Gödörben - 5. fejezet - Üvegdarabkák

Még mielőtt totál kiakadnék, és visítani kezdenék a házigazdám holtteste felett, megkapaszkodok abban az utolsó gondolatomban, hogy meg kéne nézni, lélegzik-e. Csekély elsősegélyes tapasztalataim alapján szerencsés volt. Úgy tűnik, Holmes nem halt meg, csak elájult, miközben a rózsaszínű kendőmet próbálta megszerezni. Legyűröm a kétségbeesésemet meg a hányingeremet, és teszem, amit tennem kell.

Valamivel később Ray hangosan felnyög, kinyitja a szemét, majd gyorsan felül. Látom rajta, hogy ezt azonnal meg is bánja, pláne, mikor észreveszi, hogy csak én ülök mellette, tehát visszanyomom egy kicsit a földre, hadd pihenjen.

– A fenébe! – zsörtölődik.

– Hát igen, szépen leestél, nem is kis magasságból. Elég béna voltál – szalad ki a számon, mire vet rám egy csúnya pillantást, úgyhogy engesztelésképpen hozzáteszem. – Beverted a fejed, vérzett is, de bekötöztem!

– Bekötözte… – nyúl a fejéhez, ami nyilván sajog, és meglehet, hogy még vérzik, a kötésen mindenesetre nem ütött át.

– Persze, nem akartam, hogy elvérezz. Elég gusztustalan lett volna.

Kicsit tapogatja a fejét, majd megszólal.

– Elég… érdekes munkát végezett, Miss Kinsey.

Sértődötten nézek rá.

– A célnak tökéletesen megfelel, sőt még annál is jobban!

Igaz, kicsit csálén áll a fején, a seb felett pedig kábé kétszer annyira vastagon tekertem, mint körülötte, így nem kelt valami kiegyensúlyozott hatást, de nem is vérzik jobbra-balra. Éppen elég, hogy a combom véres lett miközben kötözgettem, az ivóvizemmel kellett lemosnom, heveny hányingerrel küszködve.

– Eszemben sem volt kritizálni. Mondja csak, honnan szerzett kötést?

– Szükségem volt rá.

– Tehát kívánt egyet nekem.

– Ja, hát nyilván. Amint felfedeztem, hogy élsz, azonnal megjelent mellettem, egy adag sebhintőporral együtt. Fáj még a fejed?

– Kicsit.

– Vizet? – nyújtom felé a flakonját.

Elfogadja, lassan, szinte megfontoltan iszik belőle.

– Mióta fekszem itt?

– Azt hiszem, fél órája.

– És nem történt semmi érdekes?

– Összevérezted a térdemet.

– Rettenetesen sajnálom – gúnyolódik, majd hirtelen elhallgat. – Azért köszönöm, hogy bekötözte a sebemet, Miss Kinsey.

– Nincs mit, Ray. Nélküled amúgy is meghalnék rövid időn belül, ráadásul bajtársak vagyunk, meg ilyenek, nem emlékszel?

Egy kicsit elhallgatok, figyelem, ahogy Ray a szemeit dörzsöli.

– Figyelj, Ray, gondolkoztam…

Felnyög.

– Szerintem így nem jutunk ki a Gödörből.

Sötéten elvigyorodik.

– Mondjon valami újat.

– Viszont olyan nem létezik, hogy én az egész hátralévő életemet itt töltsem el.

Ray megpróbál feltápászkodni, és én inkább csak a látszat kedvéért, izmos karját megragadva, segítek neki felülni.

– Nincs itt semmi, amit szeretnék, ráadásul a családom meg Josh is vár haza. Meg a suli. És szerintem a Gödör sem… szóval, kell, hogy legyen lehetőség a kijutásra. Valamilyen lehetőség tuti van, kiskapu, nagykapu, jól őrzött helyek vagy tárgyak…

– Mire akar utalni, Miss Kinsey?

– Arra, hogy ez az erdő belőled meg az indiánokból áll, nem? Ha lenne más, már tuti mondtad volna, vagy Henryék említették volna. De nem, itt ez a két csoport alakít mindent, csak nektek van itt házatok. Márpedig, ha jól sejtem, te jöttél később, ők már itt vártak, nem?

Ray megerősítően bólint.

– Ha nálad nincs meg a kijutás kulcsa, akkor náluk tuti megvan. Ők itt a főnökök.

– Nem, téved, Kinsey, itt a maga által Gödörnek nevezett tudatformáé a hatalom.

Oda sem figyelek Ray pesszimista mondatára. Majonéz odabújik a lábamhoz.

– Szerintem nem a fák között fogjuk megtalálni a kijáratot. Az lenne a logikus, de itt semmi sem logikus. Mindenhol csak fák és bokrok, egy-egy tó vagy patak, meredek fal. Totál körbevesz minket a fal?

Ray biccent, én Majonéz szőrét babrálom.

– És ott a te házad, amit átvizsgálhatnék még jobban, de ha te nem találtad ott a kijáratot, amit pedig szerettél volna, akkor nem ott lesz. A másik ilyen hely pedig a tábor. Szerintem az a kulcsa mindennek: sokan vannak, elvakult emberek, Bennet magabiztosan mozog ebben a világban és… oké, a női megérzésemet próbálom alátámasztani. Te sokat jártál arra, ez tény, de nem ismerheted teljesen, nem? Tuti az a kulcsa mindennek, vagy ha nem, akkor az ottani emberek ismerik a kijáratot.

– Maga szerint úgy néznek ki?

– Szerintem máshol nem érdemes keresgélni. Utálom azt a helyet, nem akarok visszamenni, éppen ezért ott lehet kijutni.

– Vad logika.

– De a Gödörhöz illik, nem?

Ray elgondolkozva hallgat egy ideig.

– És pontosan mik a tervei? Ha jól értettem, Bennet pontosan tudja, én mikor járok a táborban, felismeri az álcám. Magát még jobban felismerné, ezzel a mesterséges vörös hajjal, kék szemmel és a fehér bőrrel, még akkor is, ha kapna parókát… ami bármikor lecsúszhat… – végigmér. – Persze, tudnék valamit kreálni magából, de a táborban mozogni megint más, nem szabad lebuknia.

–Arra gondoltam, esetleg Henry bejuttathatna… Le tudnám nyűgözni, a végén már majdnem megvolt, csak az ostoba apja…

– Maga volt meg majdnem, Miss Kinsey, és ha ezt a témát tárgyalná Bennet a fiával, akkor most biztosan hozzátenné, hogy „csak az ostoba Holmes”…

– Jól van akkor! A véremet akarják, nem? Az az átkozott könyv a kék színt emlegette. Ők pedig az én kék ereimre csorgatták a nyálukat. Elég, ha megmutatom nekik, hogy a bennük lévő vér minden, csak nem kék, és elengednek, nem? Akkor pedig a segítségüket…

– Nem, nem engedik el. Akkor Bennet dühében megöli.

– Honnan tudod?! – csattanok fel hallván, hogy leszólja az összes tervemet.

– Tapasztalat.

Ezt meg kell emésztenem.

– Úgy érted, hogy…

– Nem maga az első ember, aki beesett ebbe az átkozott Gödörbe, amióta itt vagyok, Miss Kinsey – tápászkodik fel. – És nem mindenki olyan szerencsés, hogy megmeneküljön.

– Ó.

Ezek szerint az indiánok azóta is gyilkoltak már, hogy Ray itt van.

Lepakolom magamról Majonézt, és én is felállok. A lábaim egészen elgémberedtek.

– Utálom azt a könyvet! – bukok ki.

– Hát persze, hogy utálja, Miss Kinsey, hiszen amiatt próbálták megölni.

Ray lehajol, hogy összeszedje a cuccainkat, majd kirángatja a kampót a lejtőből.

– Hát éppen ez az! Egy nyamvadt könyv miatt az egész tábor gyilkos, és még csak fel sem fogják, mennyire nagy baj ez! Vajon mi lehet abban a kötetben?

– Halvány fogalmam nincs.

– Az összes többi ismert, de ez… erről még sosem hallottam. – Végiggondolom azokat a könyveket, amiket legalább címről ismerek, bár be kell valljam, nem hosszú a lista. –Valahogyan nem illik bele a képbe.

– Gondolom, nem ismeri az összes létező könyvet, Miss Kinsey.

– Nem, nyilván.

– Akkor ne csodálkozzon. Most pedig induljunk haza, ideje lepihennem – lesz Ray egyik percről a másikra iszonyatosan morcos.

Úgy döntök, nem ellenkezem vele, nekem is ideje pihennem egy kicsit. Ránézek a lejtőre, a kendőm szemtelenül színesen lóg.

– Mondd csak, Ray, mi lesz a kendőmmel?

– Nem tudom, Miss Kinsey. Ott marad.

– És mi történt veled?

Ray elindul.

– Megszédültem.

– Magadban motyogtál, és remegtél. Szinte észre sem vetted, hogy melletted volt a kendőm.

Rayből kiszalad egy artikulálatlan kiáltás, amelyet akár káromkodásként is értelmezhetnék, majd csendben folytatjuk utunkat. Valahogy mégis az az érzésem, hogy „a jobb híján házigazdám” iszonyatosan mérges. A házáig nem szól semmit, egy ideig próbálok beszélgetni vele, de csak hümmög, vagy ami még jellemzőbb, hallgat, így feladom, és a kutyámhoz folytatok monológokat a családomról meg a házunkról, amiben majd élni fog, ha kiviszem innét. Aztán abbahagyom a beszédet, így végül némán érkezünk meg.

Ray határozottan becsörtet a házba, előveszi a már ismert üveget, és egy szó nélkül bezárkózik a szobájába.

*

Fél órát játszok Majonézzel, majd megunom a dolgot. Ray szobájából nem szűrődnek ki hangok, pedig néhány másodpercig hallgatózok is az ajtó előtt. Úgy tűnik, vagy iszonyatosan kiütötte magát, vagy az a terve, és a körülményekhez képest meglepően csendben teszi a dolgát. Úgy döntök, benyitok a szobába.

Ray az ablak előtt ül a földön, és kifelé bámul. Már egészen besötétedett, a Hold fénye megvilágítja alakját, sötét árnyékokat vet az arcára, és megcsillan az üvegen, amelyből egy húzásra felhajt jó pár korty piát.

– Már mondtam, hogy nem kéne azt a szart innod. Totál szét fog csapni, és a másnap sem lesz valami fényes.

– Minden nap ugyanolyan, Miss Kinsey.

– Ez enyhén túlzás, hiszen két napja még nem is ismertük egymást! – mondom kedélyesen, és közelebb lépek hozzá.

– Hagyjon békén, Kinsey! – morogja, és meghúzza az üveget.

– Francokat hagylak! Holnap folytatnunk kell a kijárat keresését, a világ nem áll meg egyetlen apró kudarc miatt – ülök le mellé, és egy kicsit megbököm a vállát.

Rossz ötlet volt, ködös szemmel rám néz.

– Húzzon innen, Miss Kinsey, még mielőtt valami olyat teszek, amit később biztosan megbánok!

– Ray… – nézek rá döbbenten.

– Azt mondtam, KIFELÉ! – a nyála az arcomra fröcsög, arca eltorzul, totál megijeszt. Négykézláb hátrálok egy sort, majd sietősen felpattanok, és kirohanok az ajtón, gondosan becsapva magam után.

Majonéz a lábam előtt áll és harsányan ugat. A szívem csakúgy kalimpál, lehajolok hozzá, elkezdem csitítani.

– Nincsen semmi baj, Maji, Ray csak bekattant egy kissé, de holnapra rendbe jön. Ha meg nem, leöntöm egy adag vízzel – fogadkozom, ahogy egyre inkább elönt a düh, de annyira azért nem vagyok hülye, hogy megint benyissak ahhoz a vadállathoz.

Inkább felkapom a még mindig ugató kutyát, leülök vele a kanapéra, és elkezdem simogatni. A kezem még mindig remeg, de legalább Majonéz befejezi az ugatást, sőt rövid időn belül ki is dől. Hosszú napja volt, először megmentett, majd sétálni jött velünk, ahol azt is meg kellett várnia, hogy a kiütött Ray magához térjen. Ehhez képest egész jól viselte a dolgokat.

Unalmamban nézelődni kezdek, legszívesebben megfogdosnám a falon lévő fegyvereket, de nincs szívem lepaterolni magamról a kutyát. Inkább óvatosan előrehajlok, meggyújtom a dohányzóasztalon lévő lámpást, apának is volt egy ilyen régi típusú vacka, régen sokat szórakoztam vele. Megnézem, milyen könyvei vannak Raynek. Nem valami változatos az ízlése, szinte minden könyv Sir Arthur Conan Doyle, egyedül az Óz, a csodák csodája nem, azt Frank L. Baum írta. De legalább vannak benne képek, amiket végig is nézek, bele-beleolvasva a gyereksztoriba, és totál irigylem Dorothyt, amiért a végén hazajut. Visszalököm a helyére, elveszem az egyik Doyle-kötetet. Holmes-novellákat tartalmaz, párat el is olvasok, és közben azon agyalok, hogy ahhoz képest, hogy Ray névrokona, teljesen más jellem. Fogadok, hogy a detektív Holmes sose fröcsögött volna le a nyálával. Miután megunom a rövid történeteket, a kezembe veszem A sátán kutyáját, és elkezdem olvasni. Telnek a percek és pörögnek a lapok, egészen tűrhető sztori, pláne, ha az embernek nincs más dolga.

Egészen addig, amíg ki nem vágódik a bejárati ajtó, és meg nem látom Bennetet egy hosszú vadászpuskával a kezében.

– Sejtettem, hogy itt találom, Miss Kinsey – jegyzi meg ördögi vigyorral az arcán. – Örülök, hogy újra látjuk egymást.

Ijedten felpattanok, valamiért fájdalmat okoz ez az egyszerű mozdulat.

– Én ezt nem mondhatnám – nyúlok az oldalamhoz, de csak az üres levegőt markolászom, a fegyvertartóm Colt barátommal egyetemben eltűnt.

Bennet még mindig vigyorog.

– Most pedig nézzük, milyen vércsoportba is tartozik drága vendégünk!

– Ne! – kiáltok fel.

Futni kezdek, mivel az ajtóhoz Bennet miatt nem tudok, hát a kanapé melletti ablakot választom. Néhányszor utánam lő, de nem talál el, így még időben kiugorhatok, hatalmas zajt csapva: az ablaküveg darabokra esik szét, ahogy átvetem magam rajta. Érdekes módon még csak meg sem karcol, az ugrás után pedig talpra érkezem, és rohanok tovább.

Hátrapillantva látom, hogy Bennet is ugrik utánam, és újra lőni kezd. Nagyon béna, eltalálja az összes fát körülöttem, csak éppen engem nem. Egy idő után elfogynak a töltények, és Bennet eldobja a fegyverét. Hálát is adok érte mindennek, aminek csak hálát lehet, azonban hiába, mivel Bennetről kiderül, hogy sprintelésben világbajnok. Én sem vagyok éppen lassú, a pompomlány-lét garantálja a folyamatos edzettséget, de ő egyszerűen szupergyors. Rövid időn belül utolér, rám veti magát, és átkarolva a mellkasomat leránt a földre.

Sikerül megfordulnom, és hangosan kiabálni kezdek.

– Ne, hagyjon! Hagyjon!

– Nyugalom, Miss Kinsey. Nyugodjon meg, Miss Kinsey!

– Hagyjon!

Bennet átölel, mikor a kezemmel csapkodok, lefogja, majd végigsimít az arcomon. Döbbenten ránézek, egy pillanatra még vergődni is elfelejtek, majd annyira megijeszt ez a perverz gyengédség, hogy teljes erőmből folytatom a hánykolódást.

Na, ekkor vág pofon.

– Neee!

– Miss Kinsey – a hangja kicsit olyan, mint Raymondé, valószínűleg a pofon miatt érzékelem így. Tovább pofozgat. – Kérem, ébredjen fel, Miss Kinsey. Abbey.

Felpattan a szemem, Ray felettem áll, egyik kezével a kezeimet szorítja le, a másikkal az arcomat pofozgatja. Mikor látja, hogy felkeltem, abbahagyja.

– Na, végre – sóhajt fel, és elengedi a kezeimet. – Nyugodjon meg!

– Mi… mi történt?

– Rosszat álmodott. Egyszer csak elkezdett visítani, majd hánykolódni, a kutya le is esett magáról – mutat Majonézre, aki vet rám egy sértett pillantást a földről. – De, érdekes módon, csendben tűrte a dolgot, miután meglátta, hogy jövök. Fel kellett, hogy ébresszem.

Ahogy Ray rám néz, a tekintete a szokásostól eltérően meglepően lágy. Végigsimít az arcomon.

– Ne sírjon, csak álom volt.

– Nem sírok – csuklik el a hangom, és odakapok az arcomhoz, mire Ray leereszti a kezét.

Naná, hogy sírok.

– Meg akarták ölni, ez teljesen normális. Őszintén szólva, már a múlt éjszaka ezt vártam, ha nem akadna ki, nem lenne egészséges fiatal hölgy, Miss Kinsey.

Letörlöm a könnyeimet.

– Bennet volt – nyögöm ki. – Megtámadott az álmomban. Idejött egy nagy vadászpuskával, az ablakon lógtam meg, de utolért.

Még mindig remegek, kicsit feljebb ülök, és megpróbálom végiggondolni, mi is történt. Ray megsimogatja a fejem, körülbelül úgy, ahogy a kisgyerekekét szokás.

– Sejthettem volna, hogy csak álom, Bennet a vércsoportomat követelte – nevetek fel könnyes szemmel.

Ray is elneveti magát.

– Na látja. Bennet különben sem találna ide, itt biztonságban van, Miss Kinsey. Tudja, az óvókívánságaim. És különben is, itt vagyok én, megvédem, ha kell. Nem tudna ártani magának.

Megnyugtatnak a szavai, kicsit kényelmesebben elfészkelődöm a kanapén.

– Tulajdonképpen, miért mentettél meg, Ray?

Meghökkenten néz rám.

– Mármint nem is ismersz, és azt is biztosan levetted, mikor Henryvel dumáltam, hogy kedvelni sem fogsz… – magyarázom gesztikulálva.

– Mert ez a feladatom – mondja magától értetődő hangon.

Ekkor észreveszem, hogy már a nap süt be az ablakon, és felpattanok, de Ray visszanyom, ahogy én őt, miután bekötöztem a fejét. Megjegyzem, a kötés még mindig csálé.

– Már reggel van! Mennünk kell feltérképezni a helyet!

– Nem, Miss Kinsey, maga még mindig kimerült, látszik a szemén. Inkább aludjon pár órát, mintsem emiatt bajba kerüljünk.

– De…

– Ígérem, utána körbevezetem, amerre csak akarja, sőt, ha van annyira ostoba, még az indiántábort is bevehetjük – mosolyog rám.

– Ray… Nem fogsz megint inni, ugye? – kérdezem, és megint úgy érzem magam, mint egy gyerek.

– Egy ideje már nem iszok – felel kitérően.

– Mióta?

– Amióta ébresztgetem. Mikor meghallottam a visítását, kirontottam megnézni, mi a helyzet, és az üveget hozzávágtam a képzeletbeli támadójához – mutat az ajtó felé.

Tényleg ott az üveg, darabokban, a pia pedig, már amennyi még benne volt, kifolyt köré.

– Hupsz – jegyzem meg.

– Az én hibám – von vállat, és elvigyorodik. – Legközelebb csak akkor dobálózok, ha van kire.

Visszamosolygok rá. Tudom, hogy csak sajnál, és azért ilyen kedves, mégis jólesik.