Gödörben - 4. fejezet - Vigyázz, mit kívánsz!

Rohanok, ahogy a lábam bírja, majd észlelem, hogy rossz irányba, és irányt váltok. Szerencsésen kiérek az tábor szélére, amikor a kutya fészkelődni kezd a kezemben, és a legnagyobb döbbenetemre leugrik a földre, majd rohanni kezd, mintha semmi baja nem lenne. Felkiáltok, és követem.

Nem tudom, hogy jó irányba megyünk-e, de a kutya annyira sprintel, hogy csak a bozótból ki-kibukkanó fehér fejét látom, aminek olyan a színe, mint valami tojásé. Vagy még inkább majonézé, nem teljesen fehér, kicsit sárgás, el is határozom, hogy Majonéznek fogom hívni, és megtartom. Vagy megkeresem a gazdáit. De inkább megtartanám, olyan puha a szőre. És fehér. Mindig is szerettem volna egy fehér kiskutyát, de anya nem engedett állatot a házba. Még a végén annyi a perzsaszőnyegnek. Nem mintha nem tudná pótolni.

Néha beleakadok egy-egy ágba, de a saját ruháimban sokkal könnyebb futni, mint a zöld göncben, már csak ezért is megérte lecserélni. Eszembe jut, hogy nem ártana figyelni, követnek-e, párszor hátranézek, de nem látok vagy hallok senkit. Csak én és a kutya.

Majonéz egy pillanatra eltűnik a szemem elől, kicsit megijedek, majd kirontok egy tisztásra, és alig van időm behúzni a kéziféket, hogy nehogy belefussak egy faházikó falába. Halk ugatást hallok a túloldaláról, megkerülve észreveszem oldalt a már ismerős „konditermet” és a ház előtti verandát. Kétség kívül megérkeztem Holmeshoz. A kutya idevezetett, ráadásul rövidebb úton, mint Ray.

Odamegyek hozzá, és leülök mellé a lépcsőre. Megsimogatom a buksiját.

– Köszi, Majonéz.

Csak a feje sárgásabb, a testének többi része fehér, leszámítva barna szemeit, amelyekkel értelmesen bámul.

...értelmesen bámul.

– Ügyesen kitaláltad, hogy Bennet a rosszfiú. Amúgy vagy valakié? – hozzádörgölőzik a kezemhez.

Boldogan felkapom, és beviszem a házba. Iszok, és adok neki is egy adag vizet, amire azonnal le is csap. Ezután játszunk egy sort, míg ki nem nyílik az ajtó.

– Miss Kinsey? – hallom Ray döbbent hangját.

Rámered a kutyára, aki félve elhátrál.

– Ó, nyugi, Majonéz, ő itt csak Ray, nem bánt.

– Majonéz? – kérdez vissza Ray.

– Igen, ez a neve. Olyan színű a fején a szőr.

– Szabad megkérdeznem, hogy ez a maga kutyája? – kérdezi nagyon lassan.

– Hogyne, nem látszik? Még Bennettől is megmentett.

– Magával jött a Gödörbe?

– Halvány fogalmam nincs, hogy került ide. Egyszer csak Bennet kezén csüngött. Azon a kezén, amelyikben egy tőrt tartott, hogy leszúrhasson vele. A kutya jobbkor nem is jöhetett volna. Ráadásul mindig is szerettem volna egy ilyen kis aranyos fehéret, nem igaz, Majonéz? – gügyögök a fülébe.

– Tehát ott volt Bennet?

– Igen. Valahogyan megtudta, hogy ott fogok átöltözni. Azt mondta, hogy tudta, hogy te ezt tervezed majd, mert ismeri a rendszert.

– És akkor meg akarta ölni magát, de megjelent ez a kutya, és megmentette?!

– Igen, Bennet finoman szólva utalgatott a halálra. Bár azt inkább veled kapcsolatban mondta. Meg valami olyat, hogy ismeri az álcádat.

– Ha ez nem a maga kutyája, akkor mennie kell – mered Majonézre.

– Most már az én kutyám! – csattanok fel, és magamhoz ölelem. Nem engedem, hogy elvegye tőlem!

– Miss Kinsey, engedje el azt a dögöt, veszélyes lehet magára!

– De hát megmentette az életem!

– Hogyne! Hát persze! Mennyivel egyszerűbb így, nem igaz?! – kiált Ray, nem is igazán nekem, hanem inkább a levegőbe. Dühösen széttárja a karját. – A megmentő kutya! – hirtelen vicsorogni kezd, és előkapja az egyik pisztolyát. – Hát a kutyának ezennel mennie kell.

Megragadom a fegyverem, felpattanok, és Majonéz elé állok. Ő hangosan ugatni kezd, mint aki rá akar támadni Rayre. Először azonban én szeretném leszerelni őt.

Ráfogom Colt barátomat, amit még sosem használtam, és nem is szeretném, de lehet, hogy kell.

– Nem ölöd meg a kutyám! Basszus, mégis mi a fene tört rád?! Ártatlan kiskutyákat gyilkolnál?

– Nem olyan ártatlan ez, Miss Kinsey – mondja vicsorogva.

– Megszállottan őrült vagy. Üldözési mániád van. Előbb a ruha, most a kutya.

– Őrült vagyok? Lehet. Mert annak kell lennem. Magának is annak kell lennie, vagy nem éli túl ezt a világot.

– Nem. Fogod. Megölni. A. Kutyám – hátrahúzom a kakast, a fegyver kattan egyet.

Ray rám mered. Hosszú ideig farkasszemet nézünk, és most érdekes módon nem remeg a kezem. Ray hirtelen elneveti magát, és megadóan felemeli a kezét.

– Rendben van, Miss Kinsey. De én mondtam magának, hogy jobban jár, ha nem fog rám fegyvert. Bár lehet, hogy már azzal sem segítenék magán, ha eltűntetném a dögöt. Beindult a folyamat, hamarosan teljesen más ember lesz, mint eddig volt. Mindezt egy nyamvadt kívánságnak köszönheti!

– Miről beszél, Holmes?

– Ne nevezzen így! – csattan fel, majd behunyja a szemét, és eldobja a pisztolyát. – Eressze le a fegyvert, nem bántom a dögöt. Elmesélek magának valamit, eljött az ideje, talán már késő is. Aztán meglátja, mit kezd azzal a szőrcsomóval.

Tétován leeresztem a pisztolyt. Kinyitja a szemét, majd odamegy a szekrényhez, és kiveszi belőle az üvegét, odavánszorog a kanapéhoz, és lerogy rá.

– Jobb, ha maga is leül. Először úgy sem fog hinni nekem, de ezt könnyű bizonyítani.

Leülök a kanapé túlsó oldalára.

– Helyezze magát kényelembe!

Felrakom a lábam, kicsit odébb rúgok egy könyvhalmot. A tetején lévő megbillen, de nem esik le. Elolvasom a gerincét. Doyle A sátán kutyája. Nagyon humoros.

Nagyon humoros.

Ray nagyot húz az üvegből, majd halkan beszélni kezd.

– Képzeljen el egy olyan világot, ahol bármi, amit kíván, a magáé. Tényleg bármi, csak elég erősen kell gondolnia rá.

Nem olyan nehéz, az eddigi életem is valami hasonló volt. Pasik, ruhák, sminkek, kocsik.

– Csak gondol valamire, és az megjelenik. Pontosan olyan, amilyet szeretne, ha pedig nem, alakíthat rajta. A puszta tudatával. Piros kis ruhácska? Megvan, de nagyobb derékban, mint kell. Azt kívánja, ne legyen az, és nem lesz. Tökéletes. Azonban, mindennek ára van. Minél nagyobb dolgot kíván, annál többet kell adnia érte – méghozzá saját magából. Az egyes kívánságokkal az ember feladja önmagát.

– És tudja, mi ér a legtöbbet? Nem a ruhák. Nem az étel. Nem a víz, a párna vagy a szappan. De még csak nem is olyan nagy dolgok, mint egy ház – mutat körbe. – Hanem az élet. Kívánj egy életet, és elveszik a tiédet. Feladod önmagad. Más leszel, mint, aki voltál, és először talán még csak észre sem veszed, csak amikor már túl késő… – mered egy pillanatra maga elé, majd élesen rám pillant. – Ilyen hely a maga Gödre. A mi Gödrünk. Ez az átkozott világ.

Döbbenten nézek rá.

– Mégis miről beszélsz?

– Arról, hogy maga ezt a kutyát kívánta, így létrejött. Nem egy igazi kutya, de nagyon veszélyes. Nem azért született, hogy ártson magának, hanem hogy segítsen, és éppen ezzel teszi tönkre.

– Tehát szerinted én létrehoztam egy kutyát a puszta tudatommal?

– Igen. Akár csak tegnap a párnát. Csak az nem annyira veszélyes, az a minimum, amit ezen a helyen ki kell bírnia a jellemének, másképp esélye sincs a túlélésre. Mindent, amit a Gödörben lát, az itt élők alkottak meg a puszta tudatukkal. Házak, tárgyak, ételek. Csak kívánni kell, és megkapod, de közben elveszítheted saját magad – ez a Gödör lényege.

– Hát hogyne.

– Nem hisz nekem.

– Természetesen nem! Nincs olyan világ, amiben ez működhetne.

– Nincs? Mondja csak, éhes maga?

Az izgalmak meg a futkározás hatására tényleg megéheztem, bár egyre inkább kezd elmenni az étvágyam. Bólintok.

– Nyissa ki, kérem, találomra az egyik konyhaszekrényajtót. Nézze meg, mi van benne.

Megteszem, amit kér, bármennyire is abszurd. Így legalább rájön, hogy téved. Felállok, kinyitom az egyik ajtót, belenézek. A vizeskancsó van benne, tele vízzel, noha reggel ittam belőle. Bezárom.

– Most pedig képzelje el, mit enne szívesen. Sült csülök?

Undorodó hangot adok ki.

– Fúj, dehogy! Cézársalátát már annál inkább.

– Akkor gondoljon erősen a cézársalátájára, Miss Finnyás, és nyissa ki az ajtót – néz rám türelmetlenül, még előre is hajol a kanapén.

Háromszor-négyszer elismétlem magamban a bűvös szót, majd kinyitom az ajtót, és ott találom eddigi életem legízletesebb cézársalijának mását. Ijedten felkiáltok, és hátrálok pár lépést, kis híján a saját lábamban megbotolva.

– Látja? Ugyanígy kívánta azt a korcsot, csak emlékezzen vissza. Biztosan volt valamilyen bűvös mondat, amely elhangzott a fejében.

„Nem ártana valaki, aki biztosan túléli. Valaki, akivel hazamehetek.”

Ijedten a kutyára nézek, majd Rayre.

– Az ilyen kívánságok sokba kerülnek, Miss Kinsey. Életet teremtett a Gödör a maga kedvéért, ezt vissza is fogja követelni. Ha saját magától visszaadná, talán nem a maga jelleméből faragna le jelentős mértékben.

A kutya türelmesen néz. Mikor rápillantok, megcsóválja a farkát.

– Nem. Nem fogom bántani ezt a kutyát. Nem bánthatom, megmentett.

– Ez az én esetemben nem jelentett erkölcsi dilemmát magának – jegyzi meg keserűen Ray, majd feláll, és bemegy a szobájába.

Én azonban tudom, hogy meg fogom tartani a kutyám. Akár akarja Ray, akár nem.

*

Ameddig Ray ki nem jön a szobájából, Majonézzel játszok, és megpróbálok rájönni, mit is kéne tennem. Tény, hogy Raynek minden bizonnyal igaza van, legalábbis ami a kívánságokat illeti. Valóban működik, hogy amire gondolok, megjelenik. De ki tudja, hogy tényleg hat-e valamennyire a jellememre.

Az is tény, hogy itt találkoztam a világ legfurább indiánjaival. Nem teljesen százasok, ki vannak fordulva önmagukból, eddig azt hittem, csak az a nyamvadt könyv tehet róla. Állítólag a szavaknak nagy hatalma van, azt hittem, őket is csak ez befolyásolta. Most pedig kiderülhet, hogy nem is a könyv, hanem a saját gondolataik. De akkor az ott lévő tárgyak közül miket kértek ők, és mik voltak tényleges utazóké?

Hogy működik ez a hely? Illetve, hogyan működhet így? Teljesen valószerűtlen.

Vajon Ray is azért ilyen… furcsa, mert a jelleme a Gödör áldozata lett? És ha igen, milyen lehetett előtte? Miért lett ilyen?

Nekem vajon van miért félnem? Szeretem magamat, egyszerűen tökéletesen nézek ki. Na jó, általában, és nem az itteni viszontagságok között.

Éppen ezért szeretnék minél hamarabb hazajutni. Elegem van ebből a helyből, elegem van az indiánokból, a könyvekből, a megmagyarázhatatlan dolgokból, sőt, még Rayből is. Minden, amit mond vagy tesz, a Gödörhöz köthető, a Gödörre utal.

– Határozott, Miss Kinsey? – szólal meg Ray.

Kicsit elcsodálkozva felpillantok, rá kell jönnöm, hogy eddig elbambulva engedtem Majonéznek, hogy játékosan a kezemet harapdálja. Totál nyál az egész, Ray pedig az ajtóban állva, sötéten bámul minket. Van egy olyan érzésem, hogy nem ebben a pillanatban jött ki.

– Igen, Ray. Elhagyjuk ezt a helyet. Bizarr, talán tényleg átkozott, és én otthon is megkapok, mindent, amire vágyok, tehát semmi szükségem nincs rá.

Kivéve a kutyát.

– Hazamegyek. Hazamegyünk.

Ray sötéten felnevet.

– Nem fog az olyan könnyen menni, mint gondolja.

– Miért? Ez csak egy vacak Gödör. Némi varázserővel, paranormális jelenséggel vagy nem tudom, mivel. Meg persze az őrült indiánokkal.

Oké, lehet, hogy lesznek nehézségek. Már ha ez a hely ellenünk dolgozik. Végül is, én csak véletlenül pottyantam ide.

– Maga azt hiszi, ez gyerekjáték, mivel mindent megkapott eddig az élettől. A Gödör azonban azt az egy dolgot nem adja meg az embernek, amire igazán vágyik: a szabadságot. Nem fog csak úgy kiszambázni innen.

– Mióta élsz itt, Ray?

– Elég hosszú ideje. Amúgy a kutyára gondoltam. Megkockáztatja, hogy maradjon? Engem nem veszélyeztet, maga dönt.

– Igen, Majonéz természetesen marad!

– És nem fél? – mosolyodik el keserűen.

– Nem. Nincs mitől félnem, Ray. Én én maradok, ez egészen biztos. Túlzottan tökéletes vagyok, ahhoz, hogy változzak.

Ray felhorkant.

– Beképzeltség. Akár még bíznék is benne, hogy működik, ha nem ismerném eléggé ezt a helyet.

– Ha annyira vágod, hogy milyen, légy a turistavezetőm! – csattanok fel, és hevesen folytatom. – Kell egy kötél. Tudom, hogy hol estem be, pontosan meg fogom találni, és visszamászom. Jöhetsz velem, egyedül amúgy sem vagyok biztos, hogy menne. És érdekel, hogy mik vannak még itt, mire számíthat az ember. Mindig csak fákat látok. Meg persze a tavat, amiben fürödhettem.

Ray elneveti magát.

– Ami azt illeti, körbevezethetem, de ki tudja, mire számítsunk. Lehet, hogy felkavarta a Gödör állóvizét. Egyet tudok biztosan: innen nem fog kijutni még jó ideig. Már ha ez lefedi azt, hogy „örökre”.

Elönt a düh. Annyiszor mondogatja ezt a szarságot, hogy még a végén én is beveszem.

– Hát, ilyen hozzáállással tuti nem! De tudod, mit, Ray? Én nem esek a te hibádba. Csak azért is ki fogok jutni innen, még ha a rózsaszín Converse cipőmben is kell kifutnom! Haza fogok jutni, és ha nem akarsz velem jönni, mert könnyebb önsajnálatban vergődve azt hajtogatni, hogy úgysem fog menni, hát maradj, megoldom egyedül is! Hazamegyek, és év végén én leszek a bálkirálynő!

Az utolsó mondatot már állva üvöltöm, az arcomat szinte Ray képébe nyomva. A szeme nagyokat villan. Eszembe jut, hogy talán még szükségem lehet a segítségére, nem kéne ennyire hamar lekoptatnom. Kicsit kihátrálok a képéből, és veszek egy mély levegőt.

– Persze, ketten többre mennénk. Hamarabb megtalálnák a kiutat és az indiánokkal is könnyebben harcba szállnánk, ha kell. Tehát, akár össze is dolgozhatnál velem. Jobb dolgod amúgy sincs, nem?

Csak azért is ki fogok jutni innen,
még ha a rózsaszín Converse cipőmben is kell futnom!

Ray elgondolkozva bámul.

– Csakis akkor, ha nem tesz fel személyes kérdéseket. Talán együtt élünk, de vannak dolgok, amiket szeretnék megtartani magamnak. – Biccentek. – És meg kell fogadnia a tanácsaimat.

– Oké – vágom rá, majd mikor megcsillan a szeme, meg is bánom. – De a kutyám marad!

– Az a saját felelőssége. Talán még jó irányba is alakítja át a Gödör, és elviselhetőbb lesz a stílusa. Ennél nem nehezebb.

Felhúzom az orrom

– Látom, a te modorod is sokat fejlődött, mióta itt élsz!

Raynek megfeszül az álla, és nagyot villan a szeme.

– De ne veszekedjünk, hiszen most beszéltük meg, hogy bajtársak leszünk. Addig bírjuk ki egymást, utána pedig úgyis hazamegyek, te pedig oda… ahonnan jöttél – mondom sietve.

Kinyújtom a kezem.

– Rendben – rázza meg. – Lássuk, mi sül ki ebből.

– Fedezzük fel a Gödröt!

– Elképeszt a lelkesedése.

– Kell egy kötél, hosszú, meg valami izé, amit a végére köthetünk, és fennakad a Gödör szélén… Az az izé…

– Rakok el kampót is – sóhajt fel Ray, majd gonoszul elvigyorodik. – Bővíthetné a szókincsét.

– És kaja meg pia.

– Az mindig az asszony dolga.

– Hogyne, a középkorban.

– Szerintem jobb, ha maga kíván. Gondoljon bele, én csülköt emlegettem.

Gúnyolódik, de igaza van. Mindennek megvan a határa: zsírban tocsogó, egészségtelen vackokat nem eszem. Öt perc alatt el is híznék.

– Oké, bízd csak rám! Viszünk müzliszeleteket és elrakható salátát meg…

Ray csak mosolyog.

– Most mi van?!

– Semmi. Csak ez a ház még nem hallott ennyi felszínességet.

Morcosan kirántom a konyhaszekrény ajtaját, és kipakolom a kajánkat. Aztán eszembe jut, hogy van egy jószágom, amit etetnem is kéne, így odagondolok még neki valamennyi kutyakaját, két egy literes ásványvizet, és teljesnek vélem a csomagunkat. Persze mindent Ray cipel majd. A nyamvadt kampójával együtt.

Amikor megfordulok, Rayjel találom szemben magam. A kezembe nyom egy fekete cuccot.

 – Ideje nem a dekoltázsában tartani a fegyverét, Miss. A tok kényelmesebb, a dekoltázsa pedig még egy pisztollyal megerősítve sincs rám hatással.

– Kac-kac.

Savanyúan felcsatolom a pisztolyom.

*

– Szóval, szerinted mekkora ez a hely?

Fák között járunk, igyekszek minden ágat kikerülni, és nem hasra esni a földből kilógó gyökerekben. Nem nehezebb, mint húszcentis sarkokon járni, még szerencse, hogy anyám mindenre megtanított, aminek hasznát veszem egyszer.

– Nem olyan nagy, egy nap alatt átsétálható az egész. Vagy legalábbis eddig így volt.

– És akkor hogy lehet, hogy Bennet még nem találta meg, hol élsz? Vagy tudja, csak nem megy el oda?

– Ó, felhasználtam néhány komolyabb kívánságot a ház megtervezésekor. Csak az mehet oda, akit én invitálok.

– Mint a Harry Potterben.

Egyszer elolvastam mind a hét kötetet, elég híres ahhoz, hogy törődjek vele. Abban is valami hasonló varázslatot csináltak, meg kellett adni a címet, ahhoz, hogy bemehessenek a házba, ahol a dögös Sirius Black lakott. Nem mintha Ray dögös lenne. Ezt tagadom, a bunkók nem dögösek, és kész. Mindenkinek jobb így.

– Biztosan – legyint.

– De akkor Majonéz hogyan jutott be oda?

– Maga hozta el.

– Nem, ő vezetett oda. Jobban tudta az utat, mint én.

– Hmm, ez érdekes… – áll meg egy pillanatra Ray.

– Van valami tipped, miért?

– Meglehet, hogy a tudatod egyik kivetülése vezette el oda. Itt mindent ez formál. Más ötletem nincs, de remélem, hogy igazam van.

Ray hirtelen megdöbbentően sokat mesél a kezdetekhez képest. Talán rájött, hogy összefogva hamarabb kijutunk, mint egyedül. Mindenestre ideje volt. Én persze már az elején tudtam ezt.

– Te hogyan szöktél meg az indiánok elől?

– Csak a szokásos módszeremmel.

– Az mi?

– Futok és lövök.

Döbbenten megállok.

– Te tényleg embereket ölsz meg?

– Vagy ők engem – mondja ingerülten.

Az én kis világomba ez valahogyan nem fér bele. Mármint L.A-be igen, teljesen, valós és kitalált módon egyaránt, de hozzám közel még nem öltek meg egyetlen embert sem. Sőt, nem ismertem olyan embert, aki gyilkolt volna, vagy akit meggyilkoltak volna. Egészen mostanáig.

– Te komolyan meggyilkoltál valakit?

– Miss Kinsey!

– És nem érzed rosszul magad miatta?

– Túlzottan személyes irányba ment el ez a beszélgetés. Amúgy általában nem emberre lövök, hanem felé, az is elég ahhoz, hogy lemaradjon, ha ez megnyugtatja. Mellesleg, maga is ezt tenné. Emlékezzen arra, mennyire határozottan követelte „Colt-barátját”.

– Tény, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, amióta magammal hordom – nézek az övtáskámra, amiben a fegyverem pihen.

– Aztán egyszer csak mindannyian visszafordultak. Azóta sem tudom, miért, csak fogták magukat, és hagytak elmenni. Nem is egyszerűen fordultak, hanem menekültek, mintha őket is űzte volna valami. Ilyet még talán sosem csináltak, amióta itt élek…

– Pontosan mióta is élsz itt?

–Megérkeztünk a tóhoz.

Igaza van, a fák közül egyszer csak előbukkan a tó.

– Hol is esett be a Gödörbe?

– Menjünk oda a falhoz, és sétáljunk felfelé! – mondom.

Semmit sem változott ez a hely, amióta itt jártam. Előveszem a mobilom, és rájövök, hogy alig több mint huszonnégy órája volt rá, tegnap délután fél négy körül indultam el, most délután hét óra van.

– Mi az a szerkezet? – néz Ray az Xperiámra.

– A mobilom. Volt annyi eszem, hogy berakjam. Telefonálni nem tudunk, nincs jel, de az időt tudom nézni.

– Értem… – válaszol furcsa hangon.

– Ez semmit sem változott – jegyzem meg a falra meredve.

Eléggé meredeken lejt...

Eléggé meredeken lejt, körülbelül hat méter magas, a tetején tömör bozót. Talán sövényvágót is hoznunk kellett volna. Megjegyzem, a vizeket végül én cipelem, legalábbis a sajátomat, Ray kijelentette, hogy neki elég az övé, az étel, a kötél és a kampó, különben is, erősödnöm kell, akár edzhetnénk is.

Sértetten körberöhögtem.

– Mi az ott? – mutat egy rózsaszín foltra, amely a fal tetején virít.

– A kendőm! – kiáltok fel. – Már el is felejtettem, hogy azt is magammal hoztam! Itt gurultam be, és akkor fennakadt azon az ágon, tudod.

– És ezt eddig miért nem mondta!? – kiált fel.

– Miért kellett volna? Kiment a fejemből, ki gondolná, hogy ez fontos?

– Minden ruhadarabnak, amiben érkezett, magán kell lennie!

– Miért? Semmi szükségem nincs erre a kendőre, a fák árnyékolnak, nem kapok napszúrást.

– Jobb, ha magánál tartja, ami a magáé, máskülönben a Gödör elveszi, Miss Kinsey. Nem érti, hogy mindent elvehet, ami maga?!

– Nyugi van, Ray, most majd leszedjük. Vedd elő a kötelet meg a kis kampócskád. Amúgy mi a fenéért cipeltük ezeket, miért nem kívántad őket itt?

– Otthon egyszerűbb – mondja, miközben leveszi ősrégi hátizsákját. – Úgy vettem észre, kevesebb áldozattal jár. A Gödör nem könnyíti meg a dolgunk, csak az illúzióját adja meg.

Előveszi a kötelet és kampót, összeköti őket.

– Előre megmondom, Miss Kinsey, hogy korántsem biztos, hogy bejön a terve. Mikor én próbálkoztam, nem sikerült semmi.

– Te szerintem nem is akartad igazán! – csattanok fel dühösen. Mindig le akar lombozni, és elég jól csinálja. – Amilyen megszállottsággal nyomozol a Gödör működése után, talán még élvezed is, hogy itt ragadtál.

A kampó hangosan csattan a földön. Ray megragadja a felsőmet, és magához húz.

– Ezt vonja vissza, Miss Kinsey! Soha, de soha nem akartam itt ragadni, pláne nem azért, hogy nyomozgassak!

– Oké, oké, visszavonom, csak engedj el! – a felsőmet már így is totál összegyűrte, nem mintha nem lenne már alapból elég mocskos. – Jézusom, de agresszív vagy.

Elfordul.

– Szóval, mik is a tervei?

– Szóval… Fel kéne hajítani ezt a vackot, hogy megakadjon egy kőben vagy vastag ágban, majd felmászni.

– Én kezdjem a próbálkozást, vagy maga? – hangja gúnyos.

– Én, szeretnék már túl lenni ezen, és a hitetlenséged nem segít.

Mondanom sem kell, nem sikerül. Nem tudom elég magasra hajítani azt a vackot, valahogyan nem lendítem eléggé, mintha egy láthatatlan falról pattanna le félúton, szép ívvel visszaesik. Újra és újrapróbálkozom, és erősen kívánom, hogy legalább beleálljon abba a vacak lejtőbe. Végül a kendőm magasságában, attól nem messze csapódik a falba a kampó, és egy pillanatra meg is áll. Átjárja a szívemet az öröm egészen addig, amíg szépen lassan csúszni nem kezd, és leesik a lábaim elé.

– Te jössz – sóhajtok fel. – Hátha a nyers erővel többre megyünk.

– Kívánjon sok sikert!

Ő is elszórakozik egy ideig, de bármennyire is hosszú a kötelünk, a fal tetejét mintha meg sem közelítené. Kezdek teljesen kiakadni, Ray is egyre ingerültebb.

– Tudja, mit, Miss Kinsey. Megpróbálom legalább leszedni a kendőjét, hátha legalább azt meg tudjuk szerezni.

Azonban nem jut sokkal tovább, mint én. Neki már sikerül beleállítania a kampót a leejtőbe nem sokkal a kendő mellé, de azzal lehalászni nem tudja. Látom, hogy dühösen megfeszül az álla és felvillan a szeme.

– Felmászok addig, és lehozom magának. Elegem van ebből az átkozott helyből!

Mielőtt helyeselhetnék, belecsap a falba, és a kötél segítségével mászni kezd. A kendőm olyan ötméteres magasságban van, nem kellene neki sokat mennie, valamiért mégis nagyon lassan halad. Rövid időn belül remegni kezd, néha meg-megáll, majd halkan hadar valamit.

– … nem akartam ezt, nem… Annyira… Sajn…

– Ömm… Ray?

– Ne! – üvölt fel hirtelen.

– Ray!

Hirtelen összerándul, majd hátraesik, pedig már a kendő mellett volt, akár el is érhette volna, ha oldalra nyújtja a kezét.

– Ray! – guggolok le mellé.

A szeme csukva van, és mikor felemelem a fejét, ijedten látom, hogy véres a kezem.