2016. április 9., szombat

Gödörben - 37. fejezet - Nem lesz legközelebb

– Jeremy, azt hiszem, szükség lesz az AK-dra… – célzok az állatra Colt barátommal.
Jeremy megbabonázva mered a krokodilra.
– Jeremy! – sziszegem neki.
– Még sosem láttam ekkorát – nyögi ki.
– Hurrá, akkor azt AK-t! Kérlek!
Jeremy végre észbe kap, és a vállán lógó fegyverért nyúl. A keze megáll félúton.
– Abbey, szerintem nem fog minket bántani.
Rámeredek a több méter hosszú, hatalmas állkapoccsal rendelkező, nem mellesleg rohadt ijesztő szörnyszülöttre, és vetek egy hitetlenkedő pillantást az öcsémre.
– Hát persze.
– Szerintem Bennetet fogja megkeresni.
– Szerintem meg tévedsz – nézek körbe.

A hátunk mögött sziklafal, ha nekiszorít ez a dög, tuti halottak leszünk. Előttünk sűrű erdő, a kettő között keskeny ösvény. Valamit sürgősen ki kell találnom, de már az összpontosítás kifáraszt.
Nem véletlenül. Amint Jeremy leveszi a válláról az AK-t, a krokodil nekünk ront. Be kell vallanom, kicsit viccesen néz ki közben, ahogy szedi apró lábait. Jeremy döbbenten felkiált, lő felé néhányat, ez lelassítja az állatot, az öcsémet pedig majdnem ledönti a lábáról. Én közbe visítva oldalra ugrok, és futok pár métert. A krokodil nem engem követ, véres fejével Jeremyt veszi célba.
Az öcsém rájön, hogy a lézeres célirányzéknak megvan az az előnye, hogy előre tudja, hova fog becsapódni a golyó, így a krokodil szemét veszi célba. Az állat összezavarodik a vörös fénytől, és kicsit megtorpan. Ez a pár másodperc éppen elég ahhoz, hogy Jeremy kilője az egyik szemét, én pedig összekaparjam a maradék lelkierőm, és elsüssem a kívánságom.
Mikor minden elsötétül előttem, tudom, hogy sikerrel jártam. És hogy rohadtul fájni fog a fejem.
Arra ébredek, hogy Jeremy pofozgatja az arcom.
–Hagyd abba, vagy állon váglak! – vázolom fel a lehetőségeket.
Sajgó fejjel lassan felülök.
– Sikerült elkapnom? – kérdezem.
– Igen, de majdnem engem találtál el a rácsokkal – zsörtölődik az öcsém.
A krokodilra nézve azonnal megkönnyebbülök, ez a látvány már ismerős. Az acélketrec megnyugtatóan elválasztja tőlünk a vadállatot, bár az nem törődik bele a ténybe, miszerint a foglyunk, lelkesen rágja a rácsokat. Már amennyire lelkesen lehet rágni valamit fél szemmel.
– Hogy találnak ránk ezek mindig?! – háborodok fel, mikor megnyugszom.
– Most nem az a lényeg. Hanem az, hogy mit tegyünk.
– Sétáljunk haza. Mármint Rayhez.
– Nem lehet – rázza meg az öcsém a fejét. – Ez mindjárt szétrágja a rácsokat.
– Legalább felsértik a gyomrát, és belehal.
– Nem. A krokodilok gyomorsava baromira erős, a csontokat is szétmarja. Mellesleg az acélt is. Abbey, ez az állat egészben nyeli le az áldozatát.
– Nemrég még azt mondtad, minket nem bánt – morgok, és feltápászkodok.
Nem sok kedvem van közelebb menni a krokodilhoz, ami azt illeti, minden idegszálam azt súgja, fussak, mégis megteszem azt a néhány métert, ami elválaszt a rácsoktól. A krokodil már szétcsócsált kettőt, ha így folytatja, tényleg sikerül egy akkora lyukat rágnia, hogy kiférjen, pedig jóval szélesebb, mint én.
– Lőjük szét – jegyzi meg az öcsém. – Amíg még bent van.
Elhúzom a számat.
– Nem éppen a legtisztességesebb megoldás, de nincs jobb ötletem. Az erdőben nem garázdálkodhat, Abbey.
Igazat kell, hogy adjak az öcsémnek, bár nincs gyomrom szitává lőni egy fogságban lévő állatot, még akkor sem, ha nemrég még fel akart falni. Valahogyan tényleg nem fair, ráadásul tuti repkedni fognak a cafatok. Már ameddig köddé nem válik a hulla.
– Add ide az AK-t – nyújtom ki végül a kezem.
– Mi?!
– Colt barátom nem hinném, hogy végez egy ekkora döggel – magyarázom türelmesen az öcsémnek, bár nem értem, ezen mit nem vág elsőre.
– Nem adom oda a fegyverem! – tiltakozik, és mellkasához szorítja.
– Jeremy! – nézek rá szigorúan. – Ha nem akarod te megölni ezt a szerencsétlen lényt, add ide a fegyvered.
– Ami azt illeti, inkább végeznék én vele.
Döbbenten meredek rá.
– Nem csinálhatsz mindent te, Abbey. Már az ötlettől is majdnem elrókáztad magad.
Megvonom a vállam, végül is, igaza van. Meg hát, inkább krokodilt öljön, mint embereket, az legalább nem kísérti majd álmaiban.
– Gyorsan és humánusan. Csak… gyorsan.
Miközben felméri a krokodilt, kívánok még töltényeket a fegyverébe, és bemegyek a fák közé. Ha már nem nekem kell csinálni, látni sem akarom.
Hátat fordítok a ketrecnek, és ezerszer is elátkozom ezt a helyet.
Ahogy a fegyver ropogását hallgatom, amely sajnos a hangtompító miatt nem nyomja el azt a másik hangot, amit meg sem próbálok beazonosítani, és egy életre el akarok felejteni, a fák közötti területet figyelem. Az kéne még csak, hogy betoppanjon Bennet.
Hirtelen abbamarad a fegyverropogás.
– Előjöhetsz, Abbey – hallom Jeremy halk hangját.
Az öcsém lehajtott fejjel néz a ketrecre, amiben már csak szürke füst tekereg. Mikor odamegyek hozzá, látom, hogy az arca falfehér, a száját pedig összeszorítja. Megszorítom a vállát.
– Legközelebb inkább én csináljam?
– Nem lesz legközelebb.
Ahogy az arcát kutatom, megsajnálom, de tudom, hogy szükség volt erre. Nem tudom, hogy került ide ez a krokodil, de ez nem is történhetett volna ennél jobban.
Legalább már nem veszi játéknak a halált.
– Húzzunk innen! Ideje visszamenni Rayhez.
Elindulok az ösvényen, Jeremy szótlanul követ.
Néhány perce már sétálunk, amikor furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Körbenézek, de a patak forrásán kívül mást nem veszek észre.
– Itt a patak – mondom az öcsémnek. – Ha annak a vonalán végigsétálunk, egyenesen Rayhez érkezünk.
– Király – motyogja.
Sétálunk még néhány percet, egy idő után elönt az érzés, miszerint hazaértem. Ami persze megtévesztő, hiszen nem haza megyünk, hanem Rayhez, de amióta én is házigazda vagyok, így azonosítom be azt a helyet.
Kutatni kezdek a mobilom után, érdekel, hány óra alatt sétáltuk majdnem körbe a Gödröt. Valamint, hogy Ray mennyire fog kiakadni, ha hazaérkezünk. Remélem, nem hagyta azért el a biztonságot jelentő házát, az ő lábával az felérne egy öngyilkossággal.
– Hogy az a… – motyogom, mikor újra meg újra visszacsúszik a zsebembe. Úgy tűnik, még mindig ideges vagyok, alapjáraton senki sem ilyen ügyelten.
– Mit keresel? – kérdezi az öcsém.
– A mobilom. Meg akarom nézni, hány óra telt el, mióta útnak indultunk, csak olyan ügyetlen vagyok, hogy mindig visszaejtem.
Amikor megint visszapottyan az a vacak, elönt a düh. Ráfogok, és izomból kirántom.
– Végre! – tartom diadalittasan a magasba a telefonom.
Még mielőtt értelmezném, hány órát gyalogoltunk, nevetést hallok a hátam mögül. Amikor beazonosítom a hangot, ijedtemben elejtem a mobilom. Mr. Bennet még mindig nevetve előjön a fák közül. Az egyik embere követi. Ezek szerint még nem kívánt magának újat. Vajon azért nem volt rá ereje, mert most mi is csak ketten vagyunk itt Jerrel?
Ösztönösen az öcsém elé lépek, nem mintha így el tudnám takarni. Bennet azonban rá sem hederít, érdekes módon rám sem, ahogy a földet bámulja, még furábbá válik a nevetése. Szinte már-már eszelőssé. Hirtelen abbahagyja, és rám néz. Nem tudom eldönteni, vajon megvető vagy gúnyos a pillantása.
– Szóval, erre szoktak beosonni, Miss Kinsey.
Erre speciel még nem nagyon jártunk, de ezt nem kötöm az orrára.
– Halvány gőzöm nincs, miről beszél.
– A patak mentén egyenesen Rayhez érnek – mondja gúnyos hangon. Mint aki már mindent tud.
Nem válaszolok, de ahogy a védelmi rendszerre gondolok, elönt egyfajta furcsa magabiztosság. Belépünk, és nem fog látni többé. Tudom, hogy ez az őrültbe kergette eddig Bennetet, és ezután is kiborítja majd. Akaratlanul is elvigyorodom, de ezt már csak akkor veszem észre, amikor Bennet következő mondatát hallva, lehervad a mosoly az arcomról.
– Szóval, sétálni indult az öccsével. Mekkora felelőtlenség.
Talán nem teljesen, gondolom, miközben egy kívánsággal megint megerősítem a golyóálló szerelésünket. Ennek ellenére nem nyugszom meg.
Vajon milyen messze lehet a védelmi zóna határa?
– Maga viszont nem pótolta az egyik emberét?
Mr. Bennet szája mintha megrándulna. Aztán magabiztosan rám mosolyog.
– Így is éppen elegen vagyunk.
Megpróbálom előhívni házigazda megérzéseimet, és felmérni, hány méterre van még a bejárat, de amilyen ideges vagyok, nem sikerül.
– Ahogy a fegyverére sem – jegyzem meg, Bennet most tényleg nem hozta magával a vadászpuskáját.
Egy pillanatra lenéz a földre, mintha elgondolkozna a megfelelő válaszon.
– Anélkül is árthatok magának – mondja végül könnyed hangon.
Ebbe a hangba beleborzongok.
Előrántom Colt barátomat.
– Nem, ha én lövöm le hamarabb!
Bennet olyan szenvtelenül néz a fegyverre, hogy jobban megijedek, mintha ő is előhúzna egy pisztolyt. Mintha nem lenne vesztenivalója. Mintha tudná, hogy úgysem árthatok neki.
– Tegye meg, Miss Kinsey. Lőjön le – néz mélyen a szemembe –, és sosem tudja meg az igazságot a kedves Mr. Holmesról.
– Az igazságot?
– Ne törődj vele, Abbey, csak kamuzik – sziszegi az öcsém. – Nincs fegyverei, nincs hadserege, nincs hatalma.
Mr. Bennet arca eltorzul. A mögötte álló indián is megfeszül.
– Kapd el! – fröcsögi.
Látom az indiánon, hogy Jeremy most szerzett magának egy ősellenséget. Az indián előre veti magát.
– Ne! – kiáltok fel, és felé lövök. A páncélja persze felfogja a lövést.
– Hogy mindent magamnak kell elintéznem – mondja Bennet ingerülten, majd tejfehér köd jelenik meg körülöttünk.
– Jeremy? – nyúlok hátra, hogy megfogjam a kezét. Nem találom. – Jeremy, hol vagy?!
– Elhátráltam – hallom a hangját. Remeg.
– Fordulj meg, és fuss!
Hallom, ahogy megfordul, és távolodik.
Én is hasonlóan cselekednék, amikor eszembe jut, hogy elejtettem a mobilom. Nem hagyhatom itt a mobilom! Lekuporodom, de mivel alig látok, a mobilomat sem veszem észre. Tapogatni kezdem a földet, amikor valami megroppan közvetlenül előttem. Megmerevedem.
Egy pillanatra még levegőt sem merek venni, ha őt meghallottam, biztos ő is hall engem. Én nem az éles érzékszerveimről vagyok híres, míg az indiánok igen. Vajon ez Bennet vagy a másik?
Ekkor észreveszem a rózsaszín foltot az orrom előtt. Úgy tűnik, a köd már eléggé eloszlott. Annyira, hogy az előttem kuporgó alakot is ki tudom venni. Hát, nem indiánruhát visel. Egy pillanatra egymásra meredünk Bennettel.
A mobilom után kapok, és éppen hogy csak sikerül megkaparintanom, amikor erős rúgást érzek a mellkasomon. Szerencsére ez a mellkas nemrég azt is túlélte, hogy egy jaguár átbuckázott rajta, de azért eléggé fáj, hogy eltalálta a kék-zöld foltokat rajta, ráadásul az egyensúlyomat is elveszítem, és hátraesem. Bennet eszelős arckifejezéssel utánam ugrik, nekem az utolsó pillanatban sikerül felrántanom a lábaimat, így gyakorlatilag azokkal ütközik frontálisan. A bokáim nem igazán komálják a szitut, de én még így is jobban járok, mint Bennet. Az egyik lábam a vállát találja el, a másik azonban a nyakát. Ha nagyobb erővel esik nekem, valószínűleg eltörik, így csak fulladozni kezd.
Amíg Bennet vörös arccal köhög, én elhátrálok, és felpattanok. Nem tudom, hol a társa, de a köd már nem sokáig fog jótékonyan takarni.
Ekkor fegyverropogás tompa hangját hallom meg a közelből. Jeremy!
Követem a fegyver hangját. A köd miatt alig tudom kivenni, mi történik. Azt látom, hogy Jeremy újra használja az AK-t, az indiánra céloz vele. Persze az indián sem ostoba, guggolva a pajzsa mögé bújik, és úgy közelít szépen lassan az öcsém felé. Az nem hatja meg, hogy a pajzsa valószínűleg totál behorpad az AK erőteljes golyótól, töretlenül halad a célja felé, az egyik kezében hosszú kés. Mit akar ez, kinyúlni a pajzsa alól, és elvágni az öcsém lábát? Mindenesetre, alig pár lépés választja el őket.
Ahogy engem is az indiántól. A fegyver hangja miatt valószínűleg nem hallja, ahogy lekuporodok és mögé osonok, majd dühösen lecsapok a fejére Colt barátommal. Az első ütés nem használ, az indián meg akar fordul. A második viszont már célt ér. Összecsuklik, és végre békén hagyja az öcsémet.

*

– Meghúzni a ravaszt! Csak ennyit kellett volna. Meghúzni a ravaszt! – tör ki Jeremyből, amikor már néhány perce biztonságban sétálunk.
– Fogd be! – morgom oda.
– Szó szerint ott állt az orrod előtt! Védtelenül! A legnagyobb ellenséged és az egyik embere! Erre te mit csinálsz? Csak megrúgod az egyiket, és leütöd a másikat.
– Lehet, hogy Bennet nyakcsigolyái vagy mijei, el is törtek – próbálom nyugtatni.
– Halottnak kéne lennie, hogy ne bánthasson minket! És az emberének is, aki üldözőbe vett engem!
– Tudom, Jeremy. De ez nem ilyen egyszerű. Nem tudok csak úgy lelőni valakit!
– De ez a legnagyobb ellenséged volt!
– Én pedig veled ellentétben nem élvezem a gyilkolást – szúrok oda neki. Tudom, hogy ezt a számonkérést ő sem gondolja komolyan, csak így engedi ki a gőzt, ennek ellenére velem ne beszéljen így. Pláne ne ilyen zsúfolt nap után.
Erre egy pillanatra befogja a száját.
– Én sem élvezem a gyilkolást – mondja pár másodpercnyi csend után.
– Tudom – sóhajtok fel.
– Csak sokkal rosszabb dolgot is tehettek volna velünk, mint ami történt.
Ami azt illeti, még mindig sajog a mellkasom, a leopárd utáni kék-zöld foltok mellé most betársult egy lábnyom is. Bennet nagyon ideges lehetett, ha még a golyóálló ellenére is ekkora fájdalmat tudott okozni. Ráadásul a bokáim is sajognak egy picit.
Azt is tudom, hogy megölhettek volna minket. De ez nem ilyen egyszerű. Még mindig nem ilyen egyszerű nekem. Nem is tudom, hogy mi kéne ahhoz, hogy igazán bántani tudjam őket.
– Te mondtad, hogy már gyenge Bennet. Hogy nincs hatalma.
– És nézd meg, hogy reagált rá. Biztosan nincs hatalma – mondja ki ugyanazt a gondolatot az öcsém, amit a házigazdám a napokban egyszer már megfogalmazott. – Vagy legalábbis nem akkora, mint volt.
– Akkor lehet, hogy ezt a találkát nem kéne megemlíteni Raynek – mondom tétován.
 – Meg az előtte lévő krokodilt – teszi hozzá az öcsém.
– Ami azt illeti, szerintem meg kéne állnunk, és pihennünk egy kicsit, mielőtt bemegyünk a házba – teszem hozzá.
Kicsit kifújjuk és rendbe tesszük magunkat, közben próbálom meggyőzni magam, hogy egyáltalán nem gyerekes dolog az, amit csinálunk. Egyetlen egy érett felnőtt se viselné el egy ilyen nap után Ray kioktatását, amit amúgy is megkapunk majd, csak így jóval kisebb dózisban.
Amikor aztán belépünk a házban, megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy tévedtem. Ray egy széken hintázik, lábait a konyhaasztalon nyugtatva, és egy könyvet olvas, amit abban a pillanatba leereszt, amikor benyitunk. Az arcáról nem tudok leolvasni semmit.
Oké, lehet, hogy még jobban leszid majd, mint hittem.
– Mindent meg tudok magyarázni – szólalok meg, és védekezően feltartom a kezeim.
– Tényleg? – húzza fel az egyik szemöldökét. Azt, amelyik a zöld szeméhez tartozik.
– Kiakadtam, jól van?
– Nem, nincs jól.
– Bepánikoltam az érzéseimtől!
– Mindenkinek vannak rohadt rémisztő érzései!
– Néha azt hiszem, ez az otthonom!
– Mi?! – Ray felpattan, a széke felborul. – Ez azért van, mert…
– Ami nem igaz, nem maradhatunk itt, csak a Gödör…
– … olyan ostoba vagy! Egyfolytában kívánni…
– A Gödör akar engem kikészíteni, mint téged!
Te készítesz ki! Egy egész napot vártam rátok!
– Nem kértem, hogy várj!
– Legközelebb nem is fogok!
– Nem lesz legközelebb!
– Tényleg nem?!
– Csak megijedtem!
– És ezért el kellett mennetek?!
– Igen! Jeremy nem tehet semmiről!
– Ó, nem olyan ártatlan ő – mondja gúnyosan Ray.
– Őt csak elrángattam magammal, mert csak ő találhatja meg a kijáratot.
– Ebben nem lennék olyan biztos a helyedben.
– Miről beszélsz? – állok meg az asztal előtt. Észre sem vettem, hogy miközben beszéltem, elsétáltam eddig. Még szerencse, hogy elválaszt a pipás hangulatú Raytől egy asztal.
Ray vesz egy mély levegőt, a düh valami másnak adja át a helyét a szemében. Azt hiszem, szánalomnak.
Jeremyre néz, és szépen lassan felemeli azt a könyvet, amit eddig olvasgatott, hogy láthassuk a borítóját.
– Van valami, amit szeretnél elmondani, Jeremy? – kérdezi.
A borítón egy zöld ruhás kisfiú alakja van, és egy név áll.
Pán Péteré.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése