Gödörben - 31. fejezet - Mindenkit megvédek, akit szeretek

– RAYMOND NICHOLAS HOLMES! – üvöltöm el magam, és megint nekivágódok a falnak.

Ray hirtelen felkapja a fejét, végre meghallja, hogy ott vagyok.

– Nehogy meg merd vágni magad, te idióta! Hogy a fene esne beléd! Mégis mit képzelsz?!

– Abbey? – néz rám döbbenten a megmentőm.

Scar… Felicity megragadja az arcát, és maga felé fordítja.

– Ray! – kiáltok fel megint.

– Menj el innen, Abbey! – mondja szinte suttogva. – Menj vissza az öcsédhez. Ketten kijuttok majd innen, én pedig végre ott leszek, ahol már jó ideje lennem kéne.

– Nem!

– A húgommal, akivel lennem kéne.

– Nem! Figyelj, Ray, ő nem igazi! Őt csak te teremtetted, nem emlékszel?

– De – néz megint rám. – Viszont az még nem jelenti azt, hogy nem igazi.

Hápogok egy sort. Közben Felicity megint maga felé fordítja Rayt.

– Ó, dehogynem!

– Miért, Majonéz talán nem volt igazi? – veti oda nekem a kérdést.

Ray. Még a halál küszöbén is érvel.

– Az teljesen más. Ott én egy teljes személyiséget alkottam. Majonéz még azt sem szerette, ha pórázt raktam rá, pedig én örültem volna neki. Nem a saját kényemre formáltam a jellemét!

– Én sem…

– Dehogynem! – vágok közbe. Ray keze remeg. – Te nem Felicityt hoztad vissza az életbe, hanem a félelmedet! Felicity jóságos. Ő nem akarná, hogy meghalj!

– Honnan tudod?! – csattan fel Ray, megint rám néz. Úgy tűnik, feldühítettem. – Honnan?!

– Onnan, hogy meséltél róla. Onnan, hogy láttam, hogy bánik az öcsémmel és velem, amikor nem vagy ott, hogy a saját félelmedre formáld!

Felicity megint Ray arcát fogja, de Ray makacsul engem néz.

– Ray, Felicity nem gonosz.

– Nem gonosz. Csak azt követeli, amihez joga van.

– Nem! Ő nem akarna bosszút. Nem akarná, hogy feláldozd magad vagy, hogy megöld Bennetet! Azt akarná, egyedül azt akarná…

Megzavar, hogy Felicity gyengéd mozdulattal megint maga felé fordítja Ray arcát.

– Azt akarná, hogy tovább lépj végre. Hogy teljes életet élj.

– Szerintem tévedsz, Abbey.

– Nem tévedek – makacsolom meg magam. – És tudod, ezt honnan veszem, Ray?! Nem onnan, hogy egyetlen egy szerető testvér sem várná el ezt az ostobaságot. Nem onnan, hogy Scarlett-Felicity mindig kedves volt hozzánk. Hanem onnan, hogy te vagy a legelhivatottabb megmentő és a legjobb testvér, akit valaha ismertem.

Ray lassan felém fordul.

– Mit mondtál?

– Senkit sem láttam még úgy emberi életért aggódni, mint téged. Teljesen átalakulsz olyankor, egyszerre lesznek kemények és lágyak a vonásaid. Apró ráncok jelennek meg az arcodon az összpontosítástól, és látszik rajtad, hogy megszakadna a szíved, ha elveszítenél valakit. Ahogy meg is szakadt. Ezt Felicity, az igazi Felicity, aki úgy ismert téged, mint én, sőt, még jobban, de semmi esetre sem úgy, ahogy te látod magad, biztosan tudta. Ahogy azt is, hogy nagyon-nagyon szereted.

Ray mintha lassan leeresztené a tőrét.

– Higgy nekem, Ray. Ugyanis, én meglátom benned azt, amit te nem vagy hajlandó. Azt hiszem, végül is, mi így mentjük meg egymást. Te nem tehetsz róla…

A kezem előrehullik, ahogy eltűnik előle a láthatatlan fal. Ezzel egy időben Felicity is szertefoszlik, a tőrrel együtt. Ray elgyötörten néz a kezére. Lassan bekúszom hozzá, és átölelem, pont, amikor ringatózni kezd előre-hátra.

– Itt vagyok; ne aggódj. Senki sem bánthat. Mindenkit megvédek, akit szeretek. Semmi baj. Semmi baj… Itt vagyok.

Ismételget valamit, de először nem értem.

Aztán eljut a tudatomig, néhány szívdobbanással azután, hogy megérzem a megnyugtató mentaillatot.

– Köszönöm, Abbey. Köszönöm, Abbey. Köszönöm, Abbey…

Még itt van velem.

*

Néhány perc után érzem, hogy Ray megfeszül. Gyorsan elengedem.

– Köszönöm – mondja, ezúttal kimértebben. – Jobban vagyok már. Az egy kard?

– Jobban?

– Valamennyire.

Az arca elgyötört, de nem hagyja, hogy huzamosabb ideig vizsgálgassam, elfordul.

– Mi történt, Ray?

– Az, amit láttál.

– Jó, de kicsit pontosabban.

– Eljött értem a félelmem. Te hogyhogy idejöttél már? Meg… éreztél valamit?

– Hogy érted ezt? – nézek rá zavartan.

– Délutánt beszéltünk meg. Hogy délután jössz, hogy ne legyen egyedül annyit az öcséd.

– Ó. Ezt elfelejtettem.

Ray felsóhajt.

– Szerencsére elfelejtettem.

– Most egyedül lesz az öcséd.

Feltápászkodom. Ray láthatóan nem akar beszélni arról, mi történt, amíg nem voltam itt, tehát akár mehetünk is.

– Nem, ha indulunk.

Ray elkínzottan néz rám.

– Abbey, össze kéne varrni a sebem.

– Persze, ezen segít Jeremy.

– Még mielőtt elindulunk. Hogy ne szakadjon fel könnyen, és ne kerüljön bele szennyeződés. Szerencsére, bár a… félelem meg akart ölni, nem a sebemen keresztül, az tiszta maradt, nem fertőződött el. Szépen gyógyul.

– Azt akarod, hogy én varrjam össze? – remeg meg a hangom.

– Igen. Persze, megcsinálhatom én is, de… Jobban örülnék, ha nem nekem kéne.

– Hát persze, ez érthető. – Menten elhányom magam.

– Megcsinálhatom én is, az ember magának is tudja – jegyzi meg Ray, amikor meglátja, mennyire zöld a fejem.

Én meg azt veszem észre, mennyire remeg a keze.

– Á, nem, nem kell – nyelek egyet, hogy összeszedjem magam. Lerakom a hátizsákom. – Szóval, mit is kell pontosan csinálni?

– Mi van abban a zsákban?

– Ray, vagy elmondod most, vagy elájulok, és neked kell sebet varrni!

Míg Ray elmagyarázza, mit hogyan kell majd csinálnom, és a szükséges dolgokat hozzákívánja, lefertőtlenítem a karom. A kívánt dolgok listáját kiegészítem egy érzéstelenítővel, ki tudja, mi lesz alapon. Lehet, hogy nagy hülyeség, ha nem érzi, hol szurkálom, de most nem tudom majd Ray kezét fogni, hogy szorítson rá.

Letisztítom a seb környékét, beadom neki az érzéstelenítőt, és pár perccel később a szintén fertőtlenített tűvel elkezdem összevarrni a sebet. Ray közben kissé összeszorított fogakkal közli, hogy nem kell megint sebmetszést végrehajtani, mert az öcsém annyira jó munkát végzett, hogy nem maradt vagy keletkezett defektes rész. Mikor felfogom, mit motyog, elmormolok egy hálát minden létezőnek, majd megpróbálom én is annyira ügyesen bevarrni a sebet, ahogy az öcsém kimetszette. Nem mondanám, hogy szépen megy, leginkább olyan, mintha egy részeg matróz látott volna munkához. A seb nem túl mély, de elég széles, hogy a fene esne Bennetbe és a vadászpuskájába. Nem varrom össze szorosan, hiszen drain cső is megy bele. Miután azt is belehelyezem a sebbe, hogy elvezesse az esetleges váladékot (és megpróbálom nem elhányni magam, az biztosan nem segítene Rayn), ráhelyezek egy nedvszívó és tök puha fedőanyagot, majd az egészet leragasztom. A csövet is rögzítem párszor Ray lábához, hogy a kimenete minél messzebb kerüljön a sebtől, és le tudjon csorogni a dzsuva, na meg ne fityegjen maga a cső. A végeredmény egész szép, már csak közepesen kerülget a hányinger, bár lehet, hogy mindent, amit kihánytam volna, egy furcsa biológiai defektusnak köszönhetően kiizzadtam.

Kimerülten hátradőlök.

– Szép munka – jegyzi meg Ray.

Ránézek, még mindig megviselt az arca.

– Használt az érzéstelenítő, ugye?

– Igen.

– Sajnálom, hogy először nem jutott eszembe.

– Néha az embernek éreznie kell a fájdalmat. Még a végén nem értékeltem volna annyira, hogy most nem akartam kínomban leütni az orvosom – vigyorodik el, bár az első mondatnál még nagyon komoly fejet vág.

– Hidd el, ezt az orvosod is értékeli.

Néhány percig csendben ülünk, és hallgatjuk a szívverésünket. Én legalábbis azt csinálom, máshoz valahogyan nincs agyam.

– Ügyes vagy – jegyzi meg végül Ray.

– Mint egy részeg matróz.

– Melyik részeg matróz nem ügyes?

Felállok, és sétálok pár kört.

– Mikor szedhetjük ki a csövet?

– Pár nap. Nem tudom pontosan. Attól függ, ereszt-e váladékot a seb. Abbahagynád a sétálást? Tengeri beteg leszek tőle.

– Nem. Gondolkoznom kell, és így legalább tudok.

– Min kell gondolkoznod?

– Bennet tud rólunk – fordulok hirtelen szembe Rayjel.

– Rólunk?

– Hogy hol van a rejtekházad bejárta. Látta, amikor… kijöttem onnan – hazudom. – Hirtelen előtűntem a semmiből, szerintem eléggé meglepte. De nem bántott, mert egyedül voltam. Viszont, úgy gondolom, vendégekre számíthatunk hazafelé menet.

Ray bólint.

– Már vártam ezt.

– Nem tudom, mennyi indiánt hoz majd magával, de tuti fog. Sőt, szerintem őröket állított oda.

– És nem is szólt hozzád semmit?

– Nem – nyelek egyet.

– Hm, fura. Ez nem vall rá – néz rám Ray összeszűkült szemmel.

– Mármint az ilyenkor szokásos nagyzásán túl, tudod. Hogy fenyegetően néz és farkasvigyorral az arcán köszön. Meg érzékelteti, hogy tuti ő nyer, ő a Gödör ásza.

– Abbey…

– Minderre alig volt ideje, mert egy kerülőúttal elsiettem, ő meg csak döbbenten állt. – Ennek így semmi értelme. – Szóval, sikerült leráznom, ha minden igaz, de mivel a rejtekhelyed köré is kívántam védelmi területet a legutóbb, ez nem számít. Ide sem tud bejönni. De láthatta, hogy itt tűnök el. Szóval, vigyáznunk kell – fejezem be sután.

Ray megint bólint, a szempillája alól a hátizsákom méregeti.

– Ebben mit hoztál? – löki meg az ép lábával.

– A fegyvereket a faladról – válaszolok kényszeredetten, közben persze megpróbálok határozottnak és megkérdőjelezhetetlennek tűnni. Ray magához rántja a táskát, belenéz.

– Minek hoztál ennyit? – döbben meg.

Nem vagyok valami megkérdőjelezhetetlen. Oké, Abbey, most légy okos.

– Bennet ellen, te butus.

– Ennyit? Mikor abban sem voltál biztos, hogy rád talál?

Ennél azért okosabb.

– A múltkori után? Scarlettel tulajdonképpen belesétáltunk.

– Hát nem másik útvonalon jöttél ide? – csodálkozik.

– Deee… Viszont volt egy rémálmom is. Azok után úgy döntöttem, az ember nem lehet eléggé felkészült.

– És ezért a kard is.

– Ha feltűnésmentesen akarok kiiktatni valakit. Te tanítottál erre.

Ray eddig összeszűkölt szemmel méregetett, de az utolsó mondatom telitalálat. Megrázkódik tőle, és témát vált.

– Oké. Szóval, kell majd egy terv.

– Igen. Vagy csak kimegyünk, és lövünk.

– Erre is én tanítottalak, felteszem.

– Bevett módszered – vigyorgok rá idegesen.

– Semmiképpen sem szabad arra mennünk, ahol belefutottál Bennetbe. De a tábor felé sem érdemes.

Így marad Mrs. Bennet felé. Ez nem valami jó ötlet.

– Lehet, hogy mégis. Mármint, arra biztosan nem számít, hogy ott tűnünk fel.

Ray hirtelen becsukja a szemét. A válla megroggyan, mintha fájdalmai lennének.

– Ray?

– Abbey, én ma még nem tudok hazamenni.

– Miért, fáj a lábad? – ülök le mellé aggódva. Kinyitja a szemét, rám néz.

– Nem. De még nem vagyok képes az öcséd szemébe nézni.

Nehezen veszem a levegőt.

– Hallottam, hogy beszélt róla… Scarlett, mielőtt átalakult volna. Szeretettel. Ha csak fele olyan elbűvölő is volt, mint amennyire szerette, az öcséd is odalehet érte.

– Hát, eléggé csípte. De biztos jó ötlet halogatni ezt?

– És akkor Bennetet is jobban meglepjük. Ha egy napot várnia kell, biztosan jobban ráun, és figyelmetlenebb lesz.

– Vagy jobb tervvel áll elő.

Ray beletúr a hajába, a keze megint remeg. Úgy utálom, amikor ezt csinálják.

– Oké – tartom fel a kezem. – Maradjunk még egy napot. Összeszeded magad, Bennettel szemben is használhatóbb leszel, és Jeremyvel is felkészültebben fogsz találkozni.

– Köszönöm.

– Még egyszer kimondod ezt ma, és rekordot döntesz.

– Nem is tudom, hogy mondjuk ezt meg Jernek.

Szinte teljesen mindegy, mert mindenképpen ki fog borulni, gondolom, de ezt inkább nem közlöm Rayjel. Ő is eléggé cudarul áll.

– Ray, ez nem a te hibád, ugye tudod? Te figyelmeztetted többször is.

– És, jókat beszélgettetek legalább? – kérdezi válasz helyett. – Az öcséddel. A múltadról.

– Igen, megtudtam egy-két homályos dolgot. Nem azt mondom, hogy nem lesz már min dolgozni, de nagyrészt kerek az egész.

– Hogy hagyhattad, hogy ennyire elfajuljon?! – csattan fel hirtelen Ray. – Miért nem vigyáztál magadra jobban?!

– Mert esélyem sem volt! – válaszolok. – Ezt te tudod a legjobban. Vigyáznom kellett Jeremyre, rád meg az ál-Felicityre.

– A hajad már hamarabb fekete lett!

– Hát… igen – ismerem be.

– Mégsem szóltál!

– Nem akartam, hogy aggódjatok. Meg Jeremy hamarosan megtalálja a kiutat, és akkor minden visszakerül a régibe. Nem?

Ray nem válaszol.

– Nem?

– Felelőtlen voltál.

– Az sem lett volna éppen ideális, ha te vállalsz mindent magadra. Te vagy a fizikai erő ebben az egyenletben, ha legyengülsz, nem sokat érünk veled. Jeremy a látás. Nekem marad a kívánság.

– Ez nonszensz.

– Dehogy az – legyintek, és a mozdulattal kívánok egy tisztítókendőt is, hogy leszedjem Ray homlokáról az izzadtságot.

– Abbey – kapja el a csuklóm. – Ezt most meg miért kellett?

Értetlenül meredek rá, majd leesik.

– Bocs, reflex!

– Nem kell gondoskodnod rólam – tolja el a kezem. – Ennyire nem.

– Oké – vonok vállat, majd sértetten letisztítom a saját homlokom. – Nekem aztán mindegy – bizonygatom a hamisat.

Kíván ő is magának egy kendőt, és megtisztítja a homlokát. Fogadok, hogy csak azért, hogy bebizonyítsa, meg tudja csinálni, nem pedig mert tényleg zavarja, hogy kiverte a verejték.

– Szóval, Bennet már vár ránk – mered maga elé.

– Valószínűleg meg akar majd ölni – bólintok komolyan. – Előttem. A szere… ttemet.

– Nem vagyok annyira könnyen legyűrhető – bök a lábára.

– Tényleg, ezzel a drainnel hogy tudsz majd sétálni?

– Megoldom – legyint, mintha ez egy teljesen ostoba és felesleges kérdés lenne.

– És futni?

– Azt is. Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Kicsit lassabb leszek talán, de Bennet bamba indiánjait még így is lekörözöm.

Eszembe jut a két bamba indián, akiket leszúrtam.

– Abbey, jól vagy?

– Igen.

– Akkor miért ilyen fehér az arcod?

– Csak aggódom. Vajon mennyi indiánba fogunk még belefutni?

Ray megvonja a vállát, majd megszorítja és szinte azonnal el is engedi az enyémet.

– Ne aggódj, bármi is lesz, megoldjuk.

– Jobb, ha nem lő le még egyszer Bennet. Ajánlom neki, hogy ne… Hogy én milyen buta vagyok! – csapok a homlokomra. – De Jeremy is!

– Abbey, mi az?

– Itt szaladgálok egy szál vékony ruhácskában, miután téged majdnem halálosan meglőttek…

– Na, ez azért túlzás!

– … holott tök egyszerűen megvédhetném magamat! És titeket! Ezután szinte mindegy, mivel támad ránk Bennet!

– Milyen csodadolgot találtál ki, Abbey?

– Ezt a csodadolgot, Ray, úgy hívják, hogy golyóálló mellény – mondom jelentőségteljesen. – Felveszed, és megvéd a golyótól. Biztos van ilyen combvédőben. Meg fenékvédőben. Meg karban és arcban, szinte mindenben el tudom képzelni. Teljes körű védelem Bennet ellen! Ha a golyó nem hatol át ezen, gondolhatod, hogy a bamba indiánok nyamvadt dárdája sem fog! Vagy a penge!

– Golyóálló… – mondja Ray elvarázsolt arccal. – Tényleg van ilyen?!

– Igen! – válaszolok lelkesen.

– És ez csak most jut eszedbe?!

– Nos, igen… – felelem kevésbé lelkesen. – De nem igazán vagyok taktikai ember, jól van?! Erre Jeremynek kellett volna gondolnia… Holnap azonnal leülök vele terveket gyártani. Egy egész hadsereget pótolhatunk azokkal a harceszközökkel, amiket ismer!

– Már ha nem rázza meg nagyon Felicity halála… Remélem, hamar összeszedi magát. El kell menekülnötök innen.

Erre nem tudom, mit feleljek.

– Figyelj, ha fele annyira is hatásos ez a cucc, mint remélem, tuti kidőlök majd, miután kívántam. Talán jobb lenne emiatt már ma letudni, hogy ne holnap reggel indítsak egy harmadfokú szédelgéssel. Meg fejfájással. Meg hányingerrel.

Ray komoran bólint.

– Most csináljam, vagy lefekvés előtt? – vacillálok.

– Lefekvés előtt. Akkor kevésbé hosszú ideig kell fenntartanod a kívánságot.

Bólintok, ebben van logika.

– Addig viszont még van fél napunk. Jeremy halálra fogja magát aggódni – sóhajtok halkan.

Ray megfeszül.

– Ami azt illeti, lehet, hogy mégis most kéne kívánnod ezeket a dolgokat.

– Miért? – hökkenek meg.

– Jeremy halálra fogja magát aggódni – ismétli meg, amit mondtam. – Ő most fontosabb, mint az én igényeim.

– Ray, biztos vagy ebben? – kérdezem óvatosan. Tudom, hogy nem szereti, ha gyengének nézik. – Téged is eléggé megviselhetett ez az egész…

– De én már felnőtt férfi vagyok, míg ő nem.

– Egy felnőtt férfit is érhetnek megrázkódtatások…

– Kívánj, Abbey! – parancsol rám, majd elejét veszi a következő kérdésemnek. – Ezzel a csodadologgal még Bennet sem tud ártani nekünk.

– Oké…

Behunyom a szemem, és elképzelek két golyóálló mellényt méretben. Nem egy sorozatban használnak ilyet, így viszonylag pontos elképzeléseim vannak róla, bár kicsit véknyabbra kívánom, nem olyan pufira, hogy ne legyen annyira feltűnő. Utána ebből az anyagból elképzelek egy-egy pár combvédőt, majd lábszárvédőt is. Ekkor kezdem el érezni, hogy szédülök.

– … ég, Abbey! – hallom meg Ray hangját. Valaki megragadja a vállam. – Elég!

Kinyitom a szemem, hatalmas fekete pöttyök pattognak előtte. Alig bírom tartani magam. Ami azt illeti, nem is én tartom, valaki átfogja a derekam.

– Innen átveszem – suttog Ray, miközben leereszt a matracára. – Te csak szedd össze magad!

A fejemet a behajlított térdeim közé hajtom, hátha elmúlik a szédülés. Közben még épp elkapom, hogy Ray lehajol, és felveszi a földről a mellényeket és a lábvédőket, amiket ezek szerint automatikusan ledobtam (vagy elejtettem?), amikor kívántam. Néhány pillanattal később besüpped mellettem a matrac.

Felemelem a fejem, Ray fáradtan rám néz.

– Elég nehezen ment, ez jó jel – mosolyodik el. – Ezekre volt még szükség, ugye?

Felemel egy adag cuccot, átveszem tőle, hogy megvizsgáljam. Négy karvédőnek beillő anyagot kívánt, és két maszkszerű izét, ami csak a szemünket hagyja szabadon.

– Én ezt fel nem veszem – jegyzem meg.

– Fejlövés ellen.

– Mint egy bankrabló. Nem vagyok bankrabló. Különben is, így Bennet azonnal rájön, hogy van egy aduászunk. Szerinted érdemes úgy felvenni?

– Még végiggondolom.

– A többit a ruháink alá tudjuk rejteni. Remélem, ez a combizéé nem nyomja el a sebed…

– Majd vágunk ott egy rést.

A gyomrom kezd leállni, és már stabilabb a föld, mint két perce.

– Kezdek normalizálódni – jegyzem meg.

– Akkor ideje munkához látni. Merre jöttél ki, amikor Bennet észrevett?

Elgondolkozok.

– A teknősbokor merre is van?

– Keleti irányban.

– Akkor a keleti oldalon.

– Nagyszerű. Akkor menjünk nyugat felé, és próbáljunk meg a ház túloldalán áthatolni a védelmi rendszeren, valahol a patak magasságában – rajzol egy íves vonalat a földbe, amely összeköti X-et a házzal. Majd felvázolja a patakot és az indiántábort is. – Remélem, Bennet ide nem állított őröket.

– Vagy csak keveset – kottyantok közbe.

Felnéz rám, a szemében megcsillan egyfajta furcsa, izgalommal teli fény. Elvigyorodik. Visszavigyorgok.

Mintha számítana, hányan várnak ránk.

*

Szóval ilyen érzés golyóálló mellényt viselni. Valahogy felszabadít, noha a felvétele kissé macerás volt. Gyakorlatilag meztelenre kellett vetkőzni, hogy a ruháink alá rejthessük a védőcuccokat, és én megpróbáltam nem oda nézni, de eléggé nehezen ment. (Nem ment.) De legalább Ray nem vette észre. (Vagy ha mégis, ő is leskelődött, amit nem tudok róla elképzelni. Kivéve, ha belegondolok abba, hogyan csókolt meg…)

De nem gondolok bele, pláne nem a Gödör erdejében, fegyverekkel teli zsákkal a hátamon, karddal az oldalamon és azzal Rayjel magam mellett, akire Bennet is vadászik. Bár most nem sokra megy majd a puskájával.

Ennek ellenére mindig összerezzenek, amikor valamilyen neszt hallucinálok. Ezzel persze felszültté teszem Rayt, úgy néz jobbra-balra, mint valami kopó, ami szagot fogott, de folyamatosan változik a széljárás. Persze, ha gond nélkül, dúdolgatva flangálnánk, gyanús lenne Bennetnek is.

– Szerinted merre vagyunk? – suttogom.

Ray a szája elé emeli az ujját.

– Maradj itt egy pillanatra.

Átlósan balra indul, én meg persze halkan követem. Vet rám egy szúrós pillantást, de kit érdekel, ha egyszer nem tudom, miért hagy magamra? Aztán persze leesik, hogy ő hamarabb észrevette azokat az indiánokat, akik nekem csak akkor tűnnek fel, mikor már szinte kibökik a szememet. Miss Abigail Kinsey, az igazi megfigyelő.

Ray halkan megragadja a karom, és erősen rászorít, ezzel jelezve, hogy eddig jöhettél, kiscsaj. Csak ő persze sosem használja ezt a szót. Összeszűkült szemeimmel jelzem, hogy nem jön be, hogy dirigál. Majd felforduló gyomorral arra jutok, nekem még mindig nem megy ez a szándékos gyilkosság. Még akkor sem, ha voltaképpen önvédelem lenne. Még akkor sem, ha voltaképpen ezek az emberek nem is élnek.

Ray odaoson hozzájuk, még én sem hallom, ahogy ellép, pedig közvetlenül mellette állok. Ezért aztán nem lep meg, hogy az első áldozat… ellenség van annyira bamba, hogy semmit sem fog fel az egészből. Ray gyors és pontos. Még nézni is szörnyű.

A másik azonban idejében megfordul, és a dárdájával hárítja Ray kardját, még mielőtt leszúrhatná vele. Meglepően gyors és ügyes, elpattan Ray elől, és elkapja mindkét csuklóját, hogy feltartsa a férfit. Ray káromkodik, az indián pedig élesen felrikolt. Erre Ray egy gyors mozdulattal kicsavarja egyik kezét a szorításból, és izomból behúz az indiánnak, aki összeesik. Ennek ellenére Bennet már úton van.

– Hát, nem gondoltam, hogy a második ennyivel ügyesebb lesz – jegyzi meg Ray.

– Én sem. Hogy van a lábad?

Mintha kicsit jobban húzná, mint az összecsapás előtt.

– Jól vagyok, nyugi anya.

– Túl sok időt töltöttél Jeremyvel – morgom.

– Kíváncsi vagyok, mennyi idő kell neki, hogy ideérjen – néz a fák közé csillogó szemmel Ray

– Azért ennyire ne legyél lelkes.

– Csak látni akarom az arcát.

– Menjünk tovább!

– De feszült valaki – vigyorog.

– Attól még, mert van egy kis előnyünk, nem szabad elbízni magunkat – suttogom.

– Miért nem?

– Mert akkor tuti hibázunk majd.

Felsóhajt.

– Igazad van. Egy kicsit utálom, hogy ilyen komoly és felelősségteljes lettél – morogja.

– Máskor meg persze az ellenkezőjére panaszkodsz.

– Akár egy idős házaspár – hallunk egy gúnyos hangot a hátunk mögül. – Ki gondolná, hogy ilyen kapcsolatok alakulhatnak ki ezen a helyen?

– Bennet – biccentek rezignáltan.

– Gyorsabb volt, mint hittem – jegyzi meg Ray.

Bennet elvigyorodik, engem meg persze kiráz a hideg.

– Megvannak a módszereim.

Mikor kilép a fák közül, látom, hogy két másik indián is követi. Ők egy cseppet sem tűnnek bambának, sőt, egy-egy furcsa pajzsot is tartanak a kezükben. A pajzsok tömörnek tűnnek, vasból, acélból vagy valami hasonlóból lehetnek, mégis könnyűszerrel cipelik, mintha csak egy tollpihe lenne. Hatalmas tollpihe, de tollpihe. Nem tetszik ez nekem.

Bennet végigméri Rayt.

– Egészen egészséges színe van, Mr. Holmes. Jól emlékszem, a lábát találtam el?

Ray rámosolyog.

– Magát sosem hagyja el az emlékezete, ugye?

– És a karja hogy van? – kérdezem Bennetet. Ő persze nem cipel gigapajzsot. – Még mindig fáj, Bennet?

A szája enyhén megrándul. Remélem, ő nem kapott olyan menő ellátást, mint Ray, és lerohad a sebtől a karja.

– Szerencsére csak egy apró karcolás volt, Miss Abbey. Már nem is érzek semmit belőle.

– Kik a barátai, Bennet? – biccent a két marcona alak felé Ray. – Újnak tűnnek.

– Szimpatikus fiatalemberek, igaz? Odavannak a vérért.

– Fogadjunk, hogy még nem találta ki a nevüket – folytatja a kakaskodást Ray, én pedig már kezdem nagyon unni.

– Tovább megy, vagy ránk küldi az embereit, Bennet? – kérdezem egy sóhajjal.

– Önökre? – kérdezi tetetett meglepődéssel. – Nem, dehogy! Félreértett, noha azt hittem, elég világosan kifejeztem magam. Magával végzek legutoljára, Miss Kinsey. És persze, a helyzetből adódóan, Mr. Holmesszal kezdek. Tényleg semmi személyes, csak a helyzet adta lehetőség.

– Hát hogyne – válaszol gúnyosan Ray, miközben a keze a fegyvere felé mozdul. Én már elővettem Coltot, most lazán magam mellett tartom.

– De előtte még lenne egy kérdésem. Hol van a legújabb ismerősük, az a szimpatikus ifjú hölgy? – villantja meg farkasvigyorát Bennet.

Valahonnan tudja. Lehet, hogy már előtte is tudta, jut az eszembe, és azért engedett el minket olyan könnyen. Hagyta, hogy elkísérjem Rayhez a vesztét. Annyira öntelt volt, hogy abba bele sem gondolt, hogy így lebukhat!

Ray is hasonlóan gondolkozhat, mert rekedten felkiált, és a kardját felemelve Bennetre veti magát. Értem én, hogy imád kardozni, de miért nem a fegyverét vette elő?!

Bennet már várta a támadást, ám ahelyett, hogy felfogná, vagy levenné a válláról a puskáját, egyszerűen hátralép. A többi pedig olyan gyorsan történik, hogy csak fáziskéséssel fogom fel: legújabb indiánjai közül az egyik, nevezzük Egyesnek, beugrik a főnökük elé, és feltartja a pajzsot, amiről úgy visszapattan Ray kardja, mintha gumiból lenne. Ray megvonaglik. Közben Kettes Ray mellé kerül, és izomból az oldalába vág egy vastagabb pengéjű kardot. Felkiáltok, Ray ismét megremeg, majd oldalra fordul, hogy felfogja Kettes következő támadását. Közben Egyes sem lazsál persze, a pajzsát felrántva állon vágja Rayt, aki erre elterül a földön. A háttérben mintha Bennet nevetne.

Én meg az államat keresem, a bamba indiánok igencsak felfejlődtek, néha alig látom, hogyan mozognak. Végül felemelem Colt barátomat, Rayt, aki a földön fetreng, úgysem találom el, bármi lesz. Lövök. Kettes felkapja a pajzsát, és azzal hárítja a golyót, ami megdöbbentő módon beleáll az acélba, vasba, vagy mi lehet az, kicsit meghajlítva a felületét.

– Izgalmas műsor, nem, Miss Kinsey! – hallom ekkor Bennet kiáltását a túloldalról. A szemétláda biztonságban élvezi a dolgot. Megint lövök, így alig hallom, mit tesz még hozzá. – Ha gondolja, megkérhetem őket, hogy kicsit lassítsanak, hadd élvezze ki a látványt!

Az biztos, hogy ezeket a harcosokat nem egy Jane Austen regény alapján kívánta.

Újból lövök, ezúttal Egyes pajzsába áll a golyó. Bármelyiket is hagyom golyó nélkül, emeli a kardját, hogy megint lecsapjon Rayre, aki pedig nem mer felállni, nehogy eltalálja egy golyó. Védekezésképp maga elé tartja a kardját. Ez így eléggé patthelyzet.

– Vigyázz! – kiáltom Raynek, és abbahagyom a lövöldözést, Coltot ledobom a földre.

Kirántom a kardom, hogy rátámadjak az egyik katonára, de hogy melyikre, nincs időm eldönteni. Mindketten egyszerre csapnak le Rayre, két ütést pedig nem tud kivédeni, pláne, ha két különböző helyre viszik be. Így hát, jobb ötletem nem lévén, üvöltve eléjük rontok mind az ötvenhárom kilómmal.

Egyes kardja olyan szögben csap le, hogy azt kénytelen Ray hárítani, Kettesé azonban engem ér. Szó szerint, érzem, ahogy belevágódik a mellkasomba, ha feljebb csúszna, bizony a nyakamat veszélyeztetné. Kicsit megroskadok az erőtől, és bár nehezen kapok levegőt, helytelen elégedettséggel figyelem, hogy Kettes köddé válik. Az én kardomat nem fogta fel semmi, beleállt a gyomrába.

Egyes felüvölt, és mintha Bennet is elégedetlen hangot adna ki. Az indiánja Rayjel nem törődve rám veti magát, hátrálás közben én esek el, hogy aztán elkerekedett szemekkel felfogjam, Egyes pengéje olyan sebességgel közelít a fejemhez, hogy abba a koponyám tuti belereccsen.

Reflexszerűen behunyom a szemem.