Gödörben - 36. fejezet - A lány, aki itt akar lenni

– Hé! Jeremy – rázom meg a vállát. – Jer!

– Mi… mi van?! – riad fel.

– Csss! Halkabban!

– Abbey? Mi történt?

– Vedd a ruhád, öcskös. Lelépünk egy kicsit – tartom felé a katonaszerkóját.

– Hogy mi van?

– A reggeli miatt ne aggódj, majd útközben.

– De hát… nem mehetünk el, tegnap is mi lett belőle!

– Halkabban! És éppen ez a lényeg. Tegnap is túléltük, nem?

Jeremy ölébe nyomom a ruháit, egyelőre úgy tűnik, megfogni nem hajlandó. Még mindig zavarodottan felül, és kinéz az ablakon.

– Még fel sem kelt a nap! – mondja felháborodottan.

– Ne beszélj hülyeségeket, már szürkül az ég alja! Hamarosan teljes fényárban fog úszni az erdő.

– Te le akarsz lépni, még mielőtt Ray felébred – mondja, nem kérdezi.

– Nem tudok aludni – térek ki a válasz elől.

– De hát miért?

– Halvány fogalmam nincs, biztos nem hat a nem létező altatóm.

– Nem, úgy értem, miért akarsz lelépni? Azt hittem, egy életre eleged van az izgalmakból.

Mintha nemrég tényleg mondtam volna valami hasonlót.

– Beszélek hülyeségeket jobbra-balra! – legyintek. – Most éppen egy kis kalandra van szükségem. Megöl ez… – az otthonosság – a nyugalom. Téged nem?

– Abbey, nem hinném, hogy ez jó ötlet – rázza meg az öcsém a fejét. Mivel közben suttog is, valahogyan nem tudom komolyan venni a tiltakozását.

– Dehogynem!

– Ray megöl, ha megtudja, megint elmentünk! Nem emlékszel, mit mondott tegnap?

– Jaj, ugyan, csak a szája nagy! Gyere! – húzom fel a karjánál fogva.

– Abbey, nem hinném, hogy ez jó ötlet… –ismétli meg egy árnyalatnyival bizonytalanabbul.

– Csak egy kicsit sétálunk, beugrunk Mrs. Bennethez beszélgetni – és akkor hátha lenyugszom –, és megnézzük a Gödörnek azon részeit, ahol még nem jártál, lehet, hogy ott a kijárat.

– Mi van, ha az indiántáborban van, oda is berángatnál? – sziszegi nekem.

– Oda csak Rayjel. Nem vagyok ostoba!

– Akkor mi jött most rád?

– Én csak… nem akarok itt lenni most, jó?! Szükségem van egy kis sétára. Ha nem akarsz jönni, maradj! – sziszegem a fülébe, majd állok fel indulatosan mellőle, és odasietek az ajtóhoz.

– Abbey, várj! – sziszeg utánam.

Gyorsan felpattan, felveszi a golyóállókat, majd azok felé a ruhát, magára rángatja a bakancsát, az asztalról elemeli az AK-47-est, és halkan mellém sétál.

– Mehetünk, te türelmetlen idegbeteg.

Összeszorítom a számat, és királynői mozdulattal kitrappolok Ray házából.

Mrs. Bennethez menet jó ideig egyikünk sem szólal meg, csak a zihálásunkat hallani.

– Na jó, fussunk vagy sétáljunk, nekem tök mindegy, de ez a kettő közötti állapot kikészít. Döntsél végre! – szólal meg hirtelen az öcsém.

– Tessék? – döbbenek le.

– Úgy szeded a lábaidat, mintha az életed múlna rajta.

Mikor feltűnik, hogy igaza van, kicsit lelassítok.

– Szóval. Mi a fene történt tegnap éjjel, míg aludtam?

– Semmi! – háborodok fel.

– Akkor a semmi miatt menekülsz most?

– Nem menekülök.

– Abbey, totál ijedt fejet vágtál be, amikor azt mondtad, hogy nem akarsz Ray házában lenni. Valaminek történnie kellett. Mondott valamit?

– Nem.

– Hát akkor? Csinált? Vagy nem csinált?

– Én… nem akarok erről beszélni! Szimplán csak hisztis vagyok. Napokon át megemelkedett volt az adrenalin-szintem, nem tudnék most egy helyben ülni.

– Hazudsz.

Dühösen fujtatok egyet. Nem szeretem, amikor ezt a szemembe mondják.

– Ray nem csinált semmit. Nekem támadtak… fura gondolataim.

– Fura gondolataid? Amolyan perverz értelemben?

– Jézus, nem! Mégis mire gondolsz?

Az öcsém zavartan néz rám.

– Tudod, amolyan Szürke ötven árnyalata-dologra.

– Ezt nem akartam hallani.

– Jó, bocsi! Akkor mégis mire gondoltál?

– Én csak… az az abszurd gondolatom támadt egy pillanatra, hogy talán jobb lenne, ha…

– Jobb lenne, ha? – néz rám kutatóan az öcsém.

– Ha itt maradnánk.

Hirtelen megragadja a karom.

– Itt maradnánk? Te itt akarsz maradni? – kérdezi izgatottan.

– Jézus, dehogy! –rázom meg a fejem. – Nyugodj meg! Időközben rájöttem, mekkora hülyeség volt ezt gondolni. Szinte azonnal.

– Hülyeség – engedi el a karomat.

– Mármint itt minden egyes nap meg akarnak ölni minket. Otthon pedig… mindenünk megvan. Szép ház, ruhák, autó, a családunk, a barátaink, biztos jövő.

– Hát persze – mondja az öcsém. – Igen.

– Szóval most szépen elbúcsúzunk Mrs. Bennettől, és utána minden percünket a kijárat keresésének szenteljük. Ahogy azt eddig is tennünk kellett volna.

– A kiakadás igazán főnökösködővé tesz – jegyzi meg az öcsém, de én mit sem törődve a beszólásával elindulok, ő pedig gondolkozás nélkül követ.

– Gyerünk, már mindjárt ott vagyunk!

– Na, ez nem lep meg. Nem is tudom, hogyan tudtál ekkorákat lépni. Mégiscsak egy fejjel alacsonyabb vagy, mint én.

– Lehet, hogy rövidek a lábaid – mondom, majd visszafordulok, és végigmérem. – Sőt, most, hogy mondod, mintha tényleg… És az egyik görbébb, mint a másik.

– Fogd be – morogja, én pedig elnevetem magam.

Ekkor hallom meg a szívszorító zokogást. Megpördülök a tengelyem körül, és rohanni kezdek a hang irányába. Néhány lépés után azt is észreveszem, honnan jön a hang.

– Mrs. Bennet! – vetem le magam a földön heverő alak mellé. – Mrs. Bennet, mi történt?

Mrs. Bennet felpillant rám, a szeme tele könnyel és fájdalommal. Az arca is eltorzul, most tíz évvel idősebbnek tűnik, mint általában. Összenézek a mellettem guggoló Jeremyvel.

– Mrs. Bennet…? – kérdezi ő is óvatosan.

– A bokrom – nyögi ki a sírás miatt enyhén hörögve, és maga mögé mutat.

Felpillantok, majd ijedten hátrahőkölök. Az a bokor, amellyel nemrég még nagyrészt minden rendben volt (leszámítva, hogy mind az ötvenhárom kilómmal belefenekeltem, és sárgult), most teljesen elszáradt, levelei lehullottak, már csak a csupasz ágai meredeznek mindenfelé halványan egy teknősre emlékeztetve. Mrs. Bennet búvóhelyének egyik őre feladta a harcot.

– Mégiscsak jól jött volna az a tápszer – nyögi ki Jeremy, mire Mrs. Bennet még fájdalmasabban felzokog, én pedig vetek egy szúrós pillantást érzéketlen öcsémre.

– Jöjjön, Mrs. Bennet! Álljon fel – próbálom felhúzni a síró indiánt, de nem igazán akar hallgatni rám. – Nem segít azzal neki, ha itt fekszik, és siratja.

Fél perc rimánkodás után végre hallgat rám. Bevezetem a tisztására, és leültetem egy farönkre.

– Mikor történt ez? – nyomok egy papírzsebkendőt a kezébe.

Automatikusan elveszi tőlem, de nem fúj bele.

– Tegnap késő este. Szinte már éjjel volt. Egyik pillanatról a másikra furcsa érzés tört rám – törli ruhájának ujjába az orrát, én pedig már éppen rászólnék, hogy ne oda, amikor folytatja. – Nem tudom meghatározni, pontosan, mi, csak azt éreztem, hogy valami rossz fog történni.

– Valami rossz? Mondja csak, Mrs. Bennet, nem érzett véletlenül rettegést?

– Rettegést? – néz rám döbbenten. – Nem.

– Akkor félelmet?

– Azt sem. Semmi ilyesmit.

– Egészen biztos?

– Egészen biztos, ostoba lány, csak tudom, mit érzek és mit nem!

– Jó-jó – tartom fel a kezeimet. – De akkor mit érzett?

– Valami megmagyarázhatatlan veszteséget. Azt hiszem, veszteség volt.

– És ekkor pánikba esett – bólintok.

– Dehogy estem pánikba! – rázza meg a fejét, én pedig összezavarodom.

– Nem esett pánikba, mikor furcsa érzés tört magára, ami ráadásul totál negatív is volt?

– Nem – rázza meg egyszer a fejét határozottan. – Nem estem, mivel egy részem tudta, hogy ezután mégiscsak jön majd valami jó.

Elképedek.

– De hát, elszáradt a bokra!

– És amikor ezt észrevettem, elöntött a fájdalom. Azóta sírok.

– Jól értem, akkor az első furcsa érzésnek semmi köze nem volt a bokorhoz? Nem kezdett vad kutatásba, miután megérezte, elveszít valamit? – szól közbe Jeremy.

– Csak sétálgattam, és próbáltam rájönni, mi lehetett ez a furcsa érzés… És akkor láttam meg a teknősöm – önti el megint Mrs. Bennet szemét a könny.

– Ne sírjon, Mrs. Bennet, biztosan rendbe lehet még hozni valahogyan! – esek kétségbe. – Azután is meggyógyítottuk, hogy beleestem!

– Nem, most nem fog menni. Végleg meghalt, érzem.

– Biztos nem félt maga ettől, Mrs. Bennet? Nem félt attól, hogy egy nap elszárad a bokra?

– Nem, nem féltem, fogd már fel, te ostoba lány! Mindig itt volt nekem, és nem azért hagyott el, mert attól rettegtem, hogy el fog hagyni. Ennek más oka volt. Valami sötét.

– Sötét?

– Igen. Érzem, hogy valami sötét szívta ki belőle az életet.

Összenézünk Jeremyvel, látom rajta, hogy úgy gondolja, Mrs. Bennet flúgosabb, mint általában.

– Nyugodjon meg, Mrs. Bennet, kérem. És ne a ruhájába törölje az orrát, tönkre megy!

– Így elszáradni egyik pillanatról a másikra! – folytatja a monológját, mintha meg sem szólaltam volna. – Persze, láttam a jeleket, láttam, sőt meg is előzhettem volna. Emlékszel, neked is szóltam!

Ezt nem tudom mire vélni.

– Csak erélyesebben kellett volna fellépnem…

Megsimogatom a karját.

– Nagyon sajnálom, ami történt, Mrs. Bennet. Tudom, mennyire szerette a bokrait.

Mrs. Bennet nem szólal meg, csak szipog egyet. Egy ideig maga elé mered, majd mikor már aggódni kezdek, rájön, hogy nincs egyedül, és csodálkozva a kezére mered.

– Ez micsoda? – emeli fel a papír zsebkendőt, amit pár perce a kezébe nyomtam, és azóta sem használt.

– Papír zsebkendő – nézek rá értetlenül.

– Papír? Annak meg mi értelme? Biztos hamar átázik.

Elképedve bámulok rá.

– Akkoriban még nem volt papír zsebkendő, Abbey. Az csak a harmincas években terjedt el, higiéniai okokból.

– Fújja bele nyugodtan az orrát, Mrs. Bennet, én is mindig ilyet használok.

– És hogyan tisztítod ki?

– Sehogy. Egyszerűen eldobom.

– Eldobod?

– Hát, nem is fogom a saját orrom tartalmát mosni! Vagy, ha már itt tartunk, bárki másét.

– Ó – néz még mindig gyanakodva a pézsére Mrs. Bennet, majd úgy dönt, mégsem annyira tűnik veszélyesnek az idegen test, és belefújja az orrát. Egy kevésnek látszik, így kívánok neki még kettőt.

Mivel a veszteségét nem tudom visszahozni, megpróbálom felvidítani Mrs. Bennetet. Mindenféle hülyeséget hordok össze, elsősorban Joshról, hátha leköti, hogy hall az „udvarlómról”. A számításom bejön, teljesen felpörög és rááll a témára. Egy ideig Joshról kérdezget, de mintha nem tetszenének neki a válaszok, amiket hall, csak húzza a száját, majd Rayre tereli a szót, én pedig megint nem tudom lebeszélni arról az abszurd képzelgéséről, hogy mi titkon egymás szerelmei vagyunk. Pedig még arra is emlékeztetem, hogy „a jóvágású Mr. Holmes” ki akarta nyírni őt és a férjét is (ez utóbbiról pedig azt hiszem, sosem fog letenni). Persze, néha Jeremy is közbeszúr egy-egy humorosnak szánt megjegyzést.

Miközben dumálunk, azon filózok, hogyan hozzam fel az „elbúcsúzni jöttem”-dolgot. Úgy érzem, Mrs. Bennetnek még szüksége lenne rám, most nem hagyhatom el. Így én lepődök meg a legjobban, amikor – immár jóval felszabadultabban – hirtelen feláll, és így szól.

– Ideje indulnotok, gyermekeim. Jó volt veletek! – simítja meg az arcom mosolyogva.

Meglepődve nézek rá, majd előveszem a mobilom, hogy megnézzem, mennyi az idő. Mrs. Bennet felsikkant.

– Már most? Alig néhány óra telt el…

– Hát ezt éreztem én! – szólal meg velem egy időben.

– Érezte? – kérdezi Jeremy értetlenül.

– Rémlik még? – utalok vissza fintorogva a legutóbbi találkozásunk Mrs. Bennettel. – Nem nagyon rajong a mobilomért. Sem ő, sem Ray, pedig már megmutattam, hogy nem bánt. Nem emlékszik, Mrs. Bennet?

Mrs. Bennet szorosan összezárja a szemét, és nem néz rám.

– Akkor is tedd azt el! Most végképp nem tesz jót az idegeimnek! – hozakodik elő az aduászával sipítva, én pedig nem tudok mást tenni, mint hallgatni rá, ha azt akarom, hogy vessen rám egy pillantást.

– Kinyithatja a szemét, Mrs. Bennet – jegyzem meg, mikor zsebre vágom szerencsétlen telefonom.

Mrs. Bennet rám néz.

– Így már mindjárt jobb. Az idegeim…

Felsóhajtok.

– Biztos azt akarja, hogy menjük, Mrs. Bennet?

– Igen, eljött az ideje, lányom.

– Holnap még visszajövünk, ígérem. Leellenőrizzük, mennyire szedte össze magát Mrs. Bennet!

– Ó, nem. Azt hiszem, nem – rázza meg a fejét.

– Tessék? De igen, ígérem!

– Úgy érzem, már nem lesz rá idő – simít végig mosolyogva megint az arcomon. – Vigyázz magadra, ostoba lány!

– De hát… – dadogok.

– Te is, fiam. Legyél gyerek, amíg gyerek vagy!

– Izé… – nyögi ki az öcsém.

– Te pedig… – fordul vissza hozzám Mrs. Bennet. A szemében fura fény csillan. Azt hiszem, mánia. – legyél szerelmes, amíg szerelmes vagy!

Ez a legfurább tanács, amit életemben hallottam.

Megszorítom a kezét, és rámosolygok.

– Azért holnap még benézek, ha nem kerget ki az idegeire hivatkozva, Mrs. Bennet.

– Meglátjuk, mit tehetek, ostoba lány. Az ember idegei alapvetően meghatározzák az életét – mondja drámai hangon, majd hirtelen elvigyorodik.

Valamiért megkönnyebbülök. Mrs. Bennet pont úgy vigyorog, mint aki pontosan tudja, hogy az idegei nem részei az életének.

*

Egy ideig némán sétálunk Jeremyvel. Figyelem az erdő mozgását, és megpróbálom eldönteni, merre menjünk. A keleti területeket végül is bejártuk, végigsétáltunk a patak mentén, majd a falnál le a tóhoz. Csatangoltunk Mrs. Bennet és Ray rejtekhelye között. Így nem igazán maradt más, mint megkerülni az indiántábort (és közben jól elkerülni), és úgy visszasétálni házigazdánkhoz, aki minden bizonnyal tényleg ki fog minket nyírni. Így lefedjük az északi és a nyugati területeket is.

– Figyi, Jeremy, elvileg az indián tábort kéne megkerülnünk, de nem tudom, el tudunk-e osonni mellette feltűnés nélkül – osztom meg az öcsémmel aggályaimat. – Pedig a nyugati részeket csak így tudnád átnézni, meg utána északon lyukadunk ki.

– Miért ne tudnánk megkerülni? – kérdezi az öcsém. – Majd osonunk.

– Mert nem tudom, mekkora terület van a Gödör és a tábor széle között.

Jeremy megvonja a vállát.

– Ha necces, majd visszafordulunk, és másik úton megyünk északra. Nyugatra meg majd megyünk Rayjel.

Végiggondolom, amit javasolt, és úgy döntök, nem hülyeség, így a tó felé vesszük az irányt. Mivel az indiánok ezen a területen már nyüzsöghetnek, na jó, de legalább teljes létszámban, azaz, ha minden igaz, három fővel képviselhetik magukat, előveszem Colt barátomat, és összeráncolt homlokkal vizslatom az erdőt. Ha hazaérek, sürgősen szereznem kell egy ránckrémet.

– Nem hiszem el, hogy ezt hordod magadnál – jegyzi meg Jer. – És nem a Magnumot.

– Az is nálam van! – mutatok az oldaltokomra. – Csak Colttal jobban kijövünk.

Jeremy felhorkant.

Órákat sétálunk csendben, elhagyjuk a tavat és eljutunk a falhoz, ahol legurultam, majd utána az öcsém is. Én az indiánok után kutatok a szememmel, Jeremy kijáratra utaló jelet keres.

– Mi van, ha még sincs kijárat, Abbey? – szólal meg hirtelen.

– Lennie kell – vágom rá. – Ahol van bejárat, ott van kijárat is.

– Akkor mi van, ha nem nekem kell megtalálni? Vagy mi van, ha képtelen vagyok megtalálni?

Megrázom a fejemet, és megnyugtatóan rámosolygok.

– Ki, ha te nem? Egyedül te nem kívántál, amióta itt vagyunk, és kellőképpen okos vagy ahhoz, hogy rájöjj, milyen logikai összefüggések vannak ezen a helyen. Szóval, ne aggódj emiatt!

Jeremy elgondolkozik.

– Ez igaz… Én nem kívántam. – Hirtelen felderül az arca. – És átlátom az összefüggéseket is!

– Na, látod.

– De, Abbey – néz rám aggódva –, a félelem biztos, hogy nem számít kívánságnak ezen a helyen? Mármint, biztos, hogy nem ugyanolyan hatással van az emberre?

– Biztos! – vágom rá mély meggyőződéssel.

– Ezt most csak azért mondod, mert reméled, hogy így van, vagy, mert tudod, hogy így van?

– Igen! – válaszolok.

– Abbey…

– Figyelj, Jeremy, halvány fogalmam nincs. De tény, hogy azt a vámpírt, azt a félelmet a Gödör erőszakolta rá, ha ezt nézzük, akár még az is lehet, hogy ő „tartozik” neked – rajzolok idézőjeleket a levegőbe. – Meg amúgy is. A kívánság legalább valami jót ad az embernek, vagy olyan dolgot, amire szüksége van. A félelem csak félelem. Nem ad semmit, csak rossz érzést és halálközeli élményt.

– Igen, ez igaz – nyel egyet Jeremy. – Halálközeli élményt.

– De már vége! – vereget meg a vállát. – Legyőzted.

Rám mosolyog.

– Na, menjünk tovább! – biccentek egyet.

– Szerinted Ray mennyire fog kiakadva várni minket? – kérdezi az öcsém, miközben azt a részt vizslatja, ahol legurultunk.

– Tízes skálán? Tizenegy!

Az öcsém arcán megjelenik a lelkifurdalás.

– Pedig neki is jobb, ha nem éreztetjük vele, hogy csak rá várunk. Így is egyfolytában ideges, amiért nem segíthet. Nem?

– De, ideges – sietek tovább. Nekem aztán nincs szükségem lelkifurdalásra.

– Úgy értem, hogy nem jobb neki? Ha megtaláljuk a kijáratot, megnyugodhat.

– Na, ezt magyarázd el neki.

– De te nem értesz ezzel egyet? Hogy neki is jobb, ha mi nem csak vele lógunk, és akadálypályákon haladunk, meg a lövést gyakoroljuk meg, hogy milyen érzés, ha egy golyó találja el az embert a mellényben?

– De – hazudom. Vajon hirtelen miért lett ennyire fontos ez az öcsémnek?

– Lehet, hogy még sem kellett volna eljönnünk köszönés nélkül.

– Hagytam egy üzenetet a tükrön, hogy ne kapjon szívbajt.

– Meg úgy merő általánosságban, vele biztonságban vagyunk.

– Hé! – fordulok szembe az öcsémmel. – Velem is biztonságban vagy, érted? Így, hogy megvan a páncélunk meg aztán pláne. A kijáratot viszont muszáj megtalálnunk.

– Igazad van – bólint az öcsém eltökélten, én pedig ledöbbenek. Igazat ad nekem! – Te meg tudsz védeni. És persze én is téged. Hát még a golyóállónk.

A rosszérzés, amely Ray említésekor elkapott, egyre növekszik bennem.

– Figyelj, szerintem fogjuk be most már. Közeledhetünk a táborhoz.

– Ha a fal mentén haladunk, észre sem vesznek majd – bíztat az öcsém. – Ray megmutatta a térképet, amit rajzolt a helyről, és az alapján itt elég nagy hely van.

– Ezt csak azért mondod, hogy megnyugtass.

– Honnan veszed?

– Mert amikor először kérdeztelek a tervről, ez nem jutott eszedbe. És te nem felejtesz el semmit.

– Oké, akkor fogjuk be.

Csendben haladunk tovább, és én átélem életem talán leghosszabb félóráját. Fák között haladunk, a táborból nem látni vagy hallani semmit, csak sűrű bozont mindenhol, a levegő pedig mintha párásabb lenne, mint általában. De az is lehet, hogy csak én vagyok feszültebb. Érzem, ahogy a karomon égnek áll a szőr, a kezem pedig izzad, így sokkal nehezebb megtartani Colt barátom, felválta törlöm a nadrágomba a tenyereim. Jeremy is hasonló módon feszült, és csak akkor keresi tovább rendesen a kijárat nyomát, amikor rásziszegek, hogy azért jöttünk. Ez persze még hosszabbá teszi az utat, a végén már teljesen kivannak az idegeim, elég egy hangosabb levegővétel, és máris Jeremyre fogom a pisztolyt, aki ennek nem nagyon örül. Aztán megérzem, hogy vége.

Elhagytuk a tábort, és nem találkoztunk össze senkivel.

Kifújom a levegőt, és közlöm Jeremyvel, hogy megérzéseim szerint különösebb összeütközés nélkül elsétáltunk a tábor mellett.

– És nem történt semmi? – hitetlenkedik Jeremy. – Ezek szerint elég messze van a tábor.

Én is le vagyok döbbenve. Enyhe túlzással ez erdő bármelyik területén, ahol eddig az öcsémmel sétáltam, megtámadtak minket, erre a legveszélyesebbnek hitt részen nem történik semmi.

– Ezek szerint igen. Lehet, hogy Ray házának bejáratát keresi azóta is Bennet.

– Hihetetlen.

– Na, de nyugat kipipálva, most jöhet észak! Utána pedig Ray háza, megint elegem van a feszültségből.

– De hát nem történt semmi para. Semmi az ég egy adta világon.

– És ez így van jól.

Jeremy még mindig hitetlenkedve bámul rám.

– Azt hittem, minimum megtámadnak majd minket.

– Úgy tudtam, azt hiszed, a tábor széle kellőképpen messze van a faltól.

– A kettő nem zárja ki egymást.

Felmordulok, hát ennyire megbízhatóak azok a pasik, akik a hisztérikus állapotban lévő nővérüket akarják lenyugtatni.

– Ne aggódj – mondom epésen –, lehet, hogy északon majd belefutunk valamibe.

Jeremy felhorkant.

– Jaj, ne morogj!

Továbbsétálunk, és bár a tábor vonzáskörzetét elhagytuk, idegesen nézek jobbra-balra. Tényleg megdöbbentően megúsztuk. Negyedóra nyugis séta után kénytelen elfogadni a tényt, hogy nem támadtak meg minket, és lehet, nem is fognak. Még a végén épségben visszaérünk Ray házához. Sőt, előtte megtaláljuk a kijáratot, amire vörös szőnyeget terítettek.

– Ha vörös anyagot látsz, az a kijáratot jelzi – szólok oda az öcsémnek. Nem válaszol, mikor rápillantok, azt látom, hogy teljesen más irányba néz, az arcán rettegés terül el. Követem a pillantását.

Nem látok semmit. Visszanézek az öcsémre, ugyanúgy nem figyel rám, és ugyanaz a félelem ül az arcán.

– Jer?

Megint követem a pillantását, és ekkor végre meglátom. Nem csoda, hogy eddig nem vettem észre. Zöld-barna színével tökéletesen beleolvad az aljnövényzetbe, egyedül a fogai villanhatnának ki.

Káromkodok egyet. Kellett nekem elszólnom magam. Most nézhetünk szembe egy krokodillal.