Gödörben - 6. fejezet - Délutáni séta

Mikor felébredek, már vagy dél lehet. Majonéz úgy döntött, megbocsájtja nekem az előző esetet, és mellém kuporodott a kanapéra. Ránézek a mobilomra, amit a dohányzóasztalon hagytam, és megállapítom, hogy egész jól tippeltem. Ez a harmadik napom a Gödörben, és tizennyolc perc múlva dél.

Megpróbálok anélkül kimászni a kutyám mellől, hogy felébredne, ami elég nehéz, tekintve, hogy az oldalát teljesen a hasfalamnak nyomta. Nyilván fel is ébred, amikor megmozdulok, vet rám egy lapos pillantást, majd miután kimászok mellőle, folytatja az alvást. Bevánszorgok a fürdőbe, felmérem magam a tükörben, és megállapítom, hogy a hajam megint egy szénakazal, meg úgy általánosságban eléggé lestrapált látványt nyújtok. A ruháim meg totál koszosak. Nincs mit tenni, leveszem a felsőm és a nadrágom, azzal az elhatározással, hogy most azonnal kimosom őket.

Amikor ráébredek, hogy ezt kézzel kéne, inkább úgy döntök, elég, ha most csak lefürdök, a mosást későbbre halasztom. Eljátszok a gondolattal, hogy idekívánok egy működő mosógépet, majd amikor rájövök, hogy ahhoz vízvezeték, csatorna, áram és ki tudja még, mi kéne, leteszek a dologról. Ha ezeket olyan könnyen ki lehetne itt „építeni”, Ray már rég megtette volna, különben is, amikor legutóbb kérdőre vontam a fürdő hiányosságai miatt, valami „túl nagy veszteséget” vagy mit emlegetett.

Azonban amikor a kádra nézek, és rájövök, hogy most nekem kéne belemerni a vizet, úgy döntök, hogy néhány liter kellőképpen langyos lötty csak nem lehet akkora kívánság, mint amekkora megerőltetéssel a behordása járna. Odalépek a kádhoz, behunyom a szemem, és egy kiváló habfürdőre gondolok. Mikor kinyitom a szemem, örömömben sikkantok egyet, majd totál meztelenül beleülök a kádba, és relaxálok egy sort. Relaxálni bármilyen formában jó.

Pár perc múlva lépteket hallok a nappaliból.

– Miss Kinsey? – hallom Ray hangját.

– Fürdő – válaszolok, majd lemerülök a víz alá, megmosva a hajamat.

Még jó néhány percig pancsolok, majd amikor már kezd hűlni a víz, kimászok a kádból, megtörölközök, felöltözök, és Colt barátomat is a derekamra csatolom. A hajamat belecsavarom a törölközőbe, és kicaplatok Rayhez, aki a konyhában ül, és eszik. Végigmér, arcán vegyes érzelmek játszanak. Mintha egyszerre lenne ideges és nyugodt és még valami, amire nem tudok rájönni.

– Úgy látom, már jobban van.

– Áh, egy fürdő mindent megold – mosolygok rá.

A szokásos ruhájában van, azonban ő velem ellentétben tuti nem fürdött még. Lehet, hogy amíg aludtam, ő is kipihente magát.

– Fáj még? – biccentek a feje felé.

– Néha hasogat, de semmi több. A vizet mikor fogja kihordani?

– A vizet? – nézek rá döbbenten. – Honnan?

– A kádból. Nem párolog el magáról egyhamar, annyira azért nincs meleg.

– Inkább kikívánom belőle az egészet, mintsem, hogy vizet hordjak!

– Az nem fog menni, nem ilyen egyszerű a rendszer, Miss Kinsey. Dolgokat eltűntetni nem lehet kívánsággal, pusztán létrehozni. Mit gondol, miért nem tűnt még el Bennet? Marad a vízhordás.

– Ugyan már, Ray! Ne éljünk ilyen középkori körülmények között, most komolyan! Kéne áram, hogy lehessen mosógép, meg csatorna, hogy lemessen a víz, és egyáltalán, a légkondi csodákra lenne képes. Csak kívánni kell, együttes erővel menne!

Ray megrázza a fejét.

– Maga elképesztő. Még csak három napja van itt, az Istenért, ne akarjon azonnal teljesen berendezkedni! Állítólag ki akar jutni innen.

– Ki is akarok!

– Különben is ezek túl nagy kívánságok, örülök, hogy ezt sikerült létrehoznom, és fenntartanom, nem fogok még miden mást is kialakítani itt. És magának sem ajánlom, egy kutya egy hétre is bőven sok.

– Fenntartani?

– Hogyan, kérem?

– Azt mondtad, fenntartani. Fenn kell tartani a kívánságainkat?

– Úgy vettem észre, hogy igen. Ez is egyfajta korlát a Gödör részéről, ahogy ki sem enged minket – befejezi az evést, és engem megkerülve átül a kanapéra. Én megállok előtte. – Akkor kezdtem el gyanakodni, hogy valami huncutság lehet az egészben, amikor apró tárgyak tűntek el. Kötél, néhány edény, satöbbi. Azóta mindennap megerősítem egy kicsit, hogy még mindig szeretném ezt a házat megtartani, akár csak a fát az odúmmal. És úgy nem is tűnik el semmi azokról a helyekről.

– Miért nem kívánsz egyszerűen egy újat, ha az itteni dolgok eltűnnek? – nézek rá értetlenül.

– Mert az még mindig több energiát vesz ki belőlem, mintha pusztán megerősítem a dolgokat. Különben is, minek új, ha tökéletesen működik a régi?

Megvonom a vállam.

– Az új gyakran jobb is. De akkor… a Gödör ad valamit, hogy aztán elvehesse?

– Igen. Így vagy úgy mindenképpen használnunk kell magunkat, amíg itt vagyunk, nem lehet pusztán berendezkedni, és élni, mint hal a vízben.

– Utálom a halakat, unalmasak.

– Ez csak egy mondás – forgatja meg a szemét.

– Tud… – hirtelen elhallgatok, majd felkapom Majonézt, különböző jeleket keresve arra, hogy éppen eltűnni készül. – Te jó ég… Még nem erősítettem meg újra, hogy nekem kell Majonéz! Mi lesz, ha eltűnik?

Ray felnéz az égre.

– Szerintem az a korcs nem fog olyan könnyen eltűnni innen. Különben is, egy fehér kutya volt minden vágya, nem, Miss Kinsey? Gondolom, akkor megtartani is teljes szívéből szeretné, nem csak pillanatnyi hóbort volt.

Ezen elgondolkozom. Eddig a legtöbb dologra, amit megkaptam, rövid időn belül rá is untam, viszont ezeket a dolgokat mindig azonnal a magaménak tudhattam, csak szólnom kellett. Mindent, kivéve egy kis fehér kutyát.

– Nem, nyilván nem. Nem fogok egykönnyen ráunni arra, hogy van egy kutyám – dörzsölöm az orrom Majonézéhez, majd magamhoz ölelem, és leülök Ray mellé. A biztonság kedvéért megfogalmazom magamban, hogy mennyire fontos nekem Majonéz, ha ezen múlik, hogy velem maradjon, jobb, ha betartom a szabályt. – Szóval, mik a mai tervek?

– Ahogy ígértem, ez magán múlik. Dönthet, hogy indián tábor, bár én oda mindenképpen valamilyen jól felépített tervvel mennék csak be, vagy a környék bejárása. Azonban előtte ideje kihordania a fürdővizét.

Morcosan felsóhajtok.

– Raymond, a rabszolgahajcsár. Tudod, ezt a melót más férfiak lovagiasan elvégeznék helyettem.

– Mondtam már, Miss Kinsey – mosolyog látszólag kedvesen –, ez a hely minden lovagiasságot kiölt belőlem.

– Amúgy meg már nincs szükségem arra a vízre – csettintek. – Tehát nyugodtan eltűnhet magától.

– Ez sem ilyen egyszerű, Miss Kinsey – csóválja a fejét Ray, és látom rajta, hogy alig bír elfojtani egy vigyort. – Időbe telik, hogy eltűnjön, sokkal több időbe, mint amennyit a kádra hajlandó vagyok várni. Takarítson maga után, szükségem van egy fürdőre, és még a kötésnek nevezett valamit is szeretném rendbe hozni a fejemen.

Sóhajtva felállok, és fáradtságos munkával kihordom azt a nyamvadt vizet. Persze közben kissé megizzadok, a meló közepén kívánok magamnak egy dezodort, a végére pedig ezerszer is elátkozom magamban az elégedetten lebzselő Rayt. De már az elején elhatározom, hogy nem éri meg sem hisztizni, sem szempillát rebesgetni, őt semmivel sem tudom rávenni, hogy segítsen nekem, hacsak önként nem akar. Azért a meló után egy fél mondatot odavetek neki.

– Legalább egy lefolyót kívánhatnánk oda, amely a ház háta mögé ereszti a vizet.

– Hogyisne, hogy aztán a maga habos vize alámossa az épületet! – vágja rá a szokásos stílusában, majd, mikor látja, hogy szabad a terep a fürdőben, beszambázik, és magára zárja az ajtót.

Fáradtan lerogyok a helyére (szépen felmelegítette a kanapénak azt a részét, amin elterpeszkedett), vizet hordani nehezebb, mint gondoltam. A franc essen Raybe, hogy nem kezel olyan normálisan, mint az összes többi pasi. Komolyan jobban megérte az indiántáborban lenni, már ameddig meg nem akartak csapolni.

A kezemet szépen lassan Colt barátomra csúsztatom.

Majonéz mellém kuporodik, az ő szőrét simogatva kicsit megnyugszom. Eddig még szerencsére nem kellett használnom a fegyvert. Remélhetőleg még jó ideig nem kell.

– Nos, Miss Kinsey, mi a mai program?

Oldalra kapom a fejem, Ray a fürdőszoba ajtóban áll felöltözve, egy törölközővel szárítva még nedves haját. Mikor nem válaszolok, várakozóan nézve közelebb jön hozzám, friss szappanillatot hozva. Néhány vízcsepp az ingjére hull, enyhén áttetsző pacákat hagyva maga után.

– Miss Kinsey?

– Ööm, igen, nos… –megköszörülöm a torkomat. – Arra gondoltam, hogy egyelőre nem kéne a táborba menni. Valamilyen jól kidolgozott terv nélkül be nem megyek oda, a te hirtelen, vad ötleteid pedig nem hinném, hogy segítenének.

Ray elvigyorodik.

– A vad ötleteim nevében is kikérem, de rendben, akkor legyen egy félnapos Gödör-járás. Összepakolok, de az ennivaló a maga dolga!

Figyelem, ahogy Ray régies hátizsákját felkapva, gyakorlottan összepakol. Rak el kötelet, felcsatol magára egy kis tőrt, két pisztolyt, azokhoz pakol be a hátizsákba extra töltényeket, sőt még egy mini lámpást is. Mikor vízért nyúl be a szekrénybe, odakívánok két adag ételt is, saláta és csirkemellcsíkok képében, amolyan elvihető műanyagtálakban, eldobható villákkal egyetemben. Teljesen normális ebédnek vélem, Ray azonban felvont szemöldökkel, fintorogva néz rám.

– Ha az asszony dolga az étel, a férfi nem válogathat – jegyzem meg elégedett vigyorral.

– Nyúleledel – összegzi a véleményét, de azért elrakja a tálakat.

– Nem hinném, hogy a nyulak esznek csirkét.

Én is megteszem, amit tennem kell: kívánok egy pórázt, egy hámot és egy nyakörvet a kiskutyámnak, majd némi ügyeskedéssel felrakom rá. Majonéz cseppet sem rajong új helyzetéért, meg is jegyzem hát neki, hogy addig örüljön, amíg kis ruhácskákat nem kap. Persze, akár érti, amit mondok, akár nem, ez sem nyugtatja meg. Hangos ugatással fejti ki ellenvetéseit, majd, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának, elkezdi szétrágni a pórázt. Elég élesek a fogai, igyekszem megmenteni a felszerelését. Ray nevetve figyeli a kettősünket.

Rá kell jönnöm, hogy még sosem láttam ennyire felszabadultnak.

Az elkövetkező pár órát sétálással töltjük. Majonézt egyelőre szabadon engedem, úgy döntök, hogy a pórázra való rászoktatás ráér később. Ray séta közben elmagyarázza, hogy most az indiántáborral ellentétes irányba megyünk, a tó pedig délnyugatra van tőlünk. Erre szinte semmi sem szokott történni, teljesen felesleges kitérőnek is érzi, hogy be kell mutatnia, de hátha az éles, hazavágyó szememmel megtalálom a kijáratot. Nem tudom nem észrevenni a gúnyt a hangjában, megvetően fel is horkantok, de azért titkon egyetértek vele. Tényleg semmi érdemleges, csak fák, indák, bokrok meg egy patak.

Mikor leülünk enni, feltűnik, hogy még egy nyamvadt madarat sem hallok.

– Ray, itt nincsen semmi? Még egy madár sem? Madarak minden erdőben vannak. Vagy legalábbis állatok.

– Mivel ezt az erdőt gyakorlatilag én és az indiánok töltjük ki, ne várjon madarakat, senki sem fogja az erejét arra pazarolni, hogy legyenek – érdeklődve megszemlél egy salátalevelet, majd rezignáltan a szájába teszi. Nem értem, miért, gyümölcsöt enni is láttam már, és azt nem is én erőltettem rá.

– Akkor a fákat és a patakot ti kívántátok?

– Én biztosan nem, amikor megérkeztem, már itt voltak – összevonja a szemöldökét. – Régen gondoltam arra, hogy esetleg közkedvelt indiánunk, de ehhez nagyon erősnek és nagyon gyengének kéne már lennie.

– Mintha ez a kettő kizárná egymást… – jegyzem meg.

– Nem feltétlenül. Az itt élésben erős… – rágcsálja a húst, majd nyel egyet, és elkomorul. – de önmagát tekintve gyenge. Már nem tudja, ki ő… És nem is tud visszaemlékezni, talán soha többé. Soha.

– Semmi, csak egy adag fa… – mondom elgondolkozva. – Hát, akkor legalább ez azt jelenti, hogy csak az indiánokkal kell szembenéznünk! Az meg szinte semmi, csak egy terv kell, nem? Mármint vannak fegyvereink. Egy indiánt pedig még mindig könnyebb megölni, mint, mondjuk, egy kígyót – rázkódom meg. – Brr, utálom a kígyókat! Félelmetesek!

– Csss! – tartja az ujját a szája elé.

Fülelek egy sort, de nem hallok semmit.

– Mi van? Ennyire zavart, hogy beszélek?!

– Nem, csak mintha hallottam volna valamit… – mondja elgondolkozva. – De biztosan tévedtem.

– Utálom az ilyen jeleneteket. A horrorfilmekben mindig ilyenkor derül ki, hogy az illető nem tévedett.

– Biztosan – mondja Ray. – Még szerencse, hogy mi nem egy… izé, horror… filmben vagyunk.

– Ezt miért mondtad ilyen furán? – nézek rá felvont szemöldökkel.

– Mit?

– Hát, hogy horror film.

– Nem mondtam furcsán. Kicsit szaporábban egyen, Miss Kinsey, nem szeretnék sötétben sétálni.

Megeszem a maradék kajámat, néhány szelet húst az ölemben ülő, és vadul kuncsorgó Majonéznek adva.

Később, miközben felcihelődünk, megkérdezek Raytől valamit, ami már régen foglalkoztat.

– Már nem akarod megöl… bántani Majonézt, ugye, Ray?

Ray lenéz a kutyára. Nem mondhatnám, hogy a lelkesedve, de nem is azokkal a vérben forgó szemekkel, mint egy napja.

– A maga dolga. Társak vagyunk, nem szólok bele a döntéseibe, amíg azok nincsenek hatással rám. Ez a kutya csak magára jelent veszedelmet. Ha engem kérdez, egyre nagyobbat.

– Jaj, ezt még mindig nem tudom elhinni. Ez a cuki kutyus nem jelentene rám soha veszélyt!

Ray egy pillanatra elhallgat.

– Ma reggel, miközben fürdött, azon gondolkoztam… Szereti maga az Óz, a csodák csodáját, Miss Kinsey?

Szerintem egyetlen épeszű pasi sem gondolkozna pont ezen, miközben a közelében fürdök. Megfordul a fejemben, hogy Ray talán meleg, majd elvetem az ötletet. Van egy meleg ismerősöm, teljesen más a kisugárzása, bíztatom magamat.

– Ö. Nos, láttam az asztalodon, és bele is lapozgattam. Elég jók a rajzok, meg hogy a végén hazajut a csajszi, de nem mondhatnám, hogy annyira a kedvencem lett, mint feltehetően neked, Ray.

Ray meghökkenten néz rám, majdnem neki is megy egy fának, de még időben kikerüli.

– Mégis honnan veszi, hogy a kedvencem?

– Miért, nem te kívántad magadnak? Gondolom, annyira szereted, hogy nem bírtad ki nélküle.

– Nem, az a könyv nem miattam van ott, Miss Kinsey – néz rám jelentőségteljesen.

– Hát, nem is miattam, ezelőtt még csak nem is olvastam! Sőt, most sem az elejétől a végéig, jobban lekötött a kis Holmes-történet. Mellesleg, egyáltalán nem hasonlítasz a névrokonodra, Ray, ő sokkal udvariasabb, mint te szoktál lenni.

Ray lefékez, egy pillanatra olyan, mint akit megpofoztak, a következőben azonban már felölti a szokásos gúnyos arckifejezését.

– Mondja ezt az úri hölgy.

Majonéz persze ezt a pillanatot választja arra, hogy ugatni kezdjen. Szerintem nem kedveli Rayt.

– Gondoltam megjegyzem, hogy példát vehetnél róla – vonom meg a vállam.

Ray karja megrándul, Majonéz még mindig vadul ugat.

– Eszemben sincs példát venni róla! – csattan fel, majd előrántja a tőrét. – Miss Kinsey!

A penge csillanását látva összerándulok, a szemem elé kapom a kezem.

– Ne!

A tőr beáll a mellettem lévő fába. Egy pillanatig azt hiszem, hogy Ray elbénázta, ám pár másodperces késéssel rájövök, hogy mibe vágta a kését.

– Azt hittem, ezen a helyen nincsenek állatok – jegyzem meg, miközben hátrálok pár lépést az ernyedten lógó kígyótól.

– Ok nélkül nincsenek is – ragadja meg Ray a karom, és magához húz.

A másik kezével pedig előveszi az egyik pisztolyát, és kibiztosítja. Követem a példáját.

– Valaki van itt, Miss Kinsey – jegyzi meg, miközben körbenéz. – Bárki is az, van egy olyan érzésem, hogy hallotta, hogy maga nem rajong a kígyókért. Ráadásul Majonéz még mindig ugat…

Igaza van, Majonéz a fa mögé néz, vadul hallatja a hangját, majd vicsorítani kezd, amúgy selymes szőre felborzolódik. Ray a háta mögé tol.

– Ki van ott? – kiáltja.

Ezt a pillanatot választja Majonéz, hogy üldözőbe vegye láthatatlan támadónkat. És pontosan ugyanebben a pillanatban kezdenek el kígyók hullani a fákról.

Az első a nyakamban landol, hatalmasat visítok, eléggé nagy példányról van szó. Szerencsére Ray reflexei elég jók ahhoz, hogy még időben leszedje rólam a dögöt. Éles fájdalom hasít a karomba, és mintha vonyítást hallanék. Ray megfogja a kezemet, és húzni kezd.

– Ne, várj, Majonéz! – kiáltok fel.

– Tud magára vigyázni – morogja Ray, és továbbrángat.

Hagyom magam, de a könnyek azért elhomályosítják a látásomat.

Futni kezdünk, mögöttünk sorozatosan kígyók potyognak a fákról. Iszonyatosan sok esik le, a lábam meg mintha ólomból lenne, Ray azonban kitartóan rángat magával, ha néha megbotlok, halkan káromkodik, de húz tovább. Végül túl lassúnak ítél, úgyhogy felkap, de nem olyan hercegnős módon, hanem nemes egyszerűséggel a derekamat a vállára vetve. A fejem persze a hátánál van, választhatok, hogy a kígyókat bámulom vagy a fenekét. Végül az utóbbi mellett döntök, majd mikor kellőképpen zavarba jövök, magam sem tudom, miért, a csizmáját kezdem el vizslatni. Elég menő darab, olyan, mint a filmekben, csak dögösebb. Végül hagyom, hogy a fejem a futás ütemét felvéve folyamatosan a hátának csapódjon, így csak a tompa puffanások, és az azokat követő sziszegések megszűnéséből jövök rá, hogy lehagytuk a kígyóesőt.

Ray még fut egy ideig, majd hirtelen lefékez, és óvatosan lerak a földre.

– Honnan szerezted a csizmádat, Ray? Nagyon dögös.

– Édes Istenem – suttogja rám meredve.

– Vagy ez nem alkalmas időpont az ilyen felszínes dolgok megbeszélésére? – nyögöm ki. Ray feje valamiért elsötétül, de a teste marad egyhelyben. Érdekes élmény.

– Nem, nem az, Miss Kinsey – válaszol, és közben óvatosan végighúzza az ujját a karomon.

Felnyögök.

– Nem szánsz elég időt az ilyen típusú beszélgetésekre, Ray, pedig a divatról való gondolkodás elengedhetetlenül fontos egy mai lány számára. Így érvényesülhetünk – a hangom furcsa, miközben az anyámat idézem, kissé gyengének érzem. Meg mintha lassabban menne a beszéd, mint általában.

– Jaj, Abbey! – kiált fel. – Ha tudni szeretné, loptam.

Ezt viccesnek találom.

– Huncut! Neked is tetszett, mi?! – próbálom felemelni a bal karomat, hogy rámutassak, de Ray lefogja.

– Ne mozgassa! Maradjon csendben, kérem, Miss Kinsey! Gondolkoznom kell.

– Miért?

– Talán ha vízbe fojtok egy példányt, kiereszti a mérgét, és a… Nem, ez megelőzés és skorpió…

– Miért?

– Mert megmarta egy kígyó, maga béna, azért! – mutatja fel az ujját.

A fókuszálás nehezemre esik, de mikor sikerül, vékony vércsíkot veszek észre rajta. Eljut az agyamig, amit mondott, majd már nem figyelek rá, bár mintha megfogná az arcomat, és motyogna valami fontosat.

Én viszont rájövök, hogy az én véremről van szó, és elájulok.