Gödörben - 40. fejezet - Mindenhol jó, de...?

– Ray? – döbbenek le, házigazdám azonban nem néz rám.

Ez nem lehet. Nemrég még azt mondta, nem bántaná.

Már éppen odarohannék hozzá, amikor Bennet artikulálatlanul felüvölt. Lenézek rá, az arcán tömény iszonyat és rettegés ül, ahogy haldokló feleségére néz. Mindenkinél jobban szereti… Már attól kiborult, hogy Majonéz megharapta.

Ideális bosszú Raynek. Ránézek, elégedetten szemléli a fájdalmat, amit okozott. Nem, ő nem tenne ilyet. Nem tenne ilyet a barátommal, akit szeretek.

Újból ránézek Bennet arcára, amelyre kiült a rettegés, a félelem, hogy elveszíti a nejét.

És ekkor megértem.

– Ray! – kiáltok fel megint, de nem néz rám, mintha meg sem hallana. És ekkor észreveszem az áttetszően vibráló falat is, amely elválaszt tőlük. Eddig sosem láttam ennyire élesen. – Mr. Bennet! – Odarohanok a falhoz, és lekuporodok az ő szintjére. Nem tudom, hogy megfog-e hallani, Raynek is időbe telt. – Mr. Bennet, az nem ő! Az nem a neje!

Dörömbölni kezdek a falon, de csak azt érem el, hogy megfájdul a kezem.

– Mr. Bennet! Figyeljen rám! Az nem a felesége, ő nem itt van, hanem a tisztásán a bokrai között. Ray sosem bántaná, mert a felesége a barátom! Hallja, ez nem az igazi Holmes!

Bennet összegörnyed, és ringatni kezdi a neje holttestét. Nem igaz, hogy nem esik le neki, hogy ez csak látomás, a holttestek itt köddé válnak!

– BENNET! – üvöltöm. – A Gödör átvágja, ezt csak láttatja magával!

Még mindig nem figyel rám.

– Nem csoda, hogy egy ilyen hatalomnélküli ember, mint maga, nem ismer fel egy mezei látomást! – vágom a fejéhez elkeseredetten, mire felpillant. – Na végre! A felesége nem halt meg!

– De igen. Mert a maga szerelme megölte. De bosszút fogok állni! – A szemei vérben forognak.

Hirtelen felkapja a földről a puskát, és lelövi az ál-Rayt, aki erre összeesik, majd eltűnik. Ezt még úgy is szörnyű látni, hogy tudom, nem igaz, csak egy látomás.

– Jól esett, Bennet?! – morgom. – Akkor most nézzen rám! Nézze meg jól az arcom! Így néz ki valaki, akinek lelőtték a szerelmét? Nem. És tudja, miért nem úgy nézek ki, mint akinek lelőtték a szerelmét? Mert Ray még mindig él. Az csak egy hasonmás volt, ahogy Mrs. Bennet is. Egy hasonmás, amit a Gödör teremtett, hogy magára ijeszthessen. Hogy miért épp ebben a kritikus helyzetben, nem tudom, de talán épp itt az ideje, hogy ne bízzon meg abban a rohadt Gödörben!

Bennet elkerekedett szemekkel hallgat, majd észreveszem, hogy eltűnt kettőnk közül a fal és vele együtt az ál-Mrs. Bennet teste is. Fantasztikus, éppen megmentettem az ősellenségem.

Bennet hirtelen térdre rogy.

– Elhagyott, teljesen elhagyott – hajtogatja. – Én már egy senki vagyok itt. Magát választotta.

Teljesen összezavarodok. Miről beszél ez?

– Miért mentett meg? – néz rám hirtelen élesen.

Vállat vonok.

– Inkább én végezzek magával, mint ez a nyamvadt Gödör. Meg különben is, eléggé megalázó lett volna. Az indián, aki halálra sírta magát.

– Nem vagyok indián! – csattan fel.

– Dehogynem.

– Akkor öljön meg! – pattan fel hörögve, és a puszta kezeivel nekem esik.

Annyira ledöbbenek, hogy időm sincs lőni, vagy akár felemelni Colt barátomat. Mivel én még mindig a földön ülök, izomból belerúg az arcomba, érzem, ahogy a homlokomnak csapódik a talpa, és beleremeg az agyvelőm. Hátraesek.

Ekkor éles fegyverropogás üti meg a fülemet, valahonnan kintről jön, ahogy a kurjantás is. Bennet még időben elugrik mellőlem, amikor belép Ray, ő már bebújt a tárgyak közé, időm sincs megfigyelni, hová.

– És így okozok zűrzavart – vigyorodik el házigazdám.

– Ray, vigyázz! – kiáltok fel, de nem Bennet miatt. Ray háta mögött hirtelen két indián jelenik meg, házigazdám megpördül, és lelövi őket. Borzalmas látvány, és csak most veszem észre, hogy Jeremy egyik fegyverét hozta magával, a rambósat. Aztán az indiánok köddé válnak. Ray elkáromkodja magát, miközben odasiet hozzám, hogy felsegítsen.

– Hol van Bennet? Őket már lelőtt…

Hirtelen megint megjelennek az indiánok. Az egyik kirúgja Ray kezéből a fegyverét, mire felkapom Coltot, és ösztönösen lelövöm. Aztán a másikat is, mert meg akar támadni minket. Ray éppen csak felkapja a fegyverét, amikor megint megjelennek azok ketten. Megint lelövi őket.

– Bennet, hol van?! – üvölti közben. – Tudom, hogy idebent valahol!

– Hogyan termelődnek ezek ennyire gyorsan újra? – esek kétségbe, amikor megint megjelennek az indiánok, és megint nagyon közel. Ray szerencsére nemcsak zajos, de gyors is.

– Bennet kívánja őket.

– Nem, ő nem elég erős – mondom, mikor újra materializálódik előttem egy alak. Elhasználok még egy töltényt. Ez a harmadik volt?

Bennet hirtelen elneveti magát a hátam mögött. Megpördülök.

– Hát még nem jöttek rá? Itt élnek, és még nem jöttek rá?

Rám fogja a puskát, én rá Coltot. Rayt a két indián folytonos feltűnése tartja sakkban.

– Egyensúly. Ők Mr. Holmeshoz tartoznak. Magát hozzám osztotta be. Ez az átkozott hely egyensúlyt akar – mondja ki, amit pár napja Ray is, és eszelősen felnevet. – Ez így lesz, amíg egyikünk el nem hagyja ezt a helyet. És én nagyon szeretek itt lenni.

– Nem fogok meghalni a kedvéért, Mr. Bennet.

– Nem kell meghalnia. Másképp is elmehet innen. De akkor mind elmegyünk…

– Miről beszél, Mr. Bennet?

– Nem fogok osztozkodni ezen a helyen – folytatja összefüggéstelenül. – Akkor inkább ne legyen SENKIÉ!

– El lehet menni innen?

Mr. Bennet vérben forgó szemekkel néz rám, még a fegyverét is leereszti, tuti elment az esze.

– El… – mondja eszelősen vigyorogva, de mintha nehezére esne a beszéd. – Ez az egész hely… eltűnhet innen.

Hirtelen a gyomrához kap, majd a fejéhez.

– Elmondom… –nyögi ki.

– Mr. Bennet? – kérdezem, és teszek felé egy óvatos lépést. Az orrából vér kezd el folyni.

– Elmondom… Az a bosszúm…

– Mit akar…? – hirtelen erős ütést érzek a tarkómon.

– Abbey! – kiált fel Ray, majd lelövi az indiánt.

A fegyverropogástól egy ideig nem igazán hallok semmit, az ütéstől pedig csillagokat látok. De tudom, hogy amit Bennet mondani akar, fontos, így odasietek hozzá. Akkor esik össze, amikor melléérek, alig sikerül elkapnom, megtartanom pedig még annyira sem, lerogyunk a földre.

– Csak a… megfelelő… helyre… kell ütni! – nyögi ki, majd felüvölt. A felsőm tiszta véres lesz, mivel elkezd előre-hátra ringatózni.

– Bennet?

Nem reagál, csak magát átkarolva ringatózik tovább. A füléből és az orrából vékony csíkban folyik a vér. Iszonyodva elengedem.

– Ray! – kiáltok fel.

– Abbey?! – Ray felém fordul.

– Nee!

Miközben az egyik indián köddé válik, a másik előre lendül, és belevágja a lándzsáját Ray oldalába. Ray megtántorodik, majd szitává lövi az indiánt, és a szünetben odarohan hozzám.

– Minden rendben, van rajtam golyóálló! – kiált fel.

Erre megnyugszom. Tényleg nem látok vérnyomokat, ahol kiszakadt az inge, fekete golyóálló anyag kandikál ki. Eddig fel sem tűnt, hogy rajta van, pedig a fehér anyagon is átüt.

– Bennet – mutatok rá, és ennél többet nem kell mondanom.

Bennet folyamatosa ringatózik, és motyog, de olyan halkan, hogy nem értem, mit. Nem reagál arra, ami körülötte történik, olyan, mintha itt sem lenne, mintha a tudata nem is lenne… de legalábbis nem ép.

– Azt mondta, kijuthatunk innen, és ez történt vele – mondom iszonyodva.

– Akkor a Gödörnek fontos lehetett, hogy ne szólja el magát – mondja Ray, majd hátralő egyet. Az egyik indián köddé válik, a másik üvöltve fut felé, lándzsájával a fejét célozza. Ray az utolsó pillanatban lelövi.

– Erre nincs időm… – mondja, amikor megint megjelennek, és most hozzánk közelebb. Lelövi az egyiket, a másik támadását azonban már csak hárítani tudja a fegyverével, majd előrántja az oldaláról a kardját, és vívni kezdenek. Nem tűnt fel, hogy nála van, mint ahogy a golyóálló sem. Lelövöm az indiánt, hamarosan új töltényeket kell kívánnom. – Szedd ki belőle, mire gondolhatott!

– Hogyan?! – nézek rá kétségbeesve.

– Légy kreatív! – mondja Ray.

Ray felváltva lő és kardozik, lehet, hogy úgy érzi, nem lenne ereje több töltényt kívánni. Én legalábbis így érzem most. A golyóállónkat is alig sikerül megerősíteni.

– Mr. Bennet – hajolok le hozzá, miközben megpróbálom kizárni, mi történik Rayjel. Nekem más feladatom van, azzal pedig nem segítek, ha nem a munkám végzem, hanem aggódok. – Hogy értette azt a dolgot? Hogy a megfelelő helyre kell ütni, vagy mi.

Bennet nem néz rám, hanem ringatózik tovább. Közben valamit dúdol, de nem tudom kivenni, mit.

– Ez fontos lenne, kérem, próbáljon meg koncentrálni. Nem maradhatunk itt!

Bennet ringatózik tovább.

– Ütni… Mit kéne megütni? – kérdezgetem. – Hol? Valamelyik helyen? Ütni…

Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogyan kétségbeesetten lenézek a kezeimre. A kézfejemen most csakúgy kirajzolódnak az erek. A csuklómon is. Idegesen rászorítok, látni sem akarom, ezek a bajom okozói. Érzem, ahogy a tenyerem alatt halványan ver az ütőerem.

Ütni… Ér…

„Jeremy szerint a Gödörnek valahol lehet egyfajta ütőere. Ha azt sebezzük meg, nyerhetünk.”

„Vagy összeomolhat az egész világ.”

Jeremy…

„Nem fogok osztozkodni ezen a helyen. Akkor inkább ne legyen SENKIÉ!”. Bennet szerint Jeremynek igaza lehet? Az öcsém szerint gyerekes álmodozás volt az elgondolása… „Nem a félelmeid, hanem a gyerekes álmaid váltotta valóra!”, jut eszembe az a szörnyű mondat, amit nemrég a fejéhez vágtam.

Egyfajta ütőere… Gyerekes álmaid… Ne legyen senkié… Összeomolhat…

A fejemhez kapok, majd én is ringatózni kezdek a fájdalomtól, amely belehasít.

„Ha egy helyen összpontosul a Gödör, az biztos a könyv. A kék vér jelentősége.”

– Ez az! – pattanok fel.

Ahogy körbenézek, azt látom, hogy Ray még mindig az indiánokkal harcol. Az asztal oldalt van, még mindig rajta vannak az Austen-könyvek és persze A kék vér jelentősége is. De hol hagytam el a tőrt?

Ahogy felkapom a könyvet, megpróbálom visszapörgetni az agyamban, merre lehet. Nem tudom, miért épp azzal akarom szétroncsolni a kötetet, de úgy érzem, helyénvaló, sőt logikus valamiért. Talán mert az ártatlan emberek vérét is azzal csapolták meg. Először a láda mögött kuporogtam, akkor még tuti velem volt.

Arra veszem az irányt, Ray kiáltását azonban már későn hallom meg. Erős ütést érzek a nyakam tövében, majd enyhe szúrást kicsit feljebb a nyakamon. Fegyverropogás, az üres tár kattog. Hátranyúlok, és előrehúzom a kezem. Vörös és meleg. Vér.

A kezemet a sebre szorítva a ládához sietek. Leguggolok, és körbenézek, de semmi. Utána hol is voltam? Körbenézek. A polc mögött! Odasietek, ott is körbenézek. A tőr ott fekszik a sötétben.

Visszamegyek Mr. Bennethez.

– Erre gondolt? – tartom fel a könyvet.

Bennet eszelősen felnevet.

– Vörös! – mutat az ujjaimra. Való igaz, vérvörösek. – Vörös!

Megforgatom a szemeimet, és nem törődök vele. Lerakom a könyvet a földre, és belevágom a tőrt.

Nem történik semmi.

Bennet megint felnevet.

– Nem ott! Nem ott!

– Hogyhogy nem itt? – Újra megfogom a sebem. Annyira nem mély, bár a bőr hosszan felvált, és fityeg. Emellett vérzik és fáj, ahogy a fejem is a sok lövéstől és fémes csattogástól. Csoda, hogy Ray egyedül tudja tartani a frontot. – Akkor mégis hol?!

Bennet nem válaszol, hanem még gyorsabban kezd el ringatózni. Vetek rá egy morcos pillantást, ezzel nem nagyon segít. Elkeseredésemben felhúzom a lábaimat, és megtámasztom az államat a térdemen. A mobilom nyomni kezd a zsebemben, mint mindig. Csak tudnám akkor minek vettem ilyen kicsit, ha újabban mindig kényelmetlen a zsebemben tartani.

Kiveszem, és elhúzott szájjal rápillantok. Ekkor eszembe jut valami furcsa.

Mrs. Bennet. Mrs. Bennet mindvégig tudta. Tudta, hogy Jeremy még gyerek. Tudta, hogy Ray és én összetartozunk. Tudta, hogy mikor fogunk utoljára találkozni, sőt, előre szólt, hogy többet már nem fogunk, hogy ne ijesszen meg Bennet félelme.

Vajon azt is tudta, hogy a mobilom veszélyes?

Mindig utálta, ha elővettem. Eszembe jut a bokra, és az, hogy mennyire megijedt, amikor lefotóztam. Hogy a bokra azóta tönkrement, pedig elvileg nem ez volt a félelme. És ha Mrs. Bennet szerint nem ez volt, nagy eséllyel nem ez volt. A mobilom?...

Bennet is tudta. A mobilom felé kapott, amikor belerúgott a mellkasomba. Amikor én azt hittem, csak engem akart megrúgni, a mobilomat akarta felszedni. Ma pedig… Ma pedig a zsebembe nyúlt volna!

De, nem, ez olyan abszurd… Nem lehet ez. Persze, újabban mindig kényelmetlen volt. Néha ok nélkül átmelegedett. És mindig velem volt, amikor rosszat álmodtam. Mintha a képek is csak úgy eltűntek vagy feltűntek volna…

De hogyan illik a Gödör logikájába? Eddig azt hittem, A kék vér jelentősége az ütőér, hiszen azon keresztül kommunikált Bennettel…

Csakhogy már nem Bennettel kommunikált. Hanem velem. Mrs. Bennet ezt is megérezte, tudta, hogy mennyi minden múlik rajtam, hogy ő nem kapta meg Bennet erejét. Mintha Ray is sejtett volna valamit… És én tényleg erősebb lettem, már ami az itten viszonyokat illeti. A mobilom volt a kommunikációs eszköz.

A Gödör belépett a 21. századba, és már nem könyveken keresztül szólt az emberéhez.

A telefonom hirtelen égetni kezdi a kezem, annyira, hogy elejtem, pedig nem izzik vörösen, vagy ilyenek.

A telefonom!

Felkapom a tőrt, és felemelem, hogy belevágjam a telefonomba.

Hirtelen csend lesz.

Úgy érzem magam, mintha felemelkedtem volna, mintha nagyon könnyű lennék. Hirtelen apám hangját hallom.

– Abbey, az én önző, felszínes Abbeym.

– Apa?! – nézek fel rá. Előttem áll, és mosolyog. – Hogy kerülsz te ide? Te nem ő vagy… –kezdek el gyanakodni.

– De igen. Mindig az vagyok, akire a leginkább szükséged van. Abbey, én mindent megadok neked.

– Nem – rázom meg a fejem. – Nem.

Végigsimít az arcomon. Mintha valaki tompán üvöltene.

– Téged választottalak – mondja ki gyengéden azokat a szavakat, amikre már régóta vágytam. – Téged választottalak. Nem mást.

– Miért?

– Mert te önző vagy.

– Nem vagyok…!

– Érdekes. Ő csak… ugatott. Nem volt érdekes. Amelyik kutya ugat, nem harap. Megvédtelek tőle.

– Bennettől?

– Megvédelek bárkitől.

– Akkor miért engedted, hogy ennyiszer bántson? Hogy bántsanak az emberei?

– Így érdekesebb. Te érdekes vagy. Annyi időn át voltam egyedül… Nem tudod, milyen egyedül lenni. Te érdekes vagy. Izgalmas. Kiszámíthatatlan. Veled nem unalmas.

– Miért nem Jeremy? Ő is unatkozott.

– Mert ő kiszámítható – susogja. – Te nem. Te hercegnő vagy. Az én hercegnőm vagy kislányom. Bármit megadok neked. Begyógyítom a sebed, egy hercegnő ne vérezzen.

Valami hideget érzek a nyakamon, mintha folyadékot öntenének rá. Odanyúlok, teljesen sima a bőröm. A seb eltűnt, a helye sem fáj már. Hitetlenkedve nézek rá.

– Bántottál. Éveken át bántottál – mondom ki, majd megzavarodom. Kivel is beszélek?

– Éveken át egyedül voltam! – mondja hisztis hangon egy ötéves kisgyerek stílusában, és én azonnal tudom, hogy nem az apámmal. Ez a Gödör. A Gödör, aki játszik. – Aztán jött ő, de ő sem volt igazán érdekes. Majd a másik… unalom. De te más voltál. Izgalmasabb. Veled izgalmas volt játszani, te felkeltetted a többit is. Az önzőséged… a felszínességed.

– Nem, Abbey – hallok egy hangot a felszín alól.

– Téged szeretlek. Téged felemelnélek. Azt az életet adom meg neked, amelyiket szeretnéd. Az álommunkát. Nem Jeremynek adom, te jobban értesz hozzá. Értesz ezekhez a dolgokhoz, tudod, mi kell az embereknek. Sajnálom, hogy ezt eddig nem láttam – simít végig megint az arcomon, majd mintha visszaváltana üzletemberré. Ami az apám mindig is volt. – Ezt tőlem itt megkaphatod.

Képek villannak fel előttem. Itt tényleg minden az enyém lehet, érzem. A céget is létrehozhatom itt, azt, amit másképp nem kapnék meg. Most megadja nekem az apám. Végre megadja, nem néz ostobának.

Ostoba lánynak… Ki is szokta ezt mondani rám?

– Megadom neked az öcséd szeretetét is. Azt már megadtam neked, a szeretetét, sőt, most már felnéz rád, elismer és az adósod. Tőlem kaptad ezt.

Újabb képek villannak fel előttem. Az öcsém, ahogy mindent elmond nekem, ahogy érzem, szó szerint érzem a szeretetét, ahogy átölel, ahogy nem kezel le, felnéz rám… És szombatonként filmet nézünk, jut valamiért eszembe, pedig hirtelen nem tudom, mi az a film.

Az apám szünetet tart, majd folytatja, mintha úgy érezné ez nem elég.

– Én megadhatom neked a szerelmet is. Ezt a szerelmet máshol nem kaphatod meg, és ezt te is tudod. Én megadhatom neked őt. A tiéd lesz.

Elképzelem, ahogy Ray újra és újra megcsókol. Annyira vágyom rá, hogy az már fáj, fájni kezd az egész testem, szétolvadnak a csontjaim, és tudom, hogy ezt a fájdalmat eltüntethetem, egy életre eltüntethetem, mert amire vágyom, az az enyém lehet. Megkaphatom, az apám megadhatja. Itt igazán boldog lehetek. Csak egy döntés kell ehhez, csak az, hogy…

– Megölellek, és nem lesz semmi bajod. Csak ölelj magadhoz! – kiált fel az apám, és kinyújtja felém a kezeit.

Annyira megbűvölnek a szavai, hogy akaratlanul is felé nyúlok. Furcsa, játékos, vad fény villan a szemében. Ez eszembe juttatja azt, hogy valami más, sokkal másabb, mint eddig volt. Valami bennem más.

– NE ABBEY! – hallok egy üvöltést immár teljes hangerővel. Nem tompán, nem a felszín alól. Ez az ő hangja.

Lefékezek, még mielőtt az apámhoz érnék. Ő vicsorítani kezd.

Rayre nézek, hiszen mindig is ő jelentette nekem a biztonságot itt. Egy rózsaszín anyagot tart a kezében, elszántan bámul rám. Mellette csak Bennet ringatózik, más senki.

– Emlékezz a lányra, aki voltál, Abbey. Arra, aki idejött. A lányra, aki haza akart menni.

– Az Dorothy volt – mondom, és mintha könnyek folynának végig az arcomon. Én vele akarok maradni.

– Nem. Te azonnal haza akartál menni. Ezt mondtad Henrynek, majd ezt hajtogattad nekem is idegesítő libaként. Te vagy a lány, aki haza akar menni – hirtelen elhallgat, majd csendesen folytatja, miközben a kezem felé biccent. – A Gödör itt elrontotta. Azt a szerepet adta neked, amelyik rád illet. Nem vette el a személyiséged. Vágd bele a tőrt.

Ez kicsit kiránt a mámorból.

– De itt mindent megkaphatok – suttogom.

– Így van – suttogja mellettem egy hang. Még hagyom belefolyni a tudatomba. Egész életemben hagytam, hogy hasson rám ez a hang.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz, Abbey. Erősebb és sokkal okosabb vagy, mint az hiszed magadról.

– Ezt mégis honnan veszed?! – csattanok fel.

– Nézz le a kezedre. Már tudod, mit kell tenned.

Lenézek a kezemre, észre sem vettem, de valamikor felvettem a telefonom. Még mindig éget, de nem törődöm vele. Amint tudatosul bennem a fájdalom, vége a mámoros állapotnak. A fájdalom jó. Emlékeztet az igazságra.

Ez csak egy hely, egy tudatforma, és nem szeret engem, csak a játékait.

Rayre nézek.

– Mi van, ha nem foglak látni?

Halványan elmosolyodik.

– Haza akarsz menni. Minden más idővel kiderül.

A könnyek továbbfolynak az arcomon, ahogy belevágom a tőrt a telefonba.

Kék folyadék távozik belőle, automatikusan eldobom, mivel még mindig égeti a kezem. Mintha visítana, de lehet, hogy csak én képzelem így. Rámeredek a tenyeremre, teljesen felhólyagosodott.

Hirtelen minden homályosabb lesz egy fokkal.

– Ray! – kiáltok fel, és már éppen odarohannék hozzá, amikor hirtelen mellettem terem.

Magához szorít.

– Nem tudtam bemenni hozzád. Megint nem tudtam bemenni hozzád.

– Ray, a világ!

Minden remegni kezd, és megint könnyűnek érzem magam. Mikor lepillantok, észreveszem, hogy a föld eltűnt alólam, lehullt a mélybe. Ugyanez történik a plafonnal és a falakkal is, és mindennel, ami mögöttük van. Megszorítom Ray kezét, érzem, ahogy erősen markolja a derekam. Bennet mellettünk ringatózik, egyre és egyre gyorsabban. Hirtelen mindhárman felemelkedünk, és már csak a sötétség vesz körbe minket. A távolban meglátok egy fehér fekvő alakot, egy másik irányban pedig egy nőt, aki táncol.

Ebben a pillanatban Bennet szertefoszlik.

– Mi…?

Ijedten Rayre nézek. Mintha egyre kevésbé erősen szorítana.

– Ray!

Ő is kétségbeesetten néz rám. Hirtelen megcsókol, és egy pillanatra megnyugszom, mert érzem benne az erőt.

Ekkor tűnik el.

*

A teljes súlyommal a földbe csapódok, de szinte azonnal fel is pattanok.

– RAY!

Körbenézek, valahonnan ismerős ez a hely, de nem érdekel, honnan, gyorsan teszek néhány lépést az egyik irányba.

– RAY!

A másik irányba kezdek el futni. Ott sincs senki. Amikor erre rájövök, visszamegyek a kiindulási pontra, és leroskadok a földre hozzászorítva az arcomat. Itt kell lennie valahol, pedig itt kell lennie valahol…

– Ray?! – kapom fel a fejem, és teljes erőmből kaparni kezdem a földet. A fájdalom belehasít a tenyerembe, de nem érdekel, csak kaparok. – Ra-a-a-ay! Ray, Ray, Ray, Ray…

Tovább kaparok, fű és föld keverékét dobálom mindenfelé. Itt kell lennie, itt kell lennie!

– Abbey?! – hallok egy hangot a hátam mögül.

– Ray?! – pördülök meg.

Az öcsém az még mindig félmeztelenül, illetve a felsőtestét csak a kötései takarják.

– Jeremy! – rohanok oda hozzá, de még mielőtt megölelném, erőt veszek magamon, és csak a kezeit szorítom meg teljes erőből. Lüktetni kezdenek a hólyagjaim. – Jer! Ó, Jer!

A sebeivel nem törődve magához szorít.

– Ray halott – zokogom a nyakába. – Azt mondta, ha kikerül a Gödörből, halott lesz, nem lesz élete, és én… Én öltem meg, én megöltem őt!

– Csss! Csss… – Érzem, ahogy Jeremy a fejemet simogatja.

– Megöltem őt…

– Abbey, nyugodj meg.

– Nem találom a hamuját. Vagy csontoknak lenniük kéne, nem? Megöltem, megöltem…

– Abbey – az öcsém hirtelen eltart magától, erősen szorítja a vállaim. – Nem ölted őt meg.

– De. Nincs itt.

– Pár másodperce még én sem voltam itt, nem? Figyelj jól rám. Abbey, figyelsz?

Bólintok.

– Nem láttad? Sorrendben tűntünk el. Miután történt az a valami, sorrendben tűntünk el. Mrs. Bennet és a férje, Ray, te… és utoljára én.

– Igen, de…

– Most ott vagyunk, ahol begurultunk. Mindketten itt gurultunk be, csak már nincs itt az a leejtő. Viszont – és most jól figyelj – mire én idekerültem, te már javában kapartad a földet. Abbey, azelőtt csináltál valamit?

Végiggondolom, és lassan bólintok.

– Futottam jobbra és balra, de nem találtam Rayt – megint elerednek a könnyeim.

– Nem találtad. És tudod, mi következik ebből?

– Hogy meghalt?

– Nem. Hanem hogy a saját idejébe tért vissza, ahogy én is, aki fél-egy perccel utánad érkezett a Gödörbe. Ennyivel később is kerültem ki onnan.

– A saját idejébe?

– 1891-be – bólint Jeremy. – Oda, ahová tartozik. És mi is oda érkeztünk, ahova mi tartozunk.

Lassan megemésztem, amit mond.

– Ezek szerint még él? Mármint még élt utána? Nem öltem meg?

– Nem ölted meg. Bármit is tettél, megmentettél mindannyiunkat attól a helytől. Őt is. Elvesztetted, de megmentetted.

Hirtelen összecsuklik a lábam, csak éppen azt nem tudom eldönteni, mitől. A megkönnyebbüléstől vagy attól a szótól. Elvesztettem. Elvesztettem Rayt.

Jeremy magához szorít, és megengedi, hogy rá támaszkodjak.

– Gyere, menjünk haza. Lesz mit elmagyaráznunk a szüleinknek – vet rám egy aggódó pillantást, majd így folytatja: – Én majd… megoldom, jó? Az igazságot úgy sem hinnék el. Támaszkodj rám, amíg kell, oké?

Pár másodpercig hallgat.

– Gyere, menjünk haza… – ismétli meg végül.