Gödörben - Utóhang

(Fél évvel később)

– Nagyon fontos, és elfoglalt vagyok – mondom, és majdnem leejtem a telefonom, pedig papír zsebkendővel fogom meg, hogy ne legyen tiszta olajos.

– Azért pár percet szánhatnál az öcsédre! – méltatlankodik Jeremy.

– Éppen gyakorolok!

Mrs. Boot felemeli a fejét, mosolyogva rám néz, és megszólal:

– Ne hanyagold el az öcséd, drága. Beszélj vele nyugodtan!

– De hát tele van görcsökkel, Mrs. Boot! Biztos a kajálda megnyitása miatt stresszel ennyit, pedig igazán nem kéne…

– Menj már, én ráérek! – hesseget el, én pedig kisietek.

Útközben azért felkapok egyet a muffinokból, amit fizetségként hozott nekem, bár azt kell, mondjam, ahhoz, hogy ezek a görcsök eltűnjenek, rohadt sokat kell még masszíroznom, egy mezei muffintál ezt a melót nem váltaná ki. Még szerencse, hogy most Mrs. Bootéról van szó.

– Na, mi nem válhat ebédig? – vakkatok az öcsémre teli szájjal.

– Gusztustalanul eszel. Mármint, csak azt akartam, hogy áttehetnénk fél órával későbbre?

– Miért? Te is tudod, hogy a szalonban szigorúan veszik a szünetet!

– Bocsi, csak, tudod, az izgalom miatt.

– Hogy mi miatt?

– Au!

– Jeremy?

– Bocs. Bevertem a fejem – a hangja valahogyan furcsa.

– Az izgalom miatt? Miről beszélsz te?

– Josh húga. Megint rám szállt. Az a mániája, hogy én sokkal jobban elmagyarázom a dolgokat fizikából, mint bárki más, és vele kell törődnöm addig.

– De hát nyári szünet van! – döbbenek le. Az egy dolog, hogy én tanulok, mint valami idióta, reggeltől estig, de hogy egy tizennégy éves lány is…

– Nekem mondod!? De levakarhatatlan.

– Fogadok, hogy inkább fizikai vonzalom, mint a fizika miatt – jegyzem meg vigyorogva.

– Ó, fogd be! Még, hogy ő és… Mindegy. Szóval, egy fél órával később ebédelünk, jó?

– Hát, nem örülök neki. Egész délutánra be vagyok táblázva, egymás után jönnek a vendégek.

– Pedig olyan dolgokat fogsz megtudni, hogy tuti nem mész vissza dolgozni. Au!

– Jeremy?

– Megint a fejem. Rohadt alacsonyan vannak itt a polcok.

– Hol vagy?

– A könyvtárban.

– És hogy érted azt, hogy olyan dolgokat fogok megtudni? Mire célzol?

– Ööö, majd ebédkor elmesélem.

– Nem. Tuti nem tudok egy óránál többet veled tölteni majd, nyögd ki most a lényeget.

– Hát… Csak Rayről szeretnék beszélni – mondja kétségbeesett hangon, majd felszisszen.

Egy pillanatig nem válaszolok.

– Abbey?

– Azt hiszem, már nem igazán van mit beszélni róla. Senki sem tudott segíteni, akihez fordultunk. Apa ismerőse szerint a fennmaradt minimális korabeli adatok alapján százhuszonegy éve senki sem tűnt el Nicaragua azon részén…

– Nem az, csak… Szóval, gondolkoztam.

Felnyögök.

– Tudom, most jön az, hogy valami furcsa. Mindig így kezded a „volt valami furcsa Rayben”-szöveget – nézek az égre, amit rögtön meg is bánok. A nyári napfény szemüveg nélkül bántja a szemem, egy ideig csak fényeket látok magam előtt.

– Nem, igazából már minden összeállt. És én mondom, zseni vagyok.

– Semmit sem változtál – fintorgok, noha tudom, hogy ez nem igaz.

Végre úgy él, ahogy eddig is élnie kellett volna.

– Szóval, mi állt össze? – kérdezek vissza. Hiába estünk ezen túl ezerszer és még annál is többször eredmény nélkül, egyszerűen nem tudom nem megkérdezni.

Azt hiszem, ezért szakítottam Joshsal.

– Abbey… – hirtelen elhallgat, és előveszi azt a hangját, amelyiket az utóbbi fél évben rendesen meggyűlöltem. Az óvatos, „ebben a kérdésben benne van, mire gondolok, te szegény”-hangot. Mintha félne, hogy bármelyik pillanatban összetörhetek. – Hogy vagy?

Oké, egy ideig talán összetörhettem volna. Talán össze is voltam törve. Bár ez attól is függ, hogyan definiáljuk a dolgot.

– Jól, Jeremy, bár ez a meleg munka közben kikészít.

– Nem úgy értem…

– Tudom. És fogd be. Eltelt fél év.

– Oké. Szeretlek! – mondja, mint mindig, ha szóba kerül ez a téma.

– Én is szeretlek, Jeremy. Akkor ebédkor!

– Szia!

Kinyomom a telefont, és arra gondolok, mennyire megváltozott minden. Az öcsém, és a helyzete. Most már bármi lehet, a hegeinek köszönhetően, amiket elvileg ő okozott. Azt adta be az apáméknak, azért van tele véres vágásokkal a felsőteste, mert kikészült a nevelési módszereiktől. A kapcsolatunk. Azt mondja, szeret, és ez még mindig eltölt egyfajta melegséggel. És végül, a mobilommal való kapcsolatom. Már nem rettegek, ha ránézek.

Visszamegyek a szalonba, ebéd előtt még rendbe kell hoznom Mrs. Boot hátát, és most csak ez számít.

*

Az étlapba temetve várom, hogy megjelenjen végre az öcsém. Mivel mindig itt eszünk, pontosan tudom, hogy spagettit fogok kérni, de valamivel le kell foglalnom magam, és nem akarom én is a telefonomat nyomkodva a Facebookot bújni, mint a mellettem lévő asztalnál a kiscsaj.

Hosszú árnyék vetődik rám.

– Késtél – nézek fel, és a torkomra forr a szó.

Egy pillanatra megrázom a fejem. Nem lehet igaz, már megint ez a hallucináció! Pedig már egy hónapja nem kísértett.

Újból a fickóra nézek, de nem váltja fel az arcát egy viszonylag hasonló, akivel keverhetném. Félszegen elmosolyodik.

– Fél évet, ugye?

Visítva felugrok. Eddig sosem beszélt! Eddig mindig eltűnt!

– Abbey!

– Elnézést! – meg akarom kerülni, hogy elfussak mellette, de elkapja a karom. Ekkor esik le, hogy tudja a nevem. Elkerekedett szemekkel ránézek.

– Tényleg nem kellett volna ezt így rád zúdítanunk Jeremyvel.

– Ray? – döbbenek le.

– Miss Kinsey – mosolyog rám, amikor látja, hogy kezdem felfogni a dolgot, majd lehervad az arcáról a mosoly.

Hirtelen pofon vágom. Mindenki minket bámul, a kiszolgáló odajön hozzánk.

– Abbey, zaklat ez a srác? – kérdezi, miközben sötét pillantásokat vet rá. – Kiküldhetem.

– Nem… nem kell, elnézést, Tom. Nem tudom, miért pofoztam fel. Sajnálom – nézek hol az egyik, hol a másik férfira.

– Rendben, de ha kellenék… – hagyja befejezetlenül a mondatot Tom, majd vet még egy csúnya pillantást Rayre, és otthagy minket.

– Szimpatikus fiatalember – állapítja meg Ray gúnyos hangon.

Vetek rá egy félelemmel teli pillantást, de nem tűnik el, bármennyire is várom. És mások is látják. Ahogy ránézek, többet nem tudom elszakítani róla a pillantásom. Egyszerű zöld pólóban van és rövidnadrágban, a borostája rövidebb, mint ott volt, a haja azonban ugyanolyan rendezetlen, mintha most kelt volna ki az ágyból. Valahogyan fiatalabbnak tűnik, talán azért, mert hiányoznak a karikák a szemei alól. A szemei… Az egyik még mindig zöld, és a felszínen tart, a másik pedig barna, és elnyel, akár a sötétség régen.

Kibontakozom a karjaiból, lassan enged el, mintha nem szívesen tenné. Leroskadok a székre.

– Nem hiszem el – nyögöm ki néhány másodperces hallgatás után.

Ray félig aggódva bámul, félig pedig mintha nem tudna betelni velem.

– Én is nehezen.

– Tényleg te vagy az? Raymond Nicholas… – a torkomra fagy a szó.

– Mit szeretnétek? – áll meg mellettünk Tom a jegyzetfüzetével.

Zavartan Tomra nézek, el is felejtkeztem arról, hogy ebédelni jöttem. Nem mintha egy falat is lemenne most a torkomon. Ray vet rám egy tanácstalan pillantást.

– Abbey, neked jöhet a szokásos, ugye? – folytatja Tom.

– Kettőt a szokásosból – bólintok. Ha Ray annyira ellene volt a salátáimnak régen, a tésztával szemben nem lehet kifogása.

– Rendben! Pár perc, és hozom.

Tom lassabban az átlagosnál elsétál.

– Fú, még mindig nagyon szimpatikus – néz utána összehúzott szemöldökkel Ray.

– Most nem ez a lényeg! Még a vezetéknevedet sem tudom! – akadok ki. Talán azért, mert majdnem fél éven keresztül azt próbáltam meg kideríteni, mi lehet.

– Jones. A vezetéknevem Jones.

– Jones. Raymond Nicholas Jones – ismételem meg. – Furán hangzik.

– Nekem is időbe került hozzászokni.

– De… hogyan?! Hogy kerülsz ide?

– Hát…

– Hallottnak kéne lenned! – mondom, kicsit talán hangosabban a kelleténél, mert páran felénk fordulnak. A kiscsaj a szomszéd asztalnál megvetően végigmér. Suttogva hozzáteszem. – Kábé száz éve.

– Félre… értettük a dolgokat. Vagy nem is tudom, mi a jó szó erre.

– Nem 1891-ből jöttél, ugye?

– Nem. Három évvel előttetek kerültem a Gödörbe.

Összerezzenek a szó hallatán.

– 2009-ben.

– Ez hogy lehet?

– Rosszul emlékeztem.

– Hogyan emlékezhetsz erre rosszul?!

– A Gödör miatt! – sziszegi vissza. Megint összerezzenek. – És hagyd ezt abba!

– Mit?! – csattanok fel.

– Már nem árthat!

– Hogyan emlékezhettél erre rosszul?!

Hirtelen mindketten hátradőlünk, és keresztbefonjuk a karjainkat.

– Hát, ez nem úgy megy, mint ahogyan képzeltem – jegyzi meg Ray.

Megint hallgatunk egy sort.

– Erős voltál, és elintézted.

– Sajnálom. Tudom, hogy mennyire belepiszkált az agyadba – szólalunk meg egyszerre.

Megforgatom a szememet, majd egymásra vigyorgunk.

– Mintha régebben ennél jobban jöttünk volna ki – jegyzem meg.

– Volt egy-két olyan helyzet, amikor a szánk mással volt elfoglalva – válaszol Ray, és én ledöbbenek, amiért ilyen… perverz megjegyzést hallok a szájából. Még akkor is, ha pólóban mondja, és nem ingben.

Tom hangos csörömpöléssel lerakja elénk a tálakat.

– Jó étvágyat! – hagy ott minket.

– Legalább nem jön vissza egy ideig – néz utána vigyorogva Ray, de amikor visszafordul felém, eltűnik a mosoly az arcáról. – Három és fél éve. Akkor kerültem ki a Gödörből neked köszönhetően.

Zavartan felemelem a villám, és feltekerek rá egy adag tésztát.

– És utána?

– Kiderült, hogy nem minden úgy volt, ahogyan emlékeztem rá.

– Mit kerestél Nicaraguában?

– Nyaralással összekötött tanulás volt. A helyi orvoslási viszonyokat mértem fel, és közben eltöltöttem egy hetet az erdő melletti hotelban. Akkor estem bele a Gödörbe.

– Szóval, mégiscsak orvos vagy.

Győzedelem ittasan kéne ezt mondanom, de inkább csak fáradtságot érzek.

– Most már. Akkor még csak orvostanhallgató voltam Angliában.

– Mi történt, amikor kikerültél onnan?

Ray is felszúr egy adag tésztát, de ezt a kérdést meghallva, nem eszi meg.

– El kellett magyaráznom néhány ismerősömnek, miért nézek ki annyira cefetül. Szerencsére nekem nem voltak olyan sérüléseim, mint Jeremynek, így nem volt olyan vészes. Mesélte, hogyan mentette ki magát a szüleitek markaiból. Mindenféle értelemben. Felszabadult lett az a kölyök.

– És szemét – morgom. Erről szólnia kellett volna előre.

Ray mosolyog.

– De a lövés helyéről a combomban és szemem megváltozásáról nem igazán tudtam számot adni. Még szerencse, hogy a haverjaimmal voltam, és nem a szüleimmel.

– A haverjaiddal?

Bólint.

– Néhány csoporttársammal. És a… és a menyasszonyommal.

Kiesik a kezemből a villa, amit eddig szorongattam.

– Jillian a neve.

– Ó. Szép név. – Nem tudom, mit mondhatnék, ami ennél értelmesebb.

– Azt hiszem, valahogy emlékeztem rá a Gödörben. A félelmem második neve is ez volt. Azóta szakítottunk.

Felemel a villám, és újra megszorítom.

– Miért?

– A dolgok megváltoztak. Én nem tudtam folytatni ugyanazt az életet. És nem akartam áltatni, mikor már nem szerettem. Próbáltam, de…

Kibámulok az ablakon. A szívem olyan gyorsan ver, hogy kész csoda, hogy nem ugrik ki a mellkasomból, és landol a tányéromon.

– Ismerős helyzet. – Visszapillantok rá. – És utána? Utána mit tettél?

– Befejeztem az egyetemet, és állást kerestem. Amikor pedig eltelt három év és még egy kis idő, titeket.

– Miért?

– Mert nem tudom elhagyni nélkületek azt a helyet, Abbey. És ahogy elnézlek titeket, ahogy elnézlek téged, úgy gondolom, ez kölcsönös.

– Nem úgy értem – csapom le a villám. Végre felfogom, miért is voltam eddig olyan dühös. – Miért vártál három évet és még egy kicsit, hogy megkeress minket?!

Ray élesen visszaszívja a levegőt.

Megint mindenki minket bámul.

– Ha akkor elkezdtél volna keresni minket, jóval hamarabb megtalálsz. Talán még… azelőtt!

– Éppen ez az! Én nem mertelek hamarabb megkeresni.

– Miért nem? – nézek rá értetlenül.

– Mert önző vagyok! – vesz egy mély levegőt, és halkabban folytatja. – Mert, ha hamarabb megtalállak titeket, még azelőtt, hogy bekerülnétek a Gödörbe, megakadályozom, hogy beleessetek.

Farkasszemet nézünk egymással, ő pillant el hamarabb, rám csak valami furcsán szúrós érzés tör. Mint amikor könnyek gyűlnek az ember szemébe.

– Akkor viszont Jeremy szerint megkavartuk volna a dolgok természetes rendjét, és kaotikus lett volna a végeredmény. Egyfajta ellentmondás alakult volna ki. Ha megakadályozom, hogy bekerüljetek, sosem menekülök ki onnan.

– Igen.

– Ne légy rám dühös, Abbey. Ha megakadályozom, hogy bekerüljetek, sosem ismerjük meg egymást.

– Nem ezért vagyok dühös! – sziszegem oda.

– Akkor miért?!

– Mert fél évet várnom kellett rád!

– Nekem meg három és felet rád!

– De én azt hittem, halott vagy!

Rayt megdöbbenti a hevességem. Hátradől a székén.

– Ott a pont – mondja, majd összeszedi magát. – Nem tudok mást mondani, Abbey, mint azt, hogy önző voltam. – Kétségbeesetten megdörzsöli az állát. – Sajnálom.

Nekem pedig eszembe jut, hogy mennyire nem így képzeltem ezt el. Nem sokszor adtam lehetőséget magamnak arra, hogy belegondoljak, milyen lenne viszontlátni Rayt valamilyen természetfeletti hatalom segítségével, de azon kevés alkalmakkor szavak nélkül is megértettük egymást. Elég volt egy pillantást, és már egymás karjaiban voltunk. Most meg veszekszünk.

– Bocsánatkérés elfogadva. Neked is nehéz lehetett.

– Hiányoztál.

– Én…

Mikor nem folytatom, Ray behunyja egy pillanatra a szemét, majd kinyitja, és megszólal.

– Most te mesélj magadról!

– Nos, nyár van, és én minden este vadul matekozok és magolom a gazdaságtan alapjait, a legjobb barátnőm, Clara segítségével.

– Ne! – mondja tetetett elborzadással Ray. – Jön a világvége?

Elnevetem magam.

– Fogd be! Egyszerűen ez kell az álmomhoz.

– Ami pedig…?

– Egy saját masszázsszalon.

Ray bólint.

– Ami azt jelenti, hogy nem elég este szenvednem, de még napközben is dolgozhatok. Egy szalonban gyakornokosodok, a tanfolyamot évközben végeztem el. Azt hiszem, eléggé jól megy, sokan szeretnek hozzám bejelentkezni – mondom büszkén, majd végre a számba tömök egy adag tésztát. – Ma délután is be vagyok táblázva.

– Gratulálok! – mosolyog rám Ray. Megjelenik egy ránc a homlokán. – Azt látom, hogy már rendesen eszel – mondja, miközben letörlöm az államról a szószt. Ezt a kaját nem lehet kulturáltan enni, valami mást kellett volna rendelnem. – És az apáddal mi a helyzet?

Lenyelem a falatot.

– Ó, nos, igen. Kezdetben nem igazán vette komolyan a terveimet, de mintha már kezdené felfogni, hogy megvalósítom őket. Előre tanácsokat ad a reklámozásra, pedig még a helyiséget sem néztem ki.

Ray elmosolyodik.

– Tudtam, hogy sikerülni fog.

Zavartan a fülem mögé tolom a hajam.

– Tetszik. Ez az eredeti színe?

Egy tincset a szemem elé emelek, a maga seszínű voltában mered vissza rám.

– Igen. Meguntam a festegetést. – Hátranyúlok, és a tarkómról előrehúzok egy fekete fürtöt. – Ez viszont megmaradt, bármit is tettem ellene. Feketén nő ki is.

Ray bólint.

– A Gödör hozzánk tett dolgokat.

– Legalább a hólyagok eltűntek a kezemről.

Ray elkomorul.

– És az emlékeid rendesen visszatértek?

Megrándul a kezem.

– Vannak még fehér foltok, de nem sokkal több, mintha csak magamtól felejtettem volna. És te? Te többet veszítettél.

Ray megvonja a vállát.

– Három év alatt szépen lassan visszatértek. De, igen, néhány fehér folt nálam is maradt. Nem sok, szerencsére. Hónapokon át rettegtem ettől. Üvöltve keltem – teszi hozzá halkan.

– Felicity…? – teszem fel óvatosan azt a kérdést, amit eddig nem mertem.

Döbbenten nézem, ahogy Ray arca felderül.

– Annak, hogy a Gödör játszadozott az emlékeimmel, megvan az előnye is. Nem volt húgom. Soha nem volt.

Leesik az állam.

– Akkor az az emlék és félelem…

– Nem tudom, miért épp egy húg emlékét ültette a fejembe a Gödör, mikor Holmesnak férfi testvére van, de ezt tette.

– Talán úgy gondolta, akkor jobban fel tudja fokozni a hőskomplexusod. Játszani akart. Az a hely végig csak… játszani akart.

– Hát, bennem csalódnia kellett. Igencsak unalmas lettem, amikor összezuhantam. Nem olyan makacs, mint te.

– De legalább annyira idegesítő – vigyorgok rá. Most kezd el hatni, amit mondott, az, hogy nem veszítette el Felicityt. Mintha egy szikla hullott volna le a szívemről.

Eszek néhány falatot, majd eszembe jut valami.

– Bennet tudta. Bennet szerintem végig tudta.

Ray félrenyeli a falatot, és köhögni kezd. Hátba veregetném, de még mindig nem merek hozzáérni.

– Honnan veszed? – kérdezi, mikor végre levegőhöz jut.

– Az utolsó előtti találkozásunkkor volt egy megjegyzése. Valami olyasmi, hogy van, amit még nem tudok rólad. Szerintem erre gondolhatott. Scarlettet pedig olyan könnyen elengedte, hogy bánthasson téged!

Hirtelen rezegni kezd a táskám, bocsánatkérőn Rayre nézek, és előhalászom a mobilom. SMS-t kaptam, méghozzá Jeremytől.

Én megmondtam, hogy valami nincs vele rendben!

Csak ennyi áll benne. Megforgatom a szemeim, amikor jön még egy.

Hatással volt Scarra is, azért értett mindent az a csaj, amit én is!

Majd még egy.

Ray meg túl sok mindent ismert. Mármint 1891-ben még nem volt HAJSZÁRÍTÓ. Legalábbis nem kézi. Ráadásul Holmes híres (nem teljesen) utolsó esete is akkor játszódott. 1891-ben.

– Okoskodj csak – morgom.

– Jeremy az? – kérdezi Ray udvariasan.

– Honnan jöttél rá?

Megint megrezdül. Már éppen elgondolkozok azon, hogy visszaírok neki, hogy akadjon le rólam, de amikor elolvasom, meggondolom magam.

Remélem, minden jól halad. Szorítok!

Olyan kis… idióta.

– Azt hiszem, végre leállt – nézek Rayre.

Ő furcsán bámul a telefonomra.

– Ó. Igen, ez nem az. Ez az eredeti, aminek az emlékét előhívta, amikor ott voltam. Beletelt pár hónapba, míg megszoktam a látványát, és már nem… hozta rám a frászt.

Ray bólint.

– Miért nem vettél újat?

Megvonom a vállam.

– Mert akkor nem szokok hozzá a látványhoz.

Hirtelen Tom jelenik meg az asztalunknál.

– Elvihetem? – kérdezi tőlem udvariasan, amikor biccentek, felemeli a tányérom. Hamarosan amúgy is vissza kell mennem. Raytől nem kérdez semmit, csak elviszi a tányérját, pedig félig még tele van.

– Hamarabb visszatért, mint gondoltam, hogy fog – jegyzi meg gúnyosan Ray. – Szóval, amellett, hogy ennek a szerencsétlennek jól láthatóan elcsavartad a fejét, van most valaki az életedben? Josh, még mindig?

Nem annyira lazán kérdezi, mint ahogyan szeretné, én pedig érzem, hogy valami megmozdul a mellkasomban. Mintha egy madár csapkodna odabent.

– Szakítottam vele – rázom meg a fejem, majd elmosolyodom. – A dolgok megváltoztak, tudod. És mást sem találtam azóta. Akit kerestem…

Ray feszülten figyel.

– Kit kerestél?

Ledobok egy köteg pénzt az asztalra.

– A vendégem vagy, csak húzzunk el innen!

Felpattanok, és meg sem nézem, hogy követ-e. Ray utánam siet, mikor kiérünk az étteremből, megfogja a vállam, és maga felé fordít.

– Kit kerestél, Abbey? Engem? Kerestél, pedig azt hitted, meghaltam?

Végigmérem.

– Hány éves vagy most?

– Huszonhét.

– Az baj.

– Miért?

– Én csak húsz – hazudom.

– Érdekes – jegyzi meg Ray. – Azt hittem, fél éve még csak tizennyolc voltál.

Szóval emlékszik. Lerázom a vállamról a kezét, és vehemensen elindulok.

– Na jó, húsz leszek. De nem is ez a lényeg. Mi van, ha nem férünk bele egymás életébe? Majdnem tíz év van közöttünk – fordulok vele szembe.

– Beleférünk – vágja rá Ray, és közelebb lép hozzám.

Elhátrálok a falig, követ.

– Mi van, ha még ki akarom élni magam?

Elneveti magát. Az egyik kezét a fejem mellett a falnak támasztja.

– Szerintem már kiélted magad. Amit meg még szeretne kipróbálni, Miss Kinsey – mér végig, de úgy, hogy beleborzongok –, kipróbálhatja velem.

– Jó, de…

– Tényleg nem hiányoztam? – vág közbe, és sürgetően néz rám.

– Nem mertem megengedni magamnak, hogy hiányozz. Már amennyire meg tudja ezt akadályozni az ember – mondom csendesen.

A kezei közé fogja az arcom, és hevesen megcsókol.

– De komolyan, Ray – tolom el magamtól nevetve nagy sokára. – Hogyan fogunk beférni egymás életébe? Mi van, ha csak a Gödör miatt hisszük azt, hogy szükségünk van egymásra?

– Hát nem érted, Abbey? – néz rám, és megrázza a fejét. – A Gödör miatt van szükségünk egymásra. De ez nem azt jelenti, hogy kevésbé, mint bármelyik szerelmespárnak. Sőt. A Gödör miatt nem tudnánk túlélni egymás nélkül.

– Honnan veszed?

– Éveken át vártam rád. Te pedig most mondtad ki először a Gödör nevét.

Erre nem tudok mit mondani, nem is kell, mert újra megcsókol.

– Jó, de te Angliában élsz – tolom el magamtól valamivel később ismét.

– Ó, még nem mondtam? Itt kerestem állást, L.A.-ben – megint a számhoz hajol, de amikor elfordítom a fejem, inkább a nyakamat kezdi el csókolgatni.

– Plasztikai sebészet? – nyögöm ki.

Ray hátrakapja a fejét, és elborzadva rám néz.

– Dehogyis! Baleseti osztály. A Gödör után, mondhatni, függő lettem.

Elnevetem magam, Ray pedig megfogja a kezem, és sétálni kezdünk. Elég jelenetet rendeztünk mára, és holnap is lesz nap.

Meg holnapután, és azután és azután…

(Vége)