Gödörben - 38. fejezet - A fiú, aki nem akart felnőni

– Eeez mi? Hol találtad, Ray?

– A fürdőszobában, a szekrény hátuljában – válaszol erőltetett nyugalommal, miközben Jeremyt nézi.

– És mégis kié?

– Szerintem eléggé világos – vakkantja Ray, de ahogy rám néz, ellágyulnak a vonásai. Mint, aki tudja, hogy hamarosan hatalmas fájdalmat fog okozni, és nem tehet ellene semmit. Gyengéden hozzátesz még egy mondatot. – A fiúé, aki soha nem akar felnőni.

Az öcsémre nézek, aki falfehér arccal mered a könyvre.

– Nem lehet Jeremyé. Ő még nem kívánt. Csak olyan emberek kapnak könyvet, akik kívánnak, nem? Csak akkor…

– Én nem kívántam semmit – szólal meg hirtelen az öcsém. – Semmit.

– Biztos ez? – húzza fel ismét a szemöldökét Ray.

– Hát persze, hogy biztos! – csattanok fel. – Jeremy nem hülye, és ezerszer elmondtuk neki, hogy ez fontos. Nem igaz, Jer?

– Sokszor mondtátok – bólint lassan.

– Akkor ez hogy lehet mégis a te könyved? – kérdezi Ray.

– Úgy, hogy ez nem Jeremy könyve – vágom rá határozottan.

– Igen? – csapja le Ray a kötetet az asztalra. – Akkor mégis kié? Ebben a házban hárman élünk. Dorothy, Holmes… és Péter.

– Én akkor sem kívántam – mondja Jeremy. – Biztos nem kívántam.

Ray leül, és megdörzsöli a szemét. Mintha fáradt lenne. Mintha ő mászkált volna egész nap iszonyatos veszélyben, nem mi.

Felemelem a könyvet, és megforgatom a kezemben, belelapozok. Ez is tele van illusztrációkkal, van olyan, ami egészen ismerős valamiért.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy létezik ez a kötet. Hogy itt létezik.

– De a könyv mégis az enyém – teszi hozzá halkan Jeremy.

Megpördülök.

– Micsoda?!

– Én rejtettem el a fürdőszobában. Nekem jelent meg a dohányzóasztalon a kötetek között. A Gödör azt szerette volna, hogy én legyek Pán Péter, de kijátszottam, Abbey, nem kívántam.

– Hogy érted azt, hogy kijátszottad? – kérdezi élesen Ray.

– Én… – dadog Jeremy.

Ray odarohan hozzá, és megragadja a karját, de olyan erősen, hogy az öcsém felkiált.

– Óvatosan! – szólok rá Rayre.

– Mit tettél, Jeremy?

– Hogy érted, hogy mit tett?! Nem csinált semmit, csak a Gödör játszadozott vele, mint mindannyiunkkal! De miért nem szóltál, Jeremy?

– Maradj csendben, Abbey! – torkoll le Ray.

Hápogok egy sort, de házigazdánk rám sem néz.

– Nem mertem. Te sem szóltál a hajadról – válaszol nekem Jeremy. – Gyerekes voltam, elismerem, de minden másban felnőttként cselekedtem. Nincsen semmi gond! – rázza le magáról Ray kezét.

– Nincsen semmi gond… Felnőttként… Ó, te kis…! – Ray arca egészen lila.

– Igen, nincsen semmi gond! Nem kívántam, és mind túléltük! – kel ki magából Jeremy. – De néha nekem is…

– Néha neked is? – csap le rá Ray olyan fejjel, mintha még mindig meg akarná fojtani.

Én meg nem értem, mi folyik itt.

– Néha nekem is jár egy kis szórakozás! – ordítja Jeremy.

– Szórakozás?! Te egy jaguárt szórakozásnak nevezel?! – üvölti Ray.

Én pedig rájövök, mi volt olyan ismerős a könyvben.

Rámeredek az egyik illusztrációra.

– A mai krokodil… A mai krokodil…

– Én nem szórakoztam – kiált fel Jeremy –, hanem féltem! Rettegtem, hát nem értitek!? A skorpiónál! A jaguárnál! A krokodilnál! A póknál!

– A póknál?! – Ray egy ideig nem jut szóhoz, majd megint üvölteni kezd. – Te nem féltél, te látni akartad ezeket a lényeket! Meg is halhattatok volna!

A könyv kiesik a kezemből, és hangos puffanással ér földet. Mindketten rám merednek.

– Jeremy, te kívántad ezeket a lényeket? – kérdezem halkan.

– Nem, Abbey, nem. Hát nem érted?

– Nem, nem értem.

– Na, ez nem lep meg – válaszol gúnyosan.

Ray hirtelen behúz neki egyet. Jeremy elterül a földön.

– Válaszolj rendesen, te idióta! – kel ki magából a házigazdánk, miközben az öcsém az állát simogatja.

Jeremy tágra nyílt szemmel bámul rá. Ray mintha ráébredne, mit tett, kinyújtja a kezét, és felsegíti a fiút.

– Egyikőtök sem érti, mire jöttem rá – mondja végül Jeremy, miközben leül az asztalhoz, de az arcán látom, hogy nem bocsátott meg.

– Akkor magyarázd meg – mondja Ray, és magára erőltet egyfajta nyugodtságot.

Felveszem a könyvet, és lerakom az asztal közepére, majd én is leülök melléjük.

– A rendszer tartozik nekem – vág bele az öcsém.

– Ez elég merész kijelentés – mondja Ray szárazon.

– Azt beszéltük… – folytatja enyhe zavarral Jeremy –, hogyha kívánunk ezen a helyen, a Gödör örömöt okoz nekünk vagy szívességet tesz, amit vissza kell adnunk, mert valahogyan ki kell egyenlíteni a dolgot. Viszont a félelemmel más a helyzet. Ha félünk, kivesz belőlünk. Azóta sem értem, miért került bele a félelem ebbe a rendszerbe. A Gödörnek semmi haszna sincsen belőle.

– Több veszély – motyogja Ray.

– Szóval, ha félünk, akkor a félelem megtestesítésével a Gödör kivesz belőlünk. Tehát ő tartozik nekünk.

– De ennek mi köze a krokodilhoz? – lengetem meg a könyvet. – Te nem félsz a krokodiloktól. Te a vámpíroktól félsz.

– Nem csak egy dologtól félhet az ember, Abbey. Én sok mindentől kezdtem el félni.

Eszembe jut, milyen arcot vágott, amikor meglátta a skorpiót vagy a jaguárt. Illetve, nem is akkor. Már előtte, minden egyes esetben, mint a krokodilnál, amire azt hittem, csak beleolvadt a környezetébe, és azért nem vettem észre először.

De nem olvadt bele. Jeremy még a félelmén dolgozott.

– Nem hiszem el, hogy így becsaptál.

– Ó, mintha neked nem lennének titkaid – vág vissza az öcsém.

– Az én titkaim nem veszélyesek!

– Az enyémek sem!

– Jeremy, a jaguár majdnem megölt engem!

Az öcsém elfehéredik.

– A jaguár majdnem megölt, és te utána mégis kívántál egy krokodilt!

– Én nem kívántam…

– Hogy tehetted ezt?!

– Unatkoztam, én unatkoztam! Otthon sosem tehetek ilyeneket! De még ennél jóval kisebb dolgokat sem. Nincs olyanom, hogy szabadidő, egyik különóra jön a másik után, az apám pedig már most a cég részleteivel traktál, noha csak tizennégy éves vagyok! Tizennégy, és nem volt gyerekkorom! És mindezt miért?! Mert nagyon okos vagyok!

Jeremy hirtelen elhallgat, a felháborodás helyét lelkifurdalás veszi át.

– De sosem akartalak halálos veszélybe sodorni, Abbey. Sosem.

– Mégis azt tetted.

– Nem hittem, hogy komoly baj lehet belőle! – Ray összerezzen. – Scarral sosem… – az öcsém hirtelen elhallgat.

– Vele is kijártál – érzem, ahogy kifut az arcomból a vér.

Aggódva Rayre nézek, de semmit nem tudok kiolvasni az arcából.

– Kijártam – szorítja össze makacsul a száját Jeremy. – Amikor te Mrs. Bennettel spanoltál.

Vetek még egy ijedt pillantást Rayre. Az egyik vendége a halott húgával kalandozott, míg a másik, a bajtársa, azt felejtette el megemlíteni, hogy az ősellenségének feleségével lóg szinte nonstop. Kész csoda, hogy most nem húz be mindkettőnknek, csak a karját fonja keresztbe, és hátradől a széken.

– Ha úgy gondoltad, hogy ebből nem lehet komoly baj, akkor nem vagy olyan okos, mint hiszed, Jeremy – mondja lassan.

Jeremy olyan hirtelen kapja felé a fejét, hogy beleroppan a nyaka.

– Mire célzol?

– Oda sem figyelsz arra, hogy a te kis, gondosan felépített rendszeredben milyen hibák vannak. Pedig nyüzsögnek tőle. Tudod, mikor kezdtem el gyanakodni rád? Amikor észrevettem, milyen lelkesedéssel beszélsz az ilyen típusú kalandokról. Meg amikor Abbey mondta, hogy nem tudja, ki eresztette rátok a jaguárt, de biztosan nem Bennet volt, és olyan furán viselkedtél. Mint aki szégyell valamit.

Ray egy pillanatra elhallgat, mintha neki is meg kéne emésztenie azt, amit mond.

– Nem lelkesedhetsz valamiért, amitől félsz.

– Én nem lelkesedtem – tiltakozik az öcsém.

– Ahogy nem szeretnél magad mellé egy olyan dolgot, amitől igazán félsz, még akkor sem, ha éppen nagyon unatkozol.

Jeremy kinyitja a száját, majd amikor rájön, hogy erre nem tud mit mondani, becsukja.

– És legfőképp: nem gondolod azt, hogy életed félelme nem okozhat komoly bajt. Ezt mind tudjuk. Mind megjártuk azt a bizonyos utat.

Elsápadva hallgatom, amit Ray mond, és rájövök, hogy igaza van. Hogy én milyen vak voltam! Jeremy imádja az adrenalint, imádja a kalandokat! Kijátszott engem, miközben végig ott volt a szemem előtt, sőt, kihasználta a gyengeségem, a kiakadásom, azt az érzést, hogy menekülnöm kell ebből a házból. És mit adott cserébe?!

– Én… – kezdi Jeremy falfehér arccal.

– Nem hiszem el! – pattanok fel, a székem felborul. – Egyszerűen nem hiszem el! Nem csak bajba sodortál, hanem durván becsaptál, Jeremy!

– Abbey, én… – mondja tágra nyílt szemekkel, a kezeit feltartva.

– Hogy te milyen önző, felelőtlen és gyerekes vagy!

– Figyelj, én nem csináltam semmi rosszat! Kijátszottam a Gödröt. Nekem sikerült!

– Nem sikerült! Ha úgy gondolod, hogy a Gödör ennyire könnyen kijátszható és megkerülhető, ostoba vagy! Napok, sőt hetek óta itt vagy, nem hiszem el, hogy nem tűnt még fel, mennyire kemény ez a rendszer! Nem a félelmeid, hanem a gyerekes álmaid váltotta valóra!

– Izgalmas itt lenni! – kiált fel Jeremy, majd ijedten rám néz.

– Én elveszítem az emlékeim, a jellemem, a múltam és a jövőm, és te csak arra tudsz gondolni, hogy itt kalandokba keveredhetsz, milyen jó? – sziszegem.

– Természetesen nem akarok örökké itt maradni – húzza be a nyakát.

– Nem akarsz örökké itt maradni? – sötéten felnevetek. – Hát, ezek után kénytelen leszel. Itt fogunk meghalni mindannyian, és mindezt azért, mert te kalandokra vágytál, fegyverekre és halálra!

– Ez nem igaz! Ma rájöttem, hogy milyen rossz a halál! Nem akarok halált… És nem akarok fegyvereket. Egyre inkább haza akarok menni, Abbey – mondja, most jobban hasonlít egy kisgyerekre, mint bármikor.

– Hát nem fogunk tudni. Mert kívántál. A „félelmeidhez” élvezet is kapcsolódott, ez különbözteti meg őket az igazi félelmektől. A vámpírtól, Bennettől és Felicitytől. Azt hiszed, hogy kijátszottad a rendszert, de csak a lehetőségeinket puskáztad el.

Hirtelen elfogy a dühöm, ami azt illeti, minden erőm elhagy.

– Itt fogunk meghalni. És mivel nem öregszünk, nagy eséllyel megölnek majd.

Jeremy elkeseredett fejet vág.

– Abbey…

– Fogadjunk, hogy még csak nem is kerested a kijáratot.

– De igen! Bármerre jártam, kerestem valami jelet, de nem találtam. Pedig Scarlettel is azt kerestük!

– A félelem és a kívánógép. Nem csoda, hogy nem találtatok semmit.

– Abbey…

– Az egész eddigi küszködésemnek semmi értelme nincs már. Rayének sem.

– Úgy saj…

Zajosan felállítom a székem. Nem akarom hallani a bocsánatkérését. Mire mennék vele?

– De legalább már nem kell átkutatnunk az indiántábort, nem igaz? – kérdezem, majd bemegyek Ray szobájába. Nem is akarom látni az öcsém.

*

– Hagyj békén. Nem érdekel a bocsánatkérésed!

– Az jó, mert nincs miért bocsánatot kérnem – mondja az öcsém Ray hangján.

Megfordulok, tényleg házigazdánk az, és nem Jeremy jött, hogy kiengeszteljen. Eddig a hátamat az ágy oldalának döntve bámultam ki az ablakon, a sötétség egészen jól passzolt a lelkiállapotomhoz. De a sötétség legalább hajnalban elmúlik. A lelkiállapotom nem.

Ray leül mellém.

– Most jön a duma, hogy ne legyek vele szigorú, mi?

– Nem – válaszol, mire meglepődök. – Bár megértem őt, és elég volt egyszer behúznom neki ahhoz, hogy nálam beinduljon a megbocsátási folyamat.

– Hát, én sosem tudok megbocsátani neki ezek után.

– Dehogynem. Csak a gonosz és ostoba emberek haragudnak gyerekekre. És te nem vagy sem gonosz, sem ostoba.

– Miért nem szóltál hamarabb?

– Akkor nem vitted volna ki innen? – kérdez vissza Ray, és fellángol bennem a lelkiismeret.

– Akkor nem lett volna rá okom. Hiszen már nem tudja megtalálni a kijáratot.

Ray nem szól semmit.

– Nem kellett volna lelépnünk. Sajnálom.

– Már kezdek hozzászokni.

– Nem fordul elő megint.

– Kivéve, ha megint kiakadsz valami miatt.

– Ki vagyok akadva valami miatt – morgom.

– Mrs. Bennet majd biztosan lenyugtat.

Újból elönt a lelkifurdalás, és nem örülök neki. Csak azért, mert barátja van az embernek, ne legyen lelkifurdalása is. Persze, itt nem azzal van a baj, hogy van egy barátom.

– Csinált nekem Majonéz-bokrot.

Ray megint nem szól semmit. Ez egészen jól megy neki, és sokkal hatásosabb, mintha veszekedne.

– Mesélnem kellett volna róla. Nagyon kedves nő, egyáltalán nem olyan, mint a férje. Egyfolytában az idegeire panaszkodik, nagyon érzelmes. Sőt, együtt érző. Barátok lettünk. Megbízom benne. Sosem árult el. De én fél…

– Féltetted tőlem? – kérdezi Ray, a szeme furcsán csillog. Vagy inkább megvillan?

– Igen – ismerem be. – Azt hiszem, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy meséljek róla.

– Nem bántottam volna, ha azt mondod, ne bántsam.

– Most már tudom.

Megint hallgatunk egy sort, de ez legalább végre nem olyan kényelmetlen.

– Ma összefutottunk Bennettel is.

– Nem vagyok meglepve.

– Jeremy szerint meggyengült, és én azt hiszem, igaza van. Bennet végig olyan furán viselkedett… És nem volt nála a fegyvere, és most csak egy embere volt. Csak a ködös trükköt vetette be. Meg mellkason rúgott.

– Megérdemelted.

– Nagyon fáj. Biztos be fog lilulni.

– Csontod is tört?

Megtapogatom azt a részt.

– Nem hiszem. Rajtam volt a mellény.

– Legalább annyi eszed volt, hogy azt felvedd – hirtelen feláll, és komoran lenéz rám. – Ha szeretnéd elhagyni ezt a házat, tedd meg nyugodtan. De legalább szólj előtte. Vagy hagyj egy üzenetet.

– Nem fogom elhagyni a házat. Ígérem.

Ray biccent egyet, és kimegy.

*

Végül persze nem tartom be az ígéretemet.

Ahogy hajnalban felriadok, és Jeremy egyenletes szuszogását hallgatom, csak ez jár a fejemben. El kell hagynom a házat. Másképp megfojtom a tulajdon öcsémet. Ilyen típusú haragot még senki iránt nem éreztem, perzsel és fáj, és hajt, el, el, el innen.

Csendben kikelek a kanapéból, és igyekszem nem felébreszteni azt a kis dögöt, miközben felveszem a katonaszerelést, a golyóállót és magamra csatolom Coltot, valamint írok egy üzenetet Raynek, miszerint nem bírok a dög mellett maradni, friss levegőre van szükségem, jövök, amint lenyugodtam, és már nem ölnék embert.

Ezután az erdő felé veszem az irányt, és élvezem, hogy még csak hajnalodik, egy olyan énjét ismerhetem meg így a helynek, amit eddig még nem láttam. Egy sötét, borús ént. Nem törődök azzal, merre megyek, Bennet amúgy is legyengült, Ray házába pedig bármikor visszatalálok pusztán megérzés alapján. Egy dolog érdekel, hogy minél tempósabban sétáljak. Le kell vezetnem a feszültséget, és most így tudom a legjobban. Minél távolabb az öcsémtől.

Nem tudom hány perc (de körülbelül hétszáznegyvennyolc káromkodás) telik el, mire elérem a tavat és azt az emelkedőt, ahol legurultam. Visszaemlékszem az első napomra, arra, hogy „Mr. Henry” hogy talált rám, és vezetett a táborba, arra, hogy akkor egészen dögösnek gondoltam (Jézusom!) és, hogy már akkor meg akartak engem ölni. Ez utóbbi azóta sem változott.

Izomból futni kezdek, és a tó partjától egészen a falig meg sem állok. Ott aztán hirtelen lefékezek, a szívem hevesen dobog.

Ahogy végigmérem a lejtőt, rájövök, miért épp ide jöttem. Fel fogok mászni. Csak azért is fel fogok mászni, és hazamegyek.

Kívánok magamnak egy kötelet és egy kampót, összeszerelem őket, és az utóbbit belevágom a leejtőbe. Ahhoz túl meredek, hogy csak úgy felsétáljak rajta. Na jó, egy darabig menne kötél nélkül is, de ez megkönnyíti a helyzetet. Körbenézek, amikor nem látok sehol sem engem bámuló indiánt, megragadom a kötelet, és mászni kezdek. Rémlik valami Rayről és arról, hogy ez mennyire nehezen ment neki valami miatt, de velem nem történik semmi. Métereket teszek meg anélkül, hogy furcsa látomásaim lennének, vagy érthetetlenül motyogni kezdenék.

Egy idő után persze nehezedni kezd a mászás, de ennek inkább fizikai, mintsem lelki okai vannak, és segít rajtam a kötél. Már éppen elérem a leejtő legtetejét, és nagyon elégedett vagyok magammal, amikor valami furcsa színen akad meg a szemem. Oldalra fordítom a fejem, és meglátom, mi lóg ki annyira a zöldes-barna környezetből: egy rózsaszín anyag, valami kendőféle lehet. Két-három méterrel odébb van, mint én, így hiába nyújtom felé a kezem, nem érem el. Ennek ellenére, amint megpróbálom, rájövök, hogy ez a cucc kell nekem. Valamiért nagyon kell, talán, mert olyan jól néz ki, pedig nem is kék-fehér kockás.

Oldalazni kezdek felé, a kötelet húzva magam után. Természetesen kiderül, hogy a föld azon a részen valamiért marha csúszós, így nagyon óvatosnak kell lennem, de a jobb lábam így is kiszalad alólam egyszer, be is verem a térdem, és a fűbe kapaszkodva összekoszolom a tenyerem. Ezután még jobban lelassítok, azonban nem sok választ már el a kendőtől, amikor kiderül, hogy ez sem a legjobb megoldás. A bal lábamat stabilan megvetem az egyik kövön, és felemelem a jobbat, hogy továbblépjek, de rá kell, jöjjek, hogy az a nyamvadt kő mégsem olyan stabil, mint hittem. Nemes egyszerűséggel fogja magát, és kicsúszik a talpam alól, én pedig visítva követem.

Hiába kapkodok a kötelem után, csak a fal legalján sikerül rendesen ráfognom, amikor már nem érek vele semmit. Káromkodva megpróbálom összeszedni magam, és szépen lassan felállok, majd leporolom a ruhám és a hajam. Tele vagyok homokkal és fűdarabkákkal.

Dühösen felpillantok, a kendő még mindig ott virít. Nem is értem, Jeremyvel hogy nem vettük észre, amikor tegnap erre sétáltunk. Talán éppen akkor kezdtünk el beszélgetni, amikor ideértünk? Elkezdem rángatni a kötelet, a kampót néhány méterrel odébb kell belevágnom a falba. Először persze nem enged, pedig csak nem vágtam bele ennyire erősen a földbe. Rángatom vagy fél percig, mire hirtelen kiszabadul, én pedig megint a fenekemen landolok hangos szitkozódás közepette.

Újból meglengetem a kötelet, és most a kendő felé igyekszem pozícionálni a kampót. Ahhoz képest, hogy nemrég még elsőre sikerült belevágnom a földbe, most minimum háromszor próbálkoznom kell, mire annyira masszívan beleáll, hogy ne essen ki, amikor megrángatom.

Megint mászni kezdek, az az ötméteres táv nem tűnik olyan soknak. Először. Aztán megérzem. Olyan, mintha valami fagyos dolog kúszna végig a gerincemen, fel a tarkómig, hogy aztán bemásszon a koponyámba. A mozgásom akaratlanul is lelassul, szörnyű képeket kezdek el látni. Mindegyik az apámról szól, most annyira élesen tudom felidézni a vonásait, mint már jó ideje egyszer sem. Megvetően néz rám. Kinevet.

Vagy, ami még rosszabb, észre sem vesz.

A fájdalom olyan élesen jár át, hogy összerázkódom tőle. Egy idő után már csak remegve tudok előrébb menni.

A képek hirtelen eltűnnek, egyetlen egy mondat visszhangja marad meg néhány másodpercig a fejemben.

Úgysem fog ez neked menni.

Aztán az is eltűnik. Más képek váltják fel, és egy-egy másodpercre mindig meg kell állnom, hogy eldöntsem, mi történt meg közülük, és mi nem. Majonéz véres holtteste. Megtörtént. Emlékszem, hogy történt valami vele. Mrs. Bennet, amint harciasan lecsap Rayre egy késsel. Nem történt meg? Megtörténhetett, amikor nem voltam ott? Ray még él…? Ray, amint behúz egyet az öcsémnek. Mintha ismerős lenne. De mi történt?

Hirtelen észreveszem, hogy a rózsaszín színfolt már csak egy karnyújtásnyira van tőlem. A kezem annyira csúszik az izzadtságtól, hogy alig bírom megtartani magam vele. Amikor a kendőért nyúlok, egy erős képsor villan fel előttem.

Kormos tisztás, rajta máglya, mellette asztal késekkel, kardokkal, szöges bunkókkal, a háttérben egy kunyhó. Az asztalon az öcsém fekszik, Mr. Bennet felette áll.

Mr. Bennet, aki egy késsel újra és újra belevág Jeremy húsába, végig a bordáin. Az öcsém felüvölt.

Felkiáltok a fájdalomtól, magam elé kapok, majd elveszítem az egyensúlyom, és hátraesek. Amikor elérem a leejtő legalját, magába szív a sötétség.

*

Pokoli fejfájással és azzal a tudattal ébredek, hogy van valami, valami fontos. A fejemhez kapom a kezem, megvillan valami szokatlan. Elkerekedett szemekkel meredek a rózsaszín anyagra. Mi ez?

Aztán szépen lassan eszembe jut, mi történt. Fel akartam mászni… ki akartam jutni… megláttam… visszaestem… a második mászás már sokkal nehezebb és durvább volt, mert…

Jeremy!

Hirtelen felpattanok. Az a kép, az a látvány sokkal másabb volt, mint az összes többi. Rossz érzéssel töltött el. Mintha tényleg megtörtént volna.

Rohanni kezdek.

*

Odaérek a házhoz, felrohanok a teraszon, és kivágom az ajtót.

– Jeremy! – kiáltok az öcsém után, majd az elém tárul képtől megtorpanok.

– Hol a pokolban voltál eddig?! – csattan fel Ray.

A kanapé mellett térdel, körülötte egykor fehér, most már vörös foltokkal tarkított anyagok. Az öcsém előtte fekszik félmeztelenül, a felsőtestének egy része be van kötözve, a másik részén vörös csíkok húzódnak, végig a bordáján, illetve a hasfalán. Ahogy Ray hozzáér az egyik sebhez, az öcsém hirtelen megrándul, kiverve Ray kezéből az anyagot.

– A fenébe is! Adtam be neki altatót és fájdalomcsillapítót, de még kiütve is forgolódik. Abbey, fogd le az öcsédet!

A hányingerrel küszködve lassan közelebb sétálok. Mi történt, hogy történhetett?

– Igyekezz már!

Odasietek, közben megbotlok a lábamban, és majdnem elesek.

– Állj a fejéhez, és fogd le a karjait! – utasít Ray.

Teszem, amit mond, az elkövetkező időszak azonban kiesik. Nem marad meg, Ray hogyan tisztítja ki az öcsém sebeit, sem az, hogy milyen kötést rak rájuk. Egyedül Jeremy arcát látom magam előtt. Izzadságban úszik, és néhol vérfoltok vannak rajta, pedig itt nem sebesült meg. Néha meg-megrezdül, összerándul, mintha még így kiütve is érezné a fájdalmat. És vannak olyan pillanatok, amikor teljesen kisimul, mintha nem lenne tele vágásokkal, de én akkor is azt az embert látom benne.

Azt, aki Bennet bántott.

– Kész vagyunk – jelenti be egyszer csak Ray, és fáradtan hátradől a sarkaira.

Hirtelen engedem el az öcsémet, mintha perzselne.

– Mi történt? – kérdezem, a hangom elcsuklik, és mintha magasabb lenne, mint általában.

– Bennet – válaszol tömören Ray. – Bennet történt.

– De hogyan? Hogy jutott be ide?!

– Nem kellett bejutnia.

Ray kíván magának egy kancsó vizet, és egy hajtásra kiissza a tartalmát. Egy része lefolyik az állán, és az ingjén köt ki.

– Hogy érted azt, hogy nem kellett bejutnia? – sürgetem.

Megtörli a száját.

– Amikor reggel felébredtem, már egyikőtök sem volt itt.

– Tessék?!

Ray zaklatottan felpattan, és odasiet az asztalhoz. Követem.

– Kijöttem a szobámból, és ez az üzenet várt – nyom a kezembe ingerülten egy összegyűrt papírt.

Kihajtom a lapot, és meglátom a kézírásom. Újra végigolvasom a borzasztó sorokat, amiket dühömben írtam, majd meglátom alatta Jeremy egyetlen mondatát. Elmentem megkeresni a kijáratot. – J.

– Jézusom – érzem, hogy megfordul velem a világ. Megkapaszkodom az egyik székben.

– Igen – mondja Ray komoran. – Amint elolvastam, tudtam, hogy az indiántáborba ment. Így utána siettem, de nem voltam elég gyors, addigra Bennet elkapta, és ezt tette vele.

– De miért? Hiszen ott sem voltam – hányingerrel küszködök.

– Nem csak megkínozta, hanem vallatta, Abbey. Azt szerette volna tudni, hol vagyunk, hol a bejárata ennek a helynek. Aztán megküzdöttem vele és az embereivel.

– Embereivel?

– Már ketten voltak. Utána elhoztam Jeremyt. Csodával határos módon megint túléltem, de nem sikerült végeznem Bennettel – mondja keserűen.

– Jeremyvel mi lesz ezután, Ray? Belehalhat?

– Nem – rázza meg határozottan a fejét Ray, majd végigsimít az arcomon. – Ne aggódj, gondosan elláttam a sebeit. Be kell gyógyulniuk, de minden rendben lesz, nem olyan mélyek, mint amennyire csúnyák. Bennet csak fájdalmat akart neki okozni, nem pedig megölni. Hidd el, ha valamihez ért, akkor az ez.

Mellém lép és megszorítja a vállam.

– Jeremy teljesen fel fog épülni, végül csak vékony, fehér hegek maradnak ott – enged el, és sétál az öcsém mellé.

A homlokára teszi a kezét, és megállapítja, hogy nincs láza. Odaviszek magunknak egy-egy széket, és órákon át figyeljük, ahogy alszik. Bár Ray mellettem van, mégis magamra maradok a sötét gondolataimmal.

Jeremy egyszer csak lassan kinyitja a szemét.

– Abbey – szólal meg rekedten, amikor észrevesz.

– Jól vagy? – csúszik ki a számon, amikor rájövök, mennyire ostoba kérdés is ez. – Mármint hogy vagy? Kérsz még fájdalomcsillapítót? Vizet? Vagy valamit?

– Elmentem… – nyögi ki – megkeresni a kijáratot.

– Tudom – mondom, és könnyek gyűlnek a szemembe.

– De nem volt ott. Nem találtam sehol – a hangja rekedt.

– Csss! Inkább igyál egy kis vizet.

Jeremy nem veszi át a poharat, amit felé nyújtok. Igazából oda sem figyel rá.

– Lehet, hogy mégsem vagyok rá képes. Lehet, hogy mégis kívántam, Abbey.

– Most ez nem számít.

Ray csendben hallgat minket, de erre mintha halványan elmosolyodna.

– De nem akartam. Én ezt nem akartam, Abbey.

– Tudom, tudom. De igyál! Nézd, víz!

Kicsit felsegítem Jeremyt, és megitatom.

– Bennet a rejtekhelyről kérdezgetett, Ray – mondja Jeremy, miután megitatom vele a pohár tartalmát. – Azt akarta tudni, hogyan juthat be ide. Amikor elmondtam neki, hogy sehogyan, nagyon dühös lett. – Képzelem, ezt milyen pimaszul közölte. Jeremy elneveti magát, majd a bordáihoz kap. – Nem tetszett neki, mint ahogy az sem, hogy tegnap azt mondtam, nincs már hatalma.

– Nem kellett volna még jobban magadra haragítanod – mondom aggódva. Még a nevetés is fáj neki!

Jeremy megvonja a vállát.

– Mindenképpen megkínzott volna. Viszont, Abbey – hirtelen aggódva elkapja a kezem –, téged keresett. Bennet megint téged akar. Azt mondta, csak így szerezhet hatalmat.

Üveges tekintettel meredek rá.

Bennet megint engem akar. A szeretteim helyett a kék véremre pályázik.

Nagyon kétségbe lehet esve.