan biztosan kapta ezt az ötletet.

Észreveszem, hogy nem azt mondja, valakitől.

– Úgy gondolod, hogy a Gödörtől?

– Amint neked eszedbe jutott ez a védelmi módszer, neki is. Nem furcsa ez egy kicsit?

– Oké, lehet, hogy a Gödör nem akar túl nagy előnyhöz juttatni minket. Mégiscsak Bennet a kiskedvence.

– Nem egészen – jegyzi meg Ray.

– Na, azt ne mondd, hogy nem az a farkasképű a kedvence!

Ray hezitál.

– Szerintem ez a hely egy ideje már… Amikor én idekerültem, Bennet volt a „kiskedvenc”. Sokan voltak, nagyrészt erősek, bár sosem annyira sokan és sosem annyira erősek, hogy engem megölhessenek. Mindig túléltem, bár néha csak csodával határos módon.

– Igen, pont, mint én. Meg mint Jeremy.

– Valami megváltozott, méghozzá nem sokkal azután, hogy legyengült a csapatunk.

Értetlenül nézek rá.

– Hogy fekvő beteg lettem – mondja, olyan szorosra zárt ajkakkal, hogy alig értem. Hm, ajkak…

– Jaaa! Ja, persze, vágom.

– Bennetnek már nincsen annyi embere. Azelőtt félszáz lehetett, most pedig vannak ketten. Összesen hárman. Akárcsak mi.

Elképedek.

– Arra célzol, hogy a Gödör kiegyenlítette a játszmát?

– Annyira fokozatosan, hogy neked még csak fel sem tűnt.

– Pedig ott volt az orrom előtt – suttogom, arra a napra gondolva, amikor kihallgattam Bennetet a táborában.

Ray hallgat, hagyja, hogy megemésszem a hallottakat.

– De miért? Miért tenne ilyet a Gödör a kiskedvencével? Miért épp most?

– Izgalmasabb.

– Tessék?

– Amióta beléptél erre a helyre, minden sokkal izgalmasabb. Nekem legalábbis abszolút felforgattad az életemet az elkényeztetett, pimasz, makacs személyiségeddel.

Egyik jelző hízelgőbb, mint a másik.

– Lehet, hogy ez a hely is ezt érzi. – Hirtelen élvezettel teli vigyor terül szét az arcán. – Csakhogy te nem maradsz itt örökre. Előbb-utóbb megtaláljátok a kijáratot.

– Már, ha van kijárat – jegyzem meg.

– Van kijárat.

– Érdekes, eddig ezt nem így gondoltad – mondom gúnyos hangon.

– Abbey, te vagy a lány, aki haza akar jutni. A szereped kötelez rá.

Hirtelen elképesztően nagy döbbent jár át. A szerep…? Nekem ez eddig eszembe sem jutott.

De… még mindig én vagyok a lány, aki haza akar jutni? Itt minden annyival… jobb. Jeremyvel van valamilyen kapcsolatunk, és egyre javul a közös kalandoknak köszönhetően. Az apám nem bánt, az anyám pedig nem az orrom előtt tölteti fel a száját. Előbb-utóbb még Ray is beadná a derekát (vagyis megragadná az enyémet), és akkor minden tökéletes lenne a mi kis világunkban… Az én világomban…

Hirtelen megrázom a fejem. Mire gondoltam az előbb?!

– Csak nehogy megváltozzatok – hallom Ray hangját. Lehet, hogy egy ideje már beszél.

– Megváltozzunk? – kérdezek vissza. – Én meg ki?

– Te meg Jeremy.

– Jeremy miért változna meg? Ő nem szokott kívánni.

– Nem pont ilyen… Akkor magadra vigyázz! – figyelmeztet Ray. – És arra, hogy Jeremy ne kívánjon semmit.

– Tudja, hogy nem szabad, nem ostoba! – legyintek.

– Csak még gyerek.

Elnevetem magam.

– Jeremy? Több benne a felelősség és a komolyság, mint az ismerőseim nagy részében. Kivéve, persze, amikor az én idegeimen flangál fel-alá.

– Attól még gyerek. Nem vetted észre?

– Nem – nézek rá értetlenül.

– Pedig te is másképp viselkedsz, amióta itt van.

– Másképp? Hogyan másképp?

Ray zavartan elnéz rólam, majd vissza rám.

– Olyan… tudod.

– Nem, nem tudom.

– Olyan anyáskodóan. Folyamatosan aggódsz érte.

– Hát persze, hiszen itt bármikor meghalhat!

– Nem csak a testi épségéért, a lelki világáért is.

– Mivel ez a hely sok mindennek kiteszi az embert.

– Meg mindennel el akarod látni. Akkor is, ha ez nem tesz jót neked.

– Ez nem igaz! – tiltakozom. – Csak olyan dolgokat kívánok, amikre feltétlenül szüksége van!

– Ugyan már! Mindennap másfajta reggeli, ebéd, vacsora? Napi fürdő akkor is, amikor alig mozog? Divatos új ruhák, puha matrac, és miegymás?

– Ha ezt így látod, miért nem szóltál hamarabb? – kérdem enyhén duzzogó hangon.

– Mert csak nemrég látok bele ennyire ezekbe a dolgokba. De ez sem neked, sem Jeremynek nem tűnt fel, annyira természetesen jön belőletek. Szóval, biztos, hogy nem látod őt gyereknek?

Összeszorítom a szám.

– És még ráncos is leszel.

– Fogd be! – morgok rá. – Jó, lehet, lehet, hogy egy kicsit gyerekként kezelem.

– És lehet, lehet, hogy egy kicsit túlzásba viszed az aggódást és a törődést, ha róla van szó? – kérdez vissza Ray.

– De hát itt van egy vadidegen világban, amely tele van veszélyekkel, nemrég vesztette el az első olyan csajt, aki igazán bejött neki, és itt bármikor meghalhat! Persze, hogy aggódok érte.

– Ahhoz képest, hogy bármikor meghalhat, szívesen viszed el itthonról.

– Mivel szüksége van rá. Lelkileg, de ezt te is tudod.

– Amíg otthon voltatok, törődtél vele ennyit?

Ilyen ostoba kérdéseket!

– Otthon nem volt halálos veszélyben – nézek Rayre értetlenül.

– De lelkileg otthon is sérült.

– Dehogyis – nevetem el magam. – Otthon mindig boldog és magabiztos volt, és nem tudták olyan dolgok felborítani a világát, hogy valamit nem lát át teljesen, vagy nem vesz észre időben.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezi halkan Ray.

– Hát persze. Otthon biztos jövője volt.

– Én abban nem vagyok biztos, hogy úgy gondolja, pont azt a jövőt akarja.

– Akkor eléggé ostoba – nézek magam elé, és arra gondolok, hogy vajon én a sajátomat akarom-e.

Úgy döntök, majd máskor agyalok ezeken a dolgokon, ma már bőven volt min.

– De nem ez volt az eredeti témánk – szólal meg hirtelen Ray. – Hanem a tervemet akartam felvázolni. Szóval, mivel nagy eséllyel csak hárman vannak, akárcsak mi…

– Nem érdekel – vágok közbe.

Ray döbbenten néz rám.

– Tessék?

– Nem érdekel a terved. Most nem.

– De hát, ezzel ki tudtok jutni.

– Vagyis a táborba be tudunk jutni. De egyáltalán nem biztos, hogy ott a kijárat. Már ha van kijárat.

– Abbey…

– Mondom, hogy nem érdekel.

– Nem érdekel, hogyan juttok ki innen?

– Nem! – vágom rá, és én is megdöbbenek.

Ray komoran néz rám.

– Abbey, mi bajod?

– Ez! Itt vagyunk kettesben, és te csak a hülye terveddel törődsz!

– De hát…

– És még csak nem is azt kérem, hogy smárolj le, vagy ilyenek!

– Mi?!

– Csak hogy egy kicsit ereszd el magad! Néha kell egy kis lazulás!

– Abbey, napokon át csak lazsáltam a nyavalyás sebem miatt!

– De én nem! – csattanok fel, és érzem, hogy valami érthetetlen okból könny csorog végig az arcomon.

– Jól van, jól van – mondja Ray nagyrész ijedt, és egy kicsit megnyugtató hangon. – Semmi baj. Nem beszélünk akkor most ilyen komoly dolgokról, rendben?

Magához húz, és átölel. Belefúrom az arcom a vállába. Néhány fokkal erősebben érzem a mentaillatot, meg az izmait, ahogyan megfeszülnek az enyhén kifacsart testhelyzettől. Érzem, ahogy a hajamat simogatja.

– Nem csoda, hogy így kiakadtál – suttogja. – Napokig csak közöttünk ingáztál, utána az a dolog Felicityvel, majd a jaguár… Szegénykém, és én nem voltam ott, hogy segítsek. De most már ott leszek, és megvédlek, rendben?

Hümmögök egyet, amit igennek vehet. Azonban én tudom, hogy nem csak ezek miatt borultam ki. Nem ezek miatt, hanem azért, amit mondott. A lány, aki haza akart jutni.

Pontosan itt akarok lenni.