Budapest!, avagy így reagálnak a külföldiek, mikor megtudják, hogy magyar vagyok

Amióta Olaszországban vagyok, cirka hatezer-nyolcvanötször kellett elmondanom, hogy Magyarországról jöttem. Bár nem minden külföldi reagál erre a tényre látványosan, sőt vannak, akik egészen letojják, van néhány nagyon jellemző reakció és embertípus is. Például ott van a…

„Budapest!”, azaz a Lelkes Turista

Reakció numero uno csak egy szóból áll, a lelkesedés összes lehetséges skáláját magába sűrítve. Azok, akikben elindít valamit Magyarország neve, leggyakrabban a fővárosra asszociálnak róla, általában jártak is ott, és persze szerették. Ennek ellenére még mindig meghökkentő, amikor nagy nehezen angolul/olaszul kinyögöm, honnan jöttem, és válaszként az imádattól felhevülten a képembe kiáltják Budapest nevét.

A Nyelvtanuló

Ez a típus ritkább, és mindig lesokkol. Például képzeld el az alábbi szituációt:

• szombaton,
•  reggel háromnegyed kilenctől dolgozol,
•  ami az jelenti, hogy héttízkor keltél,
• SZOMBATON,
• körülötted mindenki olaszul dumál a meetingen,
• te alig tudsz olaszul,
• megpróbálsz nem bealudni (mondtam már, hogy szombat meg héttíz?),
• megpróbálsz értelmes fejet is vágni, hogy ne látszódjon, amikor épp nem tudod követni a párbeszédet,
• megpróbálod követni a párbeszédet, mire hülye koncentrálós fejed lesz, mire észreveszed, hogy egy idő után a főnököd/más empatikus emberek aggódva tekintgetnek feléd,
• megint visszatérsz arra, hogy ál-értelmes fejet vágjál be nagy energia befektetés árán,
•  szóval ebben a helyzetben egyszer csak megkérdezik tőled, honnan jöttél,
• mire benned összegabalyodnak az angol szavak az olasz szavakkal, és furcsa násztáncot járnak,
• azért kinyögöd, hogy Magyarország, meg minden, és büszke is vagy magadra, hogy sikerült, mindegy, melyik nyelven…

Na, és ekkor a képedbe üvölt a veled szemben ülő srác, hogy:

Hogy vagy? EGÉSZSÉGEDRE!

Ami többszörösen összezavar, mert a) éppen nem magyarul gondolkozol, b) a munkahelyeden sosem hallottál magyar szavakat, ráadásul c) ugye az akcentus is egy faktor…

És ez így időről időre előjön. Például ott volt az idős bácsi, aki „Jó estét!”-tel köszönt, majd kiderült, hogy magyarok az unokatesói. Vagy a csaj, aki együtt lakott egy magyar emberrel, aki megtanította néhány nem túl szép, ám annál gyakrabban használt kifejezésre. Vagy éppen azok az emberek, akik úgy döntenek, én leszek a magyar tanárjuk. (Ekkor tudatosodott bennem, hogy néha már akcentussal beszélem az ANYANYELVEM.)

De azért mind cukik a maguk módján.

A magyar nyelv könnyű... mondta eddig...
soha... senki...

A „Jézusomdenehézanyelved”

Aztán ott a másik véglet, aki nem kihívásként, hanem akadályként tekint a gyönyörű magyar nyelvre. Ő az, akinek elkerekedik a szeme, mikor meghallja a bűvös szót, majd elfehéredve megjegyzi, hogy a magyar nyelv nehezebb, mint a japán, ezt mindenki tudja. Aztán megkérdezi, én hogy tudtam megtanulni.

Nem tudom, valószínűleg az motivált, hogy ostorral vertek az oviban, amíg folyékonyan és választékosan beszélni nem kezdtem magyarul.

A Lengyel, Aki Azonnal A Barátod Lesz

Igen, ez is egy külön típus. Minden lengyel odavan a magyarokért, és minden lengyel azonnal a barátjaként kezel, mikor megtudja, hogy magyar vagyok. Ez egyrészt cuki, másrészt nagyon bizarr, mivel én nem vagyok a hirtelen kötődések embere.