Gödörben - 39. fejezet - A bosszú

Miután Jeremy újra elalszik, megmosakszok, és átöltözök a saját ruháimba. Mikor érzem, hogy ez sem nyugtatott meg eléggé, bemenekülök a szobába.

Egy ideig csak a rózsaszín anyagot forgatom a kezeimben, valahogyan megnyugtat, ahogy az is, hogy minden egyes gondolatot hagyok elúszni magam mellett. Máskülönben azt hiszem, bekattannék.

Amikor már nem remegnek a kezeim, megfogom az első gondolatot.

Az öcsémet megkínozták.

Ray szerint nem fog meghalni.

Nem szabad meghalnia.

Hogyan bánthatnak valakit, aki ennyire fiatal?

Bennet megint engem akar.

Meg is halhattak volna!

A kendőbe temetem az arcom. Föld- és porszaga van, tüsszögnöm kell tőle, mégsem merem elengedni. Ha elengedem, szétesek.

Hallom, ahogy nyílik az ajtó.

– Abbey?

Lépések zaját hallom, megnyikordul a padló. Hirtelen fény gyullad.

– Ne ülj a sötétben.

Ray az, egy régi típusú lámpást tart rak le elém, majd ő is leül. Tegnap is pont így ültünk, csak akkor nem volt fény körülöttem.

– Az egész az én hibám! – sírom el magam. – Miattam történt.

– Na! – mondja Ray, és magához húz. – Ez nem igaz. Te is tudod, hogy nem igaz.

– De, igaz. Ha nem mentem volna el sértetten, Jeremy nem hagyta volna el a házat.

– Ha Jeremy nem bántott volna meg annyira, nem mentél volna el sértetten.

– Vigyáznom kellett volna rá!

Ray még jobban magához szorít, szinte kipréseli belőlem a levegőt, mégis jól esik. Legalább nem érzem azt, hogy darabokra hullok.

– Bennet bántotta, és nem te.

– Meg is halhattatok volna – gyűlik újabb adag könny a szemembe.

– Én azt hittem, ti fogtok meghalni. Kétszer.

Még erősebben szorít magához, érzem, hogy a hajamba temeti az arcát.

– Megint megmentettél minket.

– Akárhányszor megmentenélek titeket.

Egy pillanatra belefúrom a vállába a fejem, és beszívom a mentaillatot. Ez eszembe juttat valamit.

– Ray?

– Hm?

– Elengednél egy kicsit? Ki kell fújnom az orrom.

Ray hirtelen elenged, nekem pedig egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha egy részemet is magával vitte volna. Mintha most nem lennék teljes. Ami hülyeség. Én mindig teljes vagyok.

Kifújom az orrom, és ránézek.

– Hogyan tudtál utána menni? – ugrik be hirtelen.

– Hogy érted? Hát gyalog, a lábamon.

– Hát éppen ez az. A lábadat meglőtték.

– Ó – mondja Ray, mintha most jutna eszébe ez az apróság.

– Remélem, nem sétáltál sebes lábbal!

– Nem, dehogy is – tiltakozik. – Tegnap, amíg távol voltatok, elvégeztem az utolsó simításokat is rajta. Most már jobb, mint új korában. De legalábbis majdnem olyan jó, mint mielőtt meglőtték.

Felhúzza a lábát, mintegy ezzel bizonyítva állítását. A hosszú nadrágtól nem látom, milyen a seb, de az biztos, hogy cső már nem lóg ki belőle.

– Ennek örülök – mondom.

Ray elgondolkozva bámul.

– Mi az a kezedben? – kérdezi hirtelen.

– Ez? – tartom fel a kendőt. Egészen elfelejtkeztem róla.

– Nem hiszem el! Megszerezted?! – kérdezi elkerekedett szemekkel.

Zavartan nézek rá.

– Igen, de…

– Hogyan?!

– Felmásztam érte. Kötéllel.

– És ez… nem ütött ki? – kérdezi Ray hitetlenkedve, nekem pedig eszembe jut, vele mi történt annak idején. Miért akartuk akkor megszerezni ezt a vackot?

– Láttam durva képeket – ismerem be –, de még időben sikerült elérnem.

– Hihetetlen – mondja Ray. – Tudod, azt hiszem, sokkal erősebb vagy, mint én.

– Dehogyis! – jövök zavarba. – Ez nem igaz, csak szerencsém volt. Mindig csak szerencsém van.

Ray kiveszi a kezemből a kendőt, és elgondolkodva forgatja. Azt hiszem, tetszik neki.

– Ügyes vagy.

– Mondd csak, Ray, miért olyan fontos ez? Hiszen csak egy kendő.

– Nem emlékszel?!

Megrázom a fejem, mire Ray egy pillanatra behunyja a szemét.

– Ez a te kendőd. Ez is a többi dolgod közé tartozik. A nadrághoz, a felsőhöz, a tornacipőhöz, meg ahhoz az izéhez… Bikinihez – néz végig rajtam. – Csak ez fennakadt valamin, amikor beleestél a Gödörbe.

Hozzáérek egy kicsit a selymes anyaghoz, de nem rémlik semmi. Megrázom a fejem. Ijesztő ez az egész.

– Ideje lenne pihenned – szólal meg hirtelen Ray.

– Nem kell, jól vagyok – tiltakozom. – Csak egy kicsit el kellett jönnöm…

– Az öcséd mellől. Értem. De ezt akár arra is használhatnád, hogy alszol egyet. Önként felajánlom az ágyam – elvigyorodik. – Az első éjszaka óta erről álmodozol, nem? Jeremyt amúgy sem érdemes most emelgetni, a kanapé lesz a betegágya.

Engedelmesen bemászok az ágyba, azt hiszem, Raynek igaza van. Valamire nyilvánvalóan szükségem van, talán tényleg aludnom kéne egy kicsit.

Ray betakargat, még egy puszit is nyom a homlokomra. Elindul az ajtóhoz, és ahogy az alakját nézem, széles, biztonságot nyújtó vállait és össze-visszaálló haját meg a borostát az arcán, rájövök, hogy nem alvásra van szükségem ahhoz, hogy lenyugodjak.

– Ray? – szólok utána.

– Igen?

– Ha megnézted az öcsém, elmondod, hogy van? Kérlek.

– Persze – bólint.

Kimegy, és néhány percig az öcsémet vizsgálgatja. Eközben én lehunyom a szemem, tényleg rám tört a fáradtság. Mikor Ray visszajön, mégis olyan gyorsan térek magamhoz, mint még soha.

– Hogy van? –ülök fel.

– Jól, nincs láza, tiszták a sebek.

– Hála Istennek – hanyatlok vissza, majd Rayre nézek. – Köszönöm.

Fáradtan rám mosolyog.

– Neked is aludnod kéne – jegyzem meg. A szemei alatt mély karikák, az arca pedig gyűrött. – Azt hiszem, mindenkire ráférne egy szépészeti alvás.

– Majd kívánok magamnak odakint egy matracot.

Elgondolkozom azon, mit kéne tennem. Rayről van szó, így az egyenes útnál maradok.

– Figyelj, én nem vagyok ezekben valami jó – mondom neki, miközben kimászom az ágyból. Zavar, hogy én fekszem, míg ő áll.

– Mikben? – kérdez vissza.

Elé lépek, és alig merek ránézni.

– Az érzelmi dolgokban.

Ray megint elmosolyodik.

– Szerintem eléggé jó vagy bennük.

Megrázom a fejem.

– Nem. Kifejezetten zűrös vagyok, és mások érzelmeit is nehezen tudom beazonosítani, azt hiszem, azért, mert többnyire nem törődöm velük.

– Abbey ez nem igaz…

– De azt tudom, hogy megváltoztam. Azt is tudom, hogy miattad. Szükségem van rád.

Ray élesen visszaszívja a levegőt, majd kétségbeesett hangon megszólal.

– Abbey…

– Annyiszor megmentettél engem, és annyiszor megmentetted az öcsémet, hogy össze sem tudom számolni.

– Ti mentettek meg engem. Te mentettél meg – mondja halkan.

Az ujjammal végigsimítok a száján, és bár megrándul, nem húzódik el.

– Tudom, hogy hőskomplexusod van, és ez az egyik hobbid, de nem ennyire. Szóval, köszönöm.

Odahajolok, és gyengéden megcsókolom, majd amikor érzem, hogy visszacsókolna, elhúzódom. Ray döbbenten néz rám.

– De az eszeddel lehet valami baj – teszem hozzá csillogó szemekkel.

– Hogy érted ezt? – kérdez vissza a számat nézve.

– Úgy, hogy nem kell a földön aludnod!

Mikor Ray felfogja, mit mondtam, rekedten felkiált, és magához szorít, és megcsókol.

Újra teljes leszek.

*

Mikor reggel felébredek, egyedül fekszem az ágyban. És nagyon dühös vagyok.

Halkan kinyitom az ajtót, és kilesek rajta. Jeremy a kanapén alszik, Ray mellé húzott egy széket, és azon dőlt ki. Nagyon fáradt lehetett, ha ilyen kifacsart pózban el tudott aludni. Egy pillanatra elönt a lelkifurdalás, amiért én a kényelmes ágyban voltam egész éjjel, majd a szeretet, amiért Ray ennyire aggódott az öcsém miatt.

Aztán ezt megint felváltja a düh. Majdnem megölték azt a két embert, akit a legjobban szeretek a világon. Azt hiszem, ez kellett ahhoz, hogy szánt szándékkal ölni tudjak.

Átosonok a fürdőszobába, otthagytam a katonai szerelésem és a golyóálló cuccaim, amikre most kifejezetten szükségem lesz. Felszedem őket a földről, a zsebemben meglelem a mobilom, hajnal van, pont ideális időpont. Visszacsúsztatom a kütyüt a zsebembe, majd a bakancsom után kezdek el kutatni, de úgy tűnik, az köddé vált. Gondolatban megvonom a vállam, ez legyen a legnagyobb problémám, legfeljebb a tornacipőmben megyek el. Magamra kapkodom a cuccokat, összefogom a hajam, hogy ne zavarhasson, majd azon kezdek el agyalni, milyen üzenetet kéne hagynom Raynek.

Átmegyek a szobájába, vetek egy pillantást a gyűrött ágyneműre, és elönt egyfajta melegség, amit még sosem éreztem ezelőtt. Ezek után mit írjak neki? Leléptem, de ne aggódj, bár lehet, nem élem túl? Meg kellett tennem, ne gyere utánam? Vigyázz Jeremyre, szere…?

Á, különben is, ezek idővel mind eltűnnének. Ha már itt hagyok valamit, legyen maradandó.

A párnák között meglátok egy rózsaszín foltot. Odamegyek, kihúzom. Eszembe jut, Ray hogy megörült neki, hogy ügyesnek nevezett, és hogy valamiért teljesen lenyűgözte az anyag. Ráadásul, ez elvileg velem jött ebbe a világba, tehát nem tűnhet el.

Szépen összehajtom a kendőm, kiosonok Rayékhez, és lerakom a kanapéra úgy, hogy ne ébresszem fel őket. Mikor ez sikerül, vetek rájuk még egy utolsó pillantást, ellenállok a kísértésnek, hogy végigsimítsak az arcukon, és csendben elhagyom a házat.

Colt barátommal az oldalamon az indiántábor felé veszem az irányt.

*

Mikor megérkezek, azt a helyet keresem meg először. Ray egyszer régen leírta a tábort, elvileg tőlünk átellenben, a túloldalon van, de ha ezt nem mondta volna, akkor is megtalálnám, annyira erősen a retinámba égett az a látvány, amit személyesen nem is tapasztaltam meg. A máglya, az elszenesedett föld, itt nem marad életben semmi. Oldalt az asztal, rászáradt piros foltok és mellette gondosan megtisztított eszközök. A kivégzőhely.

Körbenézek, a tábor csendes, sőt kihalt, nem látok senkit. Gyakorlatilag már nincs is kit látnom. Furcsán megváltozott ez a hely az utóbbi időben.

Kívánok egy kanna benzint, és körbelocsolom vele a területet, utána még egyet kívánok, és azt is felhasználom a biztonság kedvéért. Hátrébb lépek, kívánok egy doboz gyufát, meggyújtom az egyiket, egy pillanatig belebámulok a lángba, majd egy elegáns mozdulattal jóval nagyobb lángokat csinálok.

Ahogy megcsap a hő, elégedett mosollyal az ajkamon megfordulok. Ideje megkeresni a tábor házigazdáját.

Ahogy közeledek a szentélyhez, rájövök, hogy annyira nem is kell keresnem. Bennet tajtékozva kirohan, ahogy meglát, lefékez, és a szeméhez tartja a vadászpuskáját. Egy izom sem rezdül az arcomon, ahogy folytatom felé az utamat, ami, tekintve, hogy nem tudja, hogy szinte tetőtől talpig páncélban vagyok, megijesztheti, ugyanis hirtelen elrántja a fegyvert.

– Hello, Mr. Bennet! Kellemesen telik a napja?

– Átkozott nőszemély! – vicsorogja. A hangja enyhén rekedt, valószínűleg a rúgásom miatt, a torkén lévő vörös zúzódás is ezt bizonyítja. Ismét nagyon hasonlít egy farkasra.

Néhány méterrel előtte megállok, és csípőre teszem a kezem.

– Úgy hallottam, valami problémája akadt velem, amit aztán az öcsémen vezetett le tegnap. Szeretem az öcsémet, Mr. Bennet, és Felicityt is bírtam.

Leszámítva, amikor ki akarta nyírni Rayt.

– Mindkettőjüknek komoly baja esett ott, Felicity meg is halt. Maga miatt.

– Így aztán felgyújtotta.

Bólintok. Bennet gúnyosan elvigyorodik.

– Milyen magabiztos újabban, Miss Kinsey, noha semmi oka nincsen rá.

– Ó, több okom van rá, mint amennyit beismer – szúrok oda a gyengeségére utalva, majd megunom a dolgot, és a lényegre térek. – De nem ezért jöttem. Ezt a dolgot ideje lerendezni. A véremet akarja? Próbálja meg elvenni. Hogy segítsek, még a szentélybe is hajlandó vagyok bemenni a nyamvadt könyve mellé.

Elsétálok mellette, szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog bántani. Szinte. Közben azért a zsebemben lévő mobilomat kezdem el babrálni magamat nyugtatandó.

– De most komolyan, kék vér? Nagyot fog csalódni, Mr. Bennet – jegyzem meg.

Bennet gúnyosan felnevet, mire jobban elkezdek aggódni.

– Egyelőre nem a vérére van szükségem.

– Nem? – pördülök meg. Bennet közvetlenül mögöttem áll, pedig nem is hallottam, ahogyan lépked. – Még mindig bosszút akar állni?

– Az is várhat – vicsorog a képembe.

– Tudja, egyre kevésbé tudom követni, milyen elmebeteg dolgai vannak éppen.

Bennet felnevet.

– Maga úgy hívja, elmebetegség, szerintem az a ravaszság, ami a hatalomhoz kell. Lehet, hogy éppen magával van, Miss Kinsey, maga mégsem lesz olyan hatalmas, mint én. Nincs meg hozzá a kellő esze.

Érzem, ahogy egy másfajta düh is elönt. A forró lávaként bugyogó, mindent elemésztő mellé betársul egy gyorsabb lefolyású, ami végigégeti a torkomat. Elegem van abból, hogy mindenki hülyének gondol.

– Többet tudok, mint gondolná, Mr. Bennet! – csattanok fel.

Egyszerre mozdulunk. Én szimplán és meggondolatlanul orrba szeretném vágni, mit vágni, érezni akarom, ahogy a csontjai apró szilánkokra törnek az öklöm alatt, ő pedig… Nos, hogy ő mit akar, azt nem tudom, de egyik kezével a csípőmhöz kap, a másikkal a vállamhoz, és ha nem ütném ki egy másodperccel hamarabb, még az is lehet, hogy gyomorszájon rúgna.

Sajnos nem az orrát találom el, hanem az arccsontját, ennek ellenére hátratántorodik, az én ujjtöveim pedig rohadtul sajogni kezdenek. Az arccsont eléggé masszív rész.

– Hol vannak az emberei, hogy megvédjék, Mr. Bennet? – gúnyolódom.

Ekkor lő szíven. Hatalmas ütést érzek a mellkasomon, még szerencse, hogy Rayjel ezt is gyakoroltuk, így nem tántorodom hátra. Legalábbis nem olyan látványosan.

– Na de, Bennet! Ne pocsékolja a véremet!

A döbbent Bennetet hátrahagyva berohanok a szentélybe. Most a könyvét fogom elpusztítani.

Mire utánam ér, a tőr már a kezemben van, és éppen a könyvért nyúlok. Egyszerűbb lett volna szitává lőni vagy gyorsan felgyújtani, jut eszembe, ahogy egy másodperccel hamarabb a halálos időpontnál lebukok. Bennet engem akar szitává lőni, és már biztosan van annyi esze, hogy a fejemre célozzon.

– Ha annyira kék a vére, mint az öccséé, amúgy sem sok hasznát veszem! – jegyzi meg, miközben egy régi utazóláda mögött kuporgok.

– Sőt, még kékebb – gúnyolódom. – Ha a Gödör adta magának a tippet rólam, eléggé átverte.

Bennet belelő a ládába, én visítva odébb ugrok. Elég a fejemet védeni, emlékeztetem magam aztán.

– Miért ilyen dühös? Eléggé világos, hogy a Gödör átpártolt valaki máshoz. Még arra is lehetőséget adott nekem, hogy felgyújtsam a kivégzőhelyet. Az egész tábort porrá égethettem volna, és észre sem veszi, csak amikor már magát nyaldossák a lángok, Bennet. Hogy akkor miért nem tettem? Mert akkor sosem tudja meg, miért történt.

– Ez az, ahol elrontottad a terved, ostoba lány! – hallok egy ismerős női hangot.

Döbbenten kikukkantok a polc mögül, tényleg Mrs. Bennet az. A férje is legalább olyan döbbenten bámul rá, mint én, jó ideje nem járhatott már erre.

De mit keres most itt? Azt hittem, nem látom már többet.

– De ne aggódj, majd én segítek! – folytatja Mrs. Bennet. – Ideje megállítani ezt az őrült gyilkost.

Meglep Mrs. Bennet harciassága, eddig azt hittem, ő pártatlan.

Mr. Bennet rekedten felkiált, az arcára kiül az iszonyat, miközben hátrálni kezd.

– Nem! Nem!

Mrs. Bennet ijesztően nyugodt hangon megszólal.

– De igen, éppen itt az ideje, hogy eltegyem az útból, Mr. Bennet. Őt különben is jobban kedvelem, mint magát. Sokkal kevésbé ártalmas az idegeimnek.

Mr. Bennet hirtelen összeszedi magát, és közelebb lép a feleségéhez.

– Én szeretem, Mrs. Bennet… Nem mondhatja ezt, drágám!

– Én nem sze… – kezdi el Mrs. Bennet, de ekkor lövés dörren. Mrs. Bennet a hátához kap, majd összegörnyed, én pedig ijedten felkiáltok. Bennet odaugrik a feleségéhez, és elkapja, még mielőtt összeeshetne.

Hirtelen nevetés harsan, és egy másik alak lép be az ajtón.

– Ezt a húgomért, Mr. Bennet. Most a karjaiban fog meghalni. Ki kell bírnia, hogy a karjaiban fog meghalni.

Ray megint felnevet.