Gödörben - 22. fejezet - A legbiztonságosabb hely

Nem sokat gondolkoztam azon, hogyan fogok meghalni. Ami azt illeti, eddig semennyit. Mielőtt idekerültem volna, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen fiatalon haljak meg. Az Istenért, gyönyörű vagyok, fiatal és álmokkal teli! Ez sosem volt opció.

Azt pláne nem képzeltem, hogy egy olyan őrült indián lő majd le, aki Jane Austen korabeli hacukát visel.

Érzem, hogy a térdem a földbe csapódik, de az semmi ahhoz a kínhoz, ami a tüdőmet járja át. A fájdalom végigperzseli a mellkasom, majd mintha felrobbanna valami a fejemben. A golyó valószínűleg a tüdőmet találhatta el. Most már Bennet is tudja, hogy nem kék a vérem.

Kinyitom a szemem, és éles, szaggatott levegőt veszek, ahogy rájövök, hogy mekkorát tévedtem. Megint megmenekültem, megint megmentettek. Majonéz előttem fekszik, Bennet az oldalát találta el, fehér szőrén piros vérfolt terjed szét. Szomorú, értelmes barna szemekkel néz fel rám, mint aki tudja, mi vár rá. Mintha megpróbálna levegőt venni, hogy mondjon valamit. Még több vér csordul ki a sebéből, odakapok, hogy leállítsam a vérzést, megmentsem, átadjam az erőm, ne hagyjam elmenni, megmentsem, megmentsem, megmentsem.

Szürke füstté válik, még azelőtt, hogy hozzáérhetnék. A fehér kutya, aki mindent túlél…

– Ne! – kiáltok fel. A tüdőmből eltűnik a fájdalom, hogy a szívemet megint átjárja. – Ne!

Halott.

Kaparom a földet, néhány vércsepp jelzi csak, hogy Majonéz nemrég még része volt ennek a világnak. Nem kellett volna megint magára hagynom. Az én kutyám volt, tudhattam volna, hogy nem szabad magára hagynom.

– Ne! – A hangom hisztérikussá válik.

Felnézek Bennetre, aki mosolyogva bámul. Vajon mit láthat? Összekuporodva ülök egy kutya köddé vált holtteste mellett, üvöltözve a földbe vájom az ujjaim, homok megy a körmöm alá, könnyek csorognak le az arcomon. Mennyire megalázónak gondolhatja ezt a látványt egy annyira büszke ember, mint ő. És mennyire élvezheti…

Felpattanok.

– Megölte őt! Megölte Majonézt!

– Megölte őt. Megölte a fiamat – válaszol hűvösen. – Igen, megöltem a kutyáját, Miss Kinsey. Ahogy meg fogom gyilkolni az öccsét is. Majd a szerelmét is. Ezt hívják bosszúnak.

– Miért nem végez egyszerűen velem?!

– Az a korcs beugrott maga elé. Ő döntött így, neki köszönje – megvetően végigmér. – És milyen igaza volt. Mire végzek a többiekkel, térden állva fog könyörögni, hogy szabadítsam meg a szenvedéseitől. Vegyem el az életét. Lőjem le, akár a kutyát. Akkor feláldozom, ahogy annak már az elején lennie kellett volna.

– Nem fogja bántani a többieket – rázom meg a fejem. Könnyek homályosítják el a tekintetem. – Nem fogom megengedni.

– Ó, dehogynem. Ez ellen nem tehet semmit. Többszörös túlerőben vagyunk, Miss Kinsey. Mindig is túlerőben leszünk.

Kipislogom a könnyeimet, végigfolynak az arcomon.

– A katonák, akiket magának kívánt – motyogom.

Bennet megmerevedik.

– Miről beszél?

– Nem gondolja, hogy már most túl sokat vettek ki magából?

Bennet elmosolyodik.

– Végtelen hatalmam van, Miss Kinsey. Ezen a helyen maguk csak apró hangyák.

– Akkor miért gondolja azt, hogy meg tudtam ölni a fiát? –kérdezek vissza.

– Néha a hangyáknak is lehet szerencséjük. Egyszer. – Hirtelen felém bök a puskájával, engem pedig pár másodperccel később ledöbbent a tudat, hogy még csak össze sem rezzentem. – Most pedig mutassa meg szépen, merre vannak a többiek.

Soha!

– Vagy mi lesz? – kérdezek vissza dühösen. – Lelő?

– Addig kínzom, amíg el nem mondja, merre bújtak el a többiek – felel hűvösen. – Higgye el, Miss Kinsey, megvannak a módszereim.

Megint lenézek Majonéz hűlt helyére, és a szívemet elönti a fájdalom. Nem tudom, mi lenne akkor velem, ha Jeremy vére festené most be a földet. Vagy Rayé. Vagy mindkettőjüké.

Majonéz…

Érzem, ahogy elönt a düh, ahogy az az elemi agresszió járja a testem, ami néhányszor itt már elöntött Bennetre gondolva.

– Öt… Négy… – kezdi a visszaszámlálást Bennet, s amikor felpillantok rá, már a szeméhez emeli a fegyvert.

Valamit azonban megláthat az arcomon, mivel a torkára fagy a szó.

– Dögöljön meg, Bennet! – a hang morgásként tör elő a torkomból.

Bennet valamit meghallhat a háta mögül, mielőtt fejen vágja a bosszúm, mert megpördül a tengelye körül. Mikor felfogja, hogy valami az ő szemszögéből nagyon nincs rendben, felrikolt, pont úgy, ahogy az indiánjait szokta hívni. A nagy vasgolyó oldalt, a halántékát találja el, és alaposan hátratántorodik tőle, majd elesik.

Rámeredek, és érzem, hogy nehezen veszem a levegőt. Pontok ugrálnak a szemem előtt, mint mindig, amikor el akarok ájulni, ez nyilván nagy kívánság volt. De nem hagyom, hogy kikészítsen, látni akarom, ahogy Bennet eltűnik. Látni akarom, hogy milyen hatással voltam rá. Hosszú pillanatokig csak várok, de csak a vér folyik végig a halántékán. Nem öltem meg.

Hívta az embereit, jut eszembe hirtelen. Ha jól gondolom, amit gondolok, lehet, hogy ez az ütés őket is leterítette, de korántsem biztos.

Már éppen odasietnék Bennethez, amikor meghallom a futás hangját. Nem onnan jön, ahonnan én, tehát csak ellenség lehet. Nem szabad, hogy meglássanak! Nem szabad, hogy meghalljanak! Nem szabad őket elvezetnem Jeremyékhez!

Bevetem magam a fák közé.

*

Mikor nagy sokára belépek az ajtón, Scarlett ijedten felpillant rám. Az öcsém a rejtekhelyünk egyik végében alszik, Ray a másikban, a csaj kettejük között ül.

– Fáradtak voltak – magyarázza suttogva, és feláll. – Mi történt?

Eddig Ray állapotát figyelhette, bár nem végzett valami jó munkát, ennél még én is jobb ápoló vagyok. Házigazdám homlokát ellepte a verejték, valószínűleg megint felment a láza. Odasietek a lábához, megnézem a kötését, de nem nyúlok hozzá. Szerencsére nem vérzett át, remélem, nem akar elfertőződni a seb.

– Rendbe rakom kicsit Rayt – kerülöm ki a kérdését. – Vizes borogatást kellett volna ráraknotok, amíg nem voltam itt!

– Sajnálom. Nélküled nem kívánhattunk.

Összerezzenek. Erről elfelejtkeztem.

– Igaz – válaszolom halkan.

Megmosom a kezem, hogy eltűnjön róla a kosz és az a kevés vér, ami Majonézből maradt, kívánok egy nedves rongyot Ray homlokára, egy nagyobbat a felsőtestére, majd rárakom, lehetőleg anélkül, hogy felébreszteném.

– Sajnálom – nézek fel végre Scarlettre, aki eddig csendesen figyelt. – Nem akartalak leszidni.

– Semmi baj – vonja meg a vállát, és leül mellém. Ránéz a kezeimre, biztosan látta, hogy véresek voltak. Nem nagyon, de azért eléggé feltűnően.

– Összefutottam Bennettel. A vadászpuskás, Jane Austen-ruhás indiánnal.

Scarlett értelmes, kék szemekkel néz rám, kicsit biccent, mutatván, hogy tudja, kiről beszélek. Valakinek el kell mondanom, hogy mi történt, és a többiek kimerültek…

– Meg akart ölni, mert szerinte meghalt miattam a fia – hadarom halkan. – Ami nem lehet igaz. Nem lehet. Én csak egy hasonmást kívántam, nem magát Henryt.

Elhallgatok. Bele sem merek gondolni, hogy akár gyilkos is lehetek.

Scarlett türelmesen várja a folytatást.

– Bennet elhatározta, hogy megbosszulja. Először csak engem akart megölni… – elcsuklik a hangom. – Aztán megjelent Majonéz, és úgy döntött, inkább őt gyilkolja meg. Bennet… megölte a kutyámat.

Megint gyűlnek a könnyeim. Scarlett elkerekedett szemekkel bámul, majd megsimogatja a hajamat.

– Sajnálom – suttogja. – Mióta volt meg?

Behunyom a szemem, kiszorítom belőle a könnycseppeket.

– Nem tudom.

Érzem, ahogy végigfolynak az arcomon.

– Mióta is? Rég óta. Nagyon rég óta.

– Milyen kutya volt? – kérdezi.

– Aranyos. Játékos. Értelmes. Nagyon-nagyon értelmes. Makacs – a nyakörvre gondolok, és halkan elnevetem magam, majd elcsuklik a hangom. – Élettel teli.

Scarlett átkarolja a vállam, és kicsit magához ölel. Éppen a vállára döntöm a fejem, amikor Jer felébred.

– Mi történt? – kérdezi döbbenten és normális hangerővel. A lábaimnál Ray mocorogni kezd, lecsúszik a homlokáról a borogatás. Visszateszem, még mindig eléggé lázas.

– Meg kellene nézned, hogy van Ray lába – szipogom, miközben nem valami elegánsan a kézfejembe törlöm az orrom.

Jeremy odasiet Rayhez, leguggol velünk szembe, és a homlokára rakja a kezét.

– Láza van – állapítja meg a nyilvánvalót.

– Igen. A sebét kéne leellenőrizni.

– A nyomókötést nem szedhetem le – rázza meg a fejét Jeremy. –Elsősegélyen így tanultuk.

Odahajol Ray combjához, megszagolja a sebet.

– Szerintem nincs semmit baja. A vérzés elálló félben lehet, nem üt át a kötésen, és szaga sincs. Talán kéne egy oltás, nehogy elfertőződjön, de amint felébred, kívánsz egyet, én pedig beadom. Ne aggódj – mosolyog rám, majd elkomorodik. – Ez volt a baj?

Megrázom a fejem. Jer körbenéz.

– Hol van Majonéz? – kérdezi csendesen.

Nem nézek rá, Ray lábait bámulom.

– Bennet… megölte… helyettem.

Jeremy megmerevedik.

– Sajnálom –suttogja végül.

Megrázom a fejem.

– Abbey… – hallok egy rekedt hangot. Ray szeme nyitva, kicsit felemeli a jobb kezét, megpróbálja elérni az arcom. Szomorúnak tűnik, valószínűleg hallotta, amit mondtam.

Megfogom a kezét, és egy pillanatra az arcomhoz szorítom. Végigsimít a számon a hüvelykujjával. Leeresztem a kezét, és a sírással küszködve megkérdezem.

– Kérsz vizet?

Bólint. Kívánok neki egy flakonnal, segítek felülni, és megitatom.

– Mi történt? – kérdezi, amikor már nem szomjas. A hangja kevésbé rekedt, vet egy fura pillantást a mellettem ülő Scarlettre.

– Bennet volt – válaszolok. – Összefutottunk.

A sarkaimon ülök, rámeredek a kezeimre, amiket az ölemben tartok. Nem tudom, mit meséljek el, hirtelen nem akarok olyan dolgokról beszélni, amik… megráztak. Sem Majonézről, sem Henryről. Ray felemeli a kezét, talán, hogy megfogja az enyémet, gyorsan kikerülöm, és inkább eligazgatom a sérült lába alatti párnákat.

– Abbey…

– Rájöttem valamire – piszkálom az egyik párna csücskét. – Bennet indiánjai… Nem azért olyan furcsák, mert a hely ilyenné tette őket, hanem azért, mert Bennet kívánta őket.

Jeremy élesen beszívja a levegőt.

– Tudtam, hogy van valami! – tör ki belőle.

– Halkabban! – szólok rá. – Még a végén lebukunk!

– Ezt honnan veszed? – kérdezi Ray.

– Onnan, hogy veled ellentétben én kívántam már itt élőlényt. Amikor meglőttem Bennetet a szolgálói érezték, mi történt vele. Amikor ő meglőtte Majonézt, én is éreztem a golyó útját. Állandó összeköttetésben vagyunk. Kölcsönös kapcsolatban.

–Nekem még sosem sikerült megsebeznem Bennetet – jegyzi meg Ray. Nem tudom eldönteni, hogy keserűség csillog a szemében, vagy valami fura tisztelet irántam.

– De akkor Bennetnek is kell éreznie, ha meghal az egyik teremtett lénye, nem? – kérdezi Scarlett.

– Valószínűleg érzi is.

Ray megrázza a fejét.

– Azt észrevettem volna. Eléggé sokszor.

– Talán hozzáedződött – válaszolok.

– Vagy… – kezdi az öcsém, majd elgondolkozva megvakarja az állát.

– Vagy? – kérdezek vissza.

– Még át kell gondolnom.

– Majonéz… – jegyzi meg Ray.

Összerezzenek.

– Már nem akarok beszélni róla! – vágom rá reflexből.

– Nem azt akarom – vonja össze a szemöldökét. – Hanem, hogy ő is kicsit kótyagos volt, amikor téged megmart az az átkozott kígyó.

Jeremy felkap a földről egy ágat, és lerajzol két kis kört, amit összeköt.

– Ez itt Abbey és Majonéz.

Nyilvánvaló, hogy eddig nem figyelt ránk.

– Egy darab, osztatlan, erős kötelékkel.

Felrajzol egy másik, nagyobb kört, amelyet sok apróval köt össze.

– Ez itt Bennet és a csürhéje. Sok apró, osztott kötelékkel. Az a személy, akivel Bennet összeköttetésben áll, csak vele van kapcsolatban, így ugyanannyira érezheti a fájdalmát, mint amennyire Bennet maga. Az angolruhás farkas azonban sok emberrel áll összeköttetésben, így a figyelme is sok ember között oszlik így meg. Ez lehet az oka annak, hogy nem érzi annyira, ha van valami az indiánokkal. Ez van a valóságban is. Ha valakinek kevés ismerőse van, azokkal jóval intenzívebben tudja tartani a kapcsolatot, mintha sok.

Leáll a lelkes magyarázással, és szerényen megvonja a vállát.

– Persze ez csak egy ötlet. Ugyanakkor nyilvánvalóan igazam van.

Hát igen. Az én öcsém.

Egy ideig emésztgetjük, amit elhadart.

– Ebben lehet valami, nem mintha ismerném az itteni helyzetet – jegyzi meg végül Scarlett.

Ray megdörzsöli a szemét.

– Hogyan lehettem ennyire vak?! – dörmögi. – Százhuszonegy év alatt nem jöttem rá erre.

– Sosem sebezted meg Bennetet, így esélyed sem volt. Már ha igazunk van.

– Összerakhattam volna a jeleket. Mindig is furcsálltam, hogy néha ennyire bambák az indiánok, megint máskor pedig élesek az érzékeik. Azt hittem, a Gödör tette ilyenné őket. De nem, valószínűleg Bennet befolyásolta. Talán, amikor éppen ostobák, és nem figyelnek a külvilágra, kevésbé megerőltető, hogy fenntartsa ezt a sok kívánságot. Vannak vagy ötvenen. Hogyan lehettem ennyire vak!?

– Nem tudhattad… – próbálom lenyugtatni.

– Ha nem lettem volna olyan pofátlanul magabiztos és lekezelő velük szemben…!

– Ray, már mindegy! Megtörtént! – kiáltok rá, majd elhallgatok.

Elkerekedett szemekkel néz rám.

– Sajnálom – mondja.

Zavartan másfelé nézek.

– Most azt kéne eldöntenünk, mi legyen ezek után. El kell mennünk innen, nem biztonságos, és nekünk most biztonságos hely kell – nézek vissza nyomatékosan Rayre.

Elfordítja a fejét, és elgondolkozik.

– Engem itt kell, hogy hagyjatok – mondja végül.

– Miért?! – ragadom meg a karját.

– A lábamat még napokig pihentetnem kell. De tény, hogy ti nagyobb biztonságban lennétek máshol.

– Hány napig?

– Most még be lesz gyulladva egy ideig. Aztán nem szabad túlerőltetnem. Még egy hétre szükségem van. Kettőre.

Feljajdulok, tehetetlennek érzem magam. Ha itt maradunk, Bennet megtalálhatja a többieket, ha elmegyünk, megláthat valaki, és Rayjel nem lehet elmenekülni.

– Veled maradunk akkor.

– Nem, annak semmi értelme.

– Kicsit kényelmesebbé kívánom ezt a helyet, kaja és innivaló mindig lesz, igazi aranyélet.

– Abbey, el kell mennetek.

– Nem hagyhatunk egyedül!

– Nem maradhattok itt.

– Te viszont nem jöhetsz még velünk, tehát maradnunk kell, nincs más lehetőség.

– Ennek semmi…

– Megvárjuk, amíg…

– Mennetek kéne!

– Ugyan! – legyintek. – Teljesen jó itt is. Kicsit szorosan fogunk aludni, de…

– Ha jól sejtem, Bennet rád vadászik.

Lefagyok.

– Nem – válaszolok végül. – Rám még nem. Csak azokra, akiket szeretek.

Néma csend fogadja a szavaimat.

– Akkor Jeremynek menekülnie kell – szólal meg végül Ray.

Teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy többes számban beszéltem.

– Nem árthat – vonom meg a vállam.

– Maradok! Nem hagyhatjuk egyedül Rayt!

– Nem fogjuk. Arra gondoltam, hogy én maradok, te pedig Scarlettel együtt élvezed a fürdő előnyeit.

Jer elfintorodik.

– Nem is tudsz sebeket ellátni.

– Nem akarom, hogy Jeremyék kettesben maradjanak! – jegyzi meg Ray indulatosan.

– Nekem is volt elsősegélyem, ha elfelejtetted volna, és már Ray is tudatánál van. Neked meg mi bajod van? – nézek élesen Rayre.

– Nem lennének akkora biztonságban, mintha hárman mentek.

– Nem hagylak itt. Vagy mindannyian maradunk, vagy csak én, és ketten biztonságban lesznek.

– Abbey!

– Ray! Most éppen eléggé gyenge vagy, és ha fel szeretnél állni, hogy bebizonyítsd ennek az ellenkezőjét, leütlek egy baseball ütővel. Nem fogsz három embert rávenni, hogy hagyjanak magadra, ha egyszer nem akarnak. Viszont én rá tudom venni őket, hogy elmenjenek, ha én vigyázok rád.

– Nem kell vigyázni rám – morogja. – Ne mondd, hogy vigyázni kell rám.

– Akkor nekik majd azt kamuzom, hogy aktív szexuális kapcsolatot létesítenénk, de útban vannak – suttogom úgy, hogy mindenki hallja.

Ray felmordul, és elvörösödik dühében.

– Hadd gondolkozzam egy napot.

Ráhagyom. Holnap úgyis meg fogom győzni.

Egy ideig csendben ülünk, majd Scarlett megszólal.

– Konkrétan hova megyünk majd Jeremyvel? Miért biztonságosabb az a hely, mint ez, ahol mindannyian együtt lehetünk?

– Ray házába – válaszol Jeremy lelkesen. – Az a tökéletes rejtekhely. Senki sem látja vagy hallja meg sem a benn lévőket, sem a házat, egészen addig, amíg azt nem akarja a tulajdonosa.

Hirtelen csend lesz.

– Ezt hogy fogjuk megoldani? – kérdezem. – Te nem tudsz odamenni. Hogyan fogod elérni, hogy Scarlett bemehessen?

Ray morog.

– Majd ráösszpontosítok, hogy megláthassa.

Jeremy legyűri a zavartságát, és magabiztosan folytatja.

– A lényeg az, hogy ott nagyobb biztonságban lennél, mint itt, Scar. Nem tud bejönni az ellenség, nincsenek őrült indiánok, és nem kell suttognunk. Ha pedig mégis lenne valami, meg tudlak védeni, ne aggódj.

Összevonom a szemöldököm. Scarlett felsóhajt.

– Rendben. Le az őrült indiánokkal! Amíg biztonságban leszünk, kitalálhatunk valamilyen kijutási módot is.

– Az nem olyan könnyű – jegyzi meg élesen Ray.

– Még szerencse, hogy Jeremy okos – mosolyog rá Scarlett, majd ásít egyet.

– Ne add alá a lovat – dörmögöm, még mielőtt Ray megszólalhatna.

Még mindig nem tudom, mi baja a csajjal.

– Én lefekszem aludni egyet. Amíg Jeremy pihent, én őrködtem. Mennyire menő ezt kimondani! – teszi hozzá szórakozottan.

Egyre furcsább ez a csaj.

– Jeremy elaludt? – kérdezi ijedten Ray.

– Csak egy fél órára – védekezik az öcsém. Nem javítom ki. Scarlett sem, helyette lefekszik a rejtekhely túlsó végébe, ahol eddig Jer volt. Kívánok neki egy párnát. – De Scar vigyázott ránk.

Jelentőségteljesen Jeremyre nézek, és halkan megkérdezem.

– Scar?

– Megengedte, hogy így hívjam – motyogja, miközben vállat von.

– És nem fura, hogy sebhelynek becézed, ő meg élvezi?

Jeremy szúrós pillantást vet rám.

– Be kellene adnom Raynek az oltást.

– Oltást? – kérdezi Ray, miközben ijedten felkönyököl. – Milyen oltást?

– A tetanuszt, hogy el ne fertőződjön a sebed. Nem tudom, a te idődben volt-e már, de nálunk bevett szokás. Hasznos, nem maradhat ki.

Ray elgondolkozva maga elé mered, majd megrázza a fejét.

– Nem rémlik – mondja elkeseredetten. – De hiszek nektek.

Jeremy várakozóan rám néz.

– Mi az? Ja, oké – kapok észbe, majd kívánok egyet. Nagyon remélem, hogy a megfelelő vakcinával. De mivel arra összpontosítottam, hogy használjon, használnia kell.

Mikor erőteljesen megszédülök, már sejtem, hogy jót kívántam. Még szerencse, hogy már minden hajszálamat befestettem feketére, így nem fogok lebukni a többiek előtt.

– Kellene még fertőtlenítő is – jegyzi meg Jer.

Kívánok egy újabb adagot, és megint megszédülök.

– Meg vatta. Jézusom, ez azért eléggé evidens!

– Jól van na! Nem annyira könnyű kívánni, mint azt gondolod! – csattanok fel.

– Bocs – válaszol. A kezébe nyomom a vattát, még azelőtt elkapja a karom, hogy Rayre dőlnék.

– Ezeket legközelebb nyugodtan hagyja rám, Miss Kinsey – jegyzi meg hűvösen Ray. – Annyira azért nem vagyok gyenge.

– Fogja be, Mr. Holmes.

– Ami azt illeti, tolja le a nadrágját, Mr. Holmes – vág közbe Jeremy, mialatt kezet mos.

– Hogy mi?! – kérdezem döbbenten.

– Tessék?! – zavarodik össze Ray is.

– A tetanusz elleni oltást izomba kell adni. Fenékbe szokták.

– Én nem vetkőzöm le Abigail előtt – tiltakozik Ray.

– Nem vagyok kíváncsi a fenekedre – húzom fel az orrom, majd feltápászkodom, és Rayéknek a hátamat mutatva a rejtekhelyünk túloldalára megyek, ahol Scarlett alszik. Eléggé fáradt lehetett, azonnal elaludt, és még a vitánkra sem ébredt fel. – Kezdjétek!

– Segítek az oldaladra fordulni. Szerintem a meglőtt lábad legyen felül, ne nyomja meg a másik. Kicsit talán fájni fog – hallom az öcsém suttogását –, de lazítsd el az izmaidat, úgy nem annyira. Kiskoromban egyszer én is kaptam, beleléptem egy szanaszét hagyott szögbe, miközben azzal a karóval játszottam, amit Abbey készített nekem, hogy megölhessem a vámpírokat, ha azok megtámadnának. Az akkori bébiszitter eléggé felelőtlen volt.

Elképedek. Tényleg csináltam neki egy karót a vámpírok ellen? Ő pedig belelépett egy szögbe?

Egy pillanatra mintha ruhasusogást hallanék, az az indiánhacuka Ray térde alá ér. Bármerre is fordult, a talpát mutatja felém, és szinte biztos vagyok benne, hogy engem figyel.

Magyarán nem leselkedhetek. Bár már a gondolat is zavarba hoz.

– Kész – hallom Jeremy hangját. – Abbey, visszajöhetsz!

Mikor megfordulok, Ray már a hátán fekszik, a lába felpolcolva.

– Elképesztő, mit ki nem találtak már a korotokban. Ez pontosan mire is kell?

– A tetanusz az izmokat bénítja, és mivel nedves, meleg levegőjű területeken könnyebben elterjed, arra gondoltam, nem árthat védekezni ellene, pláne, ha homok ment a sebedbe.

Ray elgondolkozva néz rá, majd rám pillant.

– Rendben van. Holnap elkíséred Jeremyéket a házhoz, aztán visszajössz hozzám, ha nem engedsz ebből a feltételből. Márpedig nem fogsz. Látom a szemeden.

– Nem hát – nézek rá makacsul előreszegezett állal.

– Így legalább azt tudni fogjuk, hogy odaértek. Visszafelé viszont… Egyedül kell jönnöd.

– Túlélem – vonom meg a vállam, és így is gondolom. Bennet bosszút akar állni rajtam, ezért életben hagy, bármennyire ellentmondásos is ez. Már csak arra kell ügyelnem, hogy ne vezessem el Rayhez és ne lássa meg Jeremyéket.

– Nem örülök neki, hogy ennyire makacs vagy – húzza el a száját Ray. – Régen legalább tudtam, hogy az önzőséged megment.

Vetek rá egy morcos pillantást.

– Hamarosan besötétedik – jegyzi meg Jer. – Hogy aludjunk?

Körbenézek. Nem túl nagy a hely, Ray lába alatt, Scarlett mellett elfér még egy ember, és ha a sebesültet kicsit oldalra toljuk, akkor mellette is egy, még viszonylag kényelmesen. Bár jobb lenne, ha nem kéne tologatni. És az is sokat segítene a dolgon, ha nem T alakba rendeződnénk, de egyelőre nem akarom felállítani Rayt.

– Jeremy, aludhatnál Ray mellett, már amúgy is láttad egyes altesti részeit – viccelődöm.

– Ami azt illeti, azt szeretném, ha te aludnál mellettem – szakít félbe Ray. Most akarja helyreállítani a férfiúi becsületét, vagy mi? Esetleg mellettem szeretne ébredni? – Jobban elférsz, mint Jeremy. Ez a hely eléggé szűk neki.

Naná, hogy nem.

*

Képtelen vagyok elaludni. Végül Ray bal oldalát választottam, nehogy belerúgjak a sebesült lábába. Szerencsére vagyok annyira vékony, hogy ne kelljen arrébb húzódnia, Jeremy valószínűleg tényleg nem fért volna el mellette.

A hely közepesen kényelmetlen, mindenkinek kívántam egy matracot, kivéve Rayt, aki ezt elintézte saját maga, így fel sem kellett állnia. Mennyire kényelmes, ha az ember segge alatt egyszer csak egy puha matrac terem.

Hirtelen az ujjaimon érzem Majonéz puha szőrének érintését. Elhessegetem a gondolatot, de az érzéstől nem tudok szabadulni. Megvakarom a kezem, beledörzsölöm az érdes indiánruhába, veszek egy mély levegőt. Menta illatát érzem, nem csoda, hogy nem tudok aludni. Magam köré csavarom a plédem, elképzelem, hogy valaki átöleli a vállam. Régen mintha így lett volna.

– Abbey – hallom meg Ray suttogását.

Kinyitom a szemem, és felé fordulok. A keze a levegőben, mintha éppen az arcomhoz nyúlt volna.

– Mi az, kell valami? – kérdezem, mire visszahúzza a kezét.

– Nem, semmi. Mármint, csak beszélni szeretnék veled. Még mielőtt a többiek felébrednek.

– Miről? – suttogok neki vissza.

– Felicityről. És a házról.

– A húgodról? – döbbenek meg.

– Kezdjük a házzal. Szerintem fel tudlak ruházni, lehetsz a társtulajdonos, ha összpontosítok.

– Hogy mi?

– Meg tudom osztani veled más személyek bejuttatásának lehetőségét.

– Én is titokgazda, vagy mi volt az, lehetek?

– Hogy mi? – kérdez vissza most ő, majd megrázza a fejét. – Holnap elmondom az útirányt. Ma átadom az érzést. Hiszem, hogy tudok ilyet, az az én felségterületem.

Hirtelen tapogatni kezdi a vállam.

– Hé!

– Add már ide a kezed! – sziszegi halkan.

Kiveszem a takaró alól, és felé nyújtom. Ahogy megfogja, eltörli Majonéz puhaságának emlékét. Az ő tenyere is puha, de másképp, és érzek rajta bőrkeményedéseket is az ujjai tövében. Meleg és megnyugtató. Rám parancsol, hogy csukjam be a szemem, és képzeljem el a házat. Megteszem, amit kér.

– Most gondolj a világ legmegnyugtatóbb helyére. Arra, ahol tudod, hogy biztonságban vagy.

Végiggondolom, hol lehet ez. Megjelenik a szobám képe, a medencéé, a kedvenc masszázsszalonomé. Aztán megint Ray háza, és rájövök, hogy a kettő egy és ugyanaz. Életem legbiztonságosabbnak gondolt helye Rayé. Úgy, hogy ő is ott van. És Jeremy, és Majonéz…

Megrázom a fejem. Jobb, ha leállok.

– Megvan.

– Akkor most próbáld meg összekötni a kettőt. Valahogyan… azonosítani. Akkor fel fogod ismerni, ha arra jársz. Nálad lesz a… hm, „kulcs”. Mivel számomra az a legbiztonságosabb hely. Nem is tudnék elképzelni másikat – a hangja keserű, és tudom, hogy ez azért van, mert nem emlékszik másik helyre.

Én viszont igen, mégis ugyanott tartunk.

– Megvan – kinyitom a szemem. – Furák voltak a kéréseid, de szerintem menni fog.

– Éreztél valamit?

Megdöbbenést és melegséget.

– Aha – válaszolok. – De ez miért is kellett? Azt hittem, távolról elintézed, hogy Scarlett bemehessen.

– Arra talán nem vagyok képes – suttogja Ray. – És így ha bármi történik velem… már te is be tudsz jutni. Csak el ne felejtsd megerősíteni, hogy akarod azt a házat.

Elképedve hápogok egy sort a sötétben, és megszorítom a kezét. Félig ijedtemben.

– Nyilván nem lesz semmi bajod. Nem engedem, hogy Bennet bántson.

– Még beszélnünk kell valamiről, Abbey – mondja, és visszahúzza a kezét. – Felicityről. Azt hiszem… azt hiszem, hazudtam nektek – mondja tétován, én pedig összeráncolom a szemöldököm, amit sötétben nem lát. Hogy lehet azt hinni, hogy hazudott valakinek? –, amikor azt mondtam, hogy a legnagyobb félelmem még egy ember elvesztése. Az, hogy nem tudok megmenteni valakit. Azt hiszem… azt hiszem, ehelyett eljött értem az, akit nem tudtam megmenteni.

– Felicity?

Látom, hogy Ray bólint, majd mintha a lába felé nézne.

– Scarlett?

– A megszólalásig hasonlít rá. Sőt, még azon túl is. Mintha csak ő lenne.

– Teljesen korombelinek látszik.

– Hat évvel fiatalabb volt, mint én. Tizennyolc éves volt, amikor meghalt.

Kell néhány másodperc, míg megértem, mit suttog.

– Nem úgy értem. Olyan, mintha a mi korunkból jött volna, nem a te századodból. A te félelmed tudna huszonegyedik századi személyt létrehozni?

Ray egy ideig hallgat.

– Biztos vagy ebben?

– Nézd meg a ruháját. Komolyan irigylem tőle.

– Neked szerintem jobban állna – csúszik ki Ray száján.

Még szerencse, hogy a sötétség jótékonyan eltakarja az arcom. Úgy érzem, mintha elpirultam volna, pedig evidens, hogy nekem minden jól áll. És mindenki bókol.

– Azért én tartok tőle – folytatja Ray. – Nem tetszik nekem ez a lány.

– Mit gondolsz, mit akar?

– Szerinted mit akarhat?

– Semmit sem tudok róla.

– Éppen ezért nem akarom, hogy Jeremy egyedül maradjon vele.

– Akkor hagynod kéne, hogy mind itt maradjunk veled.

– Vagy neked kéne velük menned.

– Nem hagylak itt.

– Jeremy megmentette az életem.

– Megköszöntem neki.

– Valakinek vigyáznia kell rá.

–A házadban biztonságban lesz.

– A lánytól nem.

– Tud magára vigyázni. Ez egy gyenge lány, ha bármit akar, Jeremy le tudja állítani.

– Szerintem már most tetszik neki.

– Szép csaj.

Ray egy ideig nem válaszol.

– Abbey, Jeremy a kulcsa annak, hogy kijussunk innen. Vigyáznod kéne rá.

– Akkor hagyd, hogy itt maradjon.

– Itt is baja eshet.

– Ray, ezt miért velem beszéled meg? Ha neki azt mondod, a csaj veszélyes, gond nélkül hisz neked.

– De…

– Bízik benned, és felnéz rád. Te vagy a nagyfiú, aki a kalandokat jelképezi. Ha azt mondtad volna neki, hogy Majonéz veszélyes, azt is elhitte volna.

– Abbey…

– Ha körülírod a problémád, biztosan extrán odafigyel majd a csajra. Nem hagylak egyedül, Ray.

– Miért nem?! – csattan fel.

A többiek elkezdenek mocorogni a lábunknál. Megforgatom a szemem, amit a sötétben persze nem lát, és várom, hogy ki ébred fel először.

– Mi történt? – kérdezi Jeremy.

Scarlett felül.

– Semmi – válaszolok gyorsan. – Csak Rayjel beszélgettünk. Aludjatok nyugodtan.

Scarlett körbenéz, majd visszadől. Egy ideig csendben fekszünk, mikor már egyenletes szuszogást hallok a többiek felől, odavetem Raynek.

– Elkísérem őket, megvédem, ha baj van, beszélek Jeremyvel, de ez minden, amit tehetek.

– Makacs – mondja olyan hangsúllyal, ahogy a „buta libát” szokás. Vagy valami rosszabbat.

*

Másnap reggel, amikor felébredek, csak Scarlettet találom a bunkerben. Ő sarkán ül, és éppen egy táskába pakol vizet, kaját és egy tőrt.

– Azok honnan vannak? És hol vannak a többiek?

– Felébredtél? – mosolyog rám, nyugtázva a nyilvánvalót. – Raynek kellett egy kis segítség, az öcséd kitámogatta.

– Milyen segítség?

– WC-znie kellett. Ray elvileg kívánni fog egy mosdót kintre, amit ugyanúgy elrejt, mint te ezt az üreget. Jeremy segít neki megfelelő helyet keresni.

– Te pedig összepakolsz?

– Hamarosan indulunk, nem? Ray megkért, hogy rakjak el egy-két dolgot.

Bólintok, és felállok.

– Megkeresem őket. Nem tetszik, hogy egyedül elcsászkáltak.

Szétnézek, hogy merre lehet az oldaltáskám, de nem találom. Amikor meglátom egy kupacban a ruháimat, Coltot és a mobilomat, rájövök, hogy egyszerűen azért, mert megszűnt létezni. Csak azok a dolgok maradtak, amik az enyémek voltak, még mielőtt idekerültem volna. Illetve a fegyverem, amit Ray ezek szerint mindig megerősít nekem.

Kívánok egy táskát, belepakolom a cuccaim, és már éppen a többiek után mennék, amikor bebújnak a fák között. Ray homlokán verejték csillog, de amúgy egyben vannak, Jeremy arckifejezése talán töprengőbb az átlagosnál. Amikor meglát, elsötétül az arca.

– Hallottam, hogy végül kötelező érvénnyel elmegyek innen. Készen állsz az útra, amelyiken engem kell védelmezned? – kérdezi.

Mintha enyhén gúnyos lenne.

– Akár az életem árán is.

Én meg túl komoly.