Gödörben - 8. fejezet - Beszélgetések

– Szóval… Hajtóvadászat, indiánok meg vérszomj – veszek egy nagy levegőt, miközben összegzem az elkövetkezendő napokat.

– Igen – válaszol Ray. – De mondom, itt biztonságban vagyunk, csak ne hagyjuk el a házat és a kertjét.

– De én el szeretném hagyni! – csattanok fel. Érzem, hogy elönt a pánik.

Mély levegő, be-ki, be-ki, ahogy tanultam. Be-ki.

Hiányzik a régi életem. Az, ahol normálisan beszáríthatom a hajam, van egy franciaágyam, az emberek kedvesek velem, és mellesleg senki sem akar megölni. Nem úgy, mint az utóbbi hat napban.

Be-ki, be-ki.

Saját szoba, körömlakk, család, csókok, könnyed, gondtalan élet.

Be-ki, be-ki.

Gyilkosok, kígyók, vér. A szüleim talán már kerestetnek… Vagy elindultak haza!

Be-ki…

Ray szembefordul velem, megragadja a vállaimat.

– Nyugodjon meg, Miss Kinsey.

Be-ki, be-ki.

– Próbálok – fújok ki egy újabb adag levegőt. – De elég nehéz így, hogy… Én csak…

Nem tudom, Ray mit láthat az arcomon, de felkiált.

– Ne, Miss Kinsey!

– … haza akarok menni!

Megjelenik a szobám képe a fejembe, halvány barackszínű falaival, a poszterekkel, fotókkal a haverjaimról és Joshról. Hirtelen éles fájdalom hasít a szívembe, összegörnyedek, könnyek szöknek a szemembe. Hallom, hogy Majonéz felnyüszít.

– Ne – nyögöm ki. – Mi ez? Miért történik velem ez?

Ray keresi a tekintetemet, miközben erősen tart. Kicsit megfájdulnak a karjaim, ahol fogja őket, de alig érzem ezt a fájdalmat a másikhoz képest.

– Nyugodjon meg, kérem! Nézzen rám! Nézzen rám!

Ránézek.

– Én csak haza akarok menni – sírom el magam, még élesebb fájdalom járja át a szívem, mire még jobban összegörnyedek, hogy ne érezzem.

Nem mintha bármit tehetnék ellene.

– Tudom, Miss Kinsey. Tudom, de most itt van velem, és ha ezt tovább folytatja, nem ki fog jutni ebből a világból, hanem egyszerűen meghal – magához szorít, megsimogatja a fejem. – Vegyen mély levegőt, és lassan eressze ki. Ezzel együtt eressze el azt a vágyat is, amely ebben a pillanatban hazahajtja… Ne kívánjon még egyszer ilyet! Tudja, hogy itt minden kívánságnak ára van.

Nem igazán figyelek arra, amit mond, csak a kezére. A monoton mozgás, amivel végigsimít a hajamon, olyan hatással van rám, mint a legjobb jógagyakorlat, érzem, ahogy lassan, nagyon lassan, lenyugszom. Ezzel együtt a szívemet is elengedi a fájdalom, ami eddig összeszorította, és apró darabokra akarta törni.

Nem tudom, meddig ülünk így, egyszerre tűnik óráknak és alig néhány másodpercnek. Ray végül stabilnak érzékeli a légzésem, mert lassan elenged. Ekkor tűnik fel, hogy a karjaiba vájtam az ujjaimat, annyira, hogy azok el is fehéredtek.

– Bocsi – engedem el gyorsan.

– Jobban van? – mosolyog rám, miközben kicsit oldalra hajtja a fejét.

– Persze, persze – jövök zavarba. Megpiszkálom a hajam, majd a fülem mögé tolom a tincset. – De nem értem, mi történt.

Ray hátradől.

– Az, ami mindig szokott. Maga kívánt valamit a helytől, ő megpróbálta teljesíteni, és közben elkérte ezért a fizetségét. Itt a legnagyobb kívánság az, hogy kijusson innen. És a fizetség a tulajdon élete.

– Honnan tudod? – nézek rá.

Valami átfut az arcán, majd megvonja a vállát.

– Mivel magyarázná az előzőeket? Elég jól ismerem az itteni rendszert ahhoz, hogy nyugodt szívvel úgy véljem, igazam van – a hangja kicsit fellengzős.

– Aha. Csak a védőkívánságunk lényegét nem érted – jegyzem meg, az előző kijelentésére utalva.

Összevonja a szemöldökét.

– De hiszek benne, tehát működnie kell.

Elgondolkozom.

– Mesélj nekem az indiánokról, Ray! Ki kell találni valamilyen haditervet a bujkáláson túl.

– Ilyenkor nem jó kikezdeni velük – húzza el a száját. – Általában, egy-két kivételtől eltekintve, nyugodtak, nem gyanakodnak, csak teszik a mindennapi dolgukat. De amikor legutóbb ilyennek láttam őket…

– Akkor?

A szemei üresen merednek a távolba.

– Annak nem volt jó vége. Bármennyire is gyáván hangzik, de nem merem magát ilyenkor a közelükbe engedni.

Felpattanok.

– Megölne a tétlenség, Ray! Mégis meddig tart ez, mikor kereshetjük tovább a kijáratot, és mit csináljunk addig? – gesztikulálok vadul. – És meddig legyen a karomon ez a kötés?

– Még egy ideig. Kicsi volt a seb, alig látszott, hogy vérzik, de nehogy elfertőződjön véletlenül.

– És a többi kérdésemre mi a válasz?

– Az elsőre: higgye el, amint vége, észreveszem, és szólok. A másodikra: akkor kutathatunk tovább a maga tervei szerint. A harmadik: olvasson – bök a nagy könyvkupacra gonoszul vigyorogva. – Valamint edzeni fogunk.

A könyvek kapcsán halványan feldereng valamilyen emlék, de az edzés szó kiveri a fejemből.

– Minek edzenénk?

– Mert olyan az állóképessége, mint egy pillangóé. Hozzáérnek a szárnyához, és nem tud továbbrepülni.

– Kikérem magamnak! Én vagyok a suli pom-pom csapatának kapitánya! Tudom, mi az az állóképesség, hogyan kell mindenféle mutatványokat megcsinálni, és irányítani a testünket!

– Úgy veszem észre, ide ez mégsem elég – mondja derűsen.

Felhorkantok. Ez az alak! Kétszer… na jó, most már háromszor megmenti az életem, és azt hiszi, csak úgy kritizálhat!

– Ráadásul mint kapitánynak, kötelessége formában tartania magát bármilyen körülmények között – szúr oda, ahol a legnagyobb hatást érheti el.

– Oké – emelem fel megadóan a kezem. – Te pedig mesélsz nekem az indián táborról, és megbeszéljük, hogyan vehetnénk be, ha már nem ilyen zakkantak. Ez lehetne addig a repertoáron, amíg a karom rendesen helyre nem jön, kicsit még sajog.

Ray biccent.

– Az indiánok tábora nem valami… – várom, hogy befejezze a mondatot, mi szerint nem valami nagy cucc, de egy pillanatra elhallgat, összeráncolja a szemöldökét, majd másképp folytatja a mondandóját. – Szóval, ahhoz képest, hogy mennyi ideje itt élnek már, és mennyien vannak, nem nevezném kifejezetten nagynak. Középen, mint tudja, a szentéjük van, az áldozati hellyel. Ezzel szemben, mint szintén tudja, Benneték kunyhója található. Itt lakik kedves barátunk – hangjából süt a megvetés és a düh, szinte köpi a szavakat –, a neje és a maga szívszerelme, Henry.

– Nem a szívszerelmem! – csattanok fel. –Hagyta volna, hogy megöljenek!

– Ezen kívül tizenhárom kunyhó van még. Összesen körülbelül ötvenen laknak itt a fenti trión túl, bár ez a létszám nyilván változó, és csak kétszer láttam mindenkit egy helyen, akkor pedig nem számoltam meg őket, tehát az is lehet, hogy többen vannak. A gyerekeket nem figyeltem meg, amikor még kutattam utánuk. A nők csak teszik a dolgukat, és követik mindenben a férfiakat, a férfiak pedig… fura egy társaság.

Egy pillanatra elhallgat. Annyira belefeledkeztem a mondandójába, hogy fel sem tűnt, mikor ültem vissza mellé.

– Fura? Miért fura?

– Hát – tétovázik –, nem tagadom, eléggé jó álcázási technikát dolgoztam ki az utóbbi időben, ennek ellenére azt sem állíthatom, hogy csak az én ügyességemen múlt, hogy ilyen sokáig nem tűnt fel Bennetnek, hogy utánuk szimatolok. Mégis csak cirka ötven ember egy ellen…

– Jó, de akkor min múlt?

– Azon, hogy azok az emberek, néha… nos, jobb szót nem tudok rá: bambák.

– Bambák?

– Igen. Ha megfelelő időpontban maga sétál el mellettük, hangosan énekelve, ebben a hiányos szerelésben – meglepve végignézek magamon, de csak a szokásos rövidgatyámról beszél –, akkor sem veszik észre, hogy nem közéjük való.

– De hisz ez jó hír! Akkor tudok köztük császkálni!

Ray megrázza a fejét.

– Ez nem olyan egyszerű.

– Ha mindig fizetnének, amikor ezt mondod, gazdagabb lennék az apámnál – morgom.

– Sosem lehet tudni, mikor ilyen… tompák, legalábbis nem előre. Van, hogy meglepően élesek az érzékeik, és pörög az agyuk. Vérszomj idején – kiráz a hideg – pedig olyanok, mint a felajzott vadállatok: mindent meghallanak, mindent meglátnak, és mindenkit megölnek, aki nem közéjük tartozik. Persze, magára még szüksége lehet Bennetnek. Úgy értem, élve. Amíg rá nem jön, hogy igazából vörös a vére.

Ezt megemésztem. Elképesztő, hogy mennyire el tud hülyülni egy ilyen belterjes társaság. A kék vér iránti vágy nem volt valami jó hatással rájuk.

Kék vér. Hogyan jut eszükbe, hogy egy ilyen baromságban higgyenek?

– A házaik kör alakban vannak, közrefogják Bennetéket és a szentélyt – folytatja Ray. –Tőlünk átellenes irányba, a tábor túloldalán pedig egy olyan hely van, ahová nem szívesen menne, és azt ajánlom, kerülje is el, ha teheti… – megrázkódik.

– Miért, mi az?

– Higgyen nekem, nem akarja tudni.

– De bizony akarom. Mindent tudnom kell arról a helyről.

– Tudom. Ez csak költői túlzás volt.

Elhallgat, maga elé pillant.

– Akkor? – sürgetem.

– Ott… általában egy máglya van. Készenlétben.

– Máglya?

– Szeretne tűz általi halált halni, Miss Kinsey? – kérdezi Ray. Hangja gúnyos, de mintha nem ellenem irányulna.

– Nem – nyelek nagyot.

– Nagyszerű! Akkor választhat a máglya tisztásán lévő kunyhóból egy fegyvert, amivel kivégzik! Balta, ostor, kard, nyíl…

– Ray? – kezdek komolyan megijedni tőle.

A szemei villognak, arca eltorzul a dühtől, szinte vicsorít. Amikor a rémült arcomra néz, lenyugtatja magát, arca visszarendeződik a szokásos állapotába.

– Az a vesztőhely, Abigail Kinsey – válaszol. – Oda viszik azokat az embereket, akiknek nem eléggé kék a vérük.

*

Miután ennyi információt megosztott velem, Ray magamra hagy, bevonul a szobájába. Nem követem, nagyon zaklatottnak tűnik, inkább hagyom, hadd legyen egyedül, ha azt szeretné. Meg félek is, a zaklatott Rayből valamilyen állatias agresszió árad, ami akkor is ijesztő, ha nem ellenem.

Helyette elgondolkozok azon, amit mondott. Kívánok magamnak egy papírt és egy cerkát, felskiccelem az indán tábor területét, bejelölve a dolgokat. Jó lenne tudni, melyik házban hányan laknak. Az a tizenhárom kunyhó elképesztően kevésnek tűnik ötven főre. De nekem csak a közepére kell bejutnom, ott van a szentély. Egyre inkább úgy gondolom, hogy arra lehet, amit keresek. Egyre kisebbnek érzem a Gödröt. És egyre ijesztőbbnek. Amíg az indiánok ilyenek, nem tudok kijutni innen.

Márpedig elhatározom, hogy hazajutok. Ray következetesen megmentett eddig mindentől, ami egyben azzal is jár, hogy egyre inkább el kell fogadnom, hogy nehéz elhúzni erről a helyről. De nem hinném, hogy lehetetlen, a kételkedést meghagyom neki.

Csak jó lenne többet tudni róla. Nem tudom, honnan tud ennyi mindent erről a helyről, mióta van itt, és egyáltalán. Lehet, hogy csak nagyon magányos, és itt akar tartani? Pont engem?

Elvetem az ötletet. Még azt sem vette észre, amikor megrebegtettem a szempilláimat. Pedig mindenki észreveszi a pilláimat.

Azért a múltjáról beszélhetne egy sort. Engem gyakorlatilag kikérdezett, amikor megmart az a nyüves kígyó, azt is tudja, hogy kerültem ide, és hogy menekültem meg az átkozott indiánok karmai közül.

Külön papíron listát írok azokról a dolgokról, amiket eddig tudtam meg. Három oszlopba osztom fel őket, „Gödör”, „Indiánok” és „Ray” címmel. Majonéz egyszer csak megunja a magányt, és felugrik az ölembe. Játékos kiskutyaként (mindig is játékosat akartam, a többi olyan unalmas!) harapdálja a karomat, míg írok, jól össze is nyálazza a karomat és megzavarja a gondolataimat.

A Gödör Ray szerint egy természetfeletti… hogy is mondta? Tudatforma? Kívánságokat teljesít. Elvesz belőlünk. Ray szerint a jellemünktől foszt meg. Kíváncsi vagyok, hol lehet ez a tudatforma. Mindenhol? Most is az agyamba császkál? Vagy csak a kívánságainkat érzékeli? Azokhoz más agyhullám kell, vagy valami? Mit tehetek ellene?

Az indiánok állítólag barmok vagy vérszomjasak. Bennet ijesztően őrült, hataloméhes, valami igazságot emlegetett, amikor legutóbb találkoztunk. A könyv a mindene. Meg a szentély. Henry egy gaz, áruló fasz, ennyivel le is tudom magamban. Volt valami idegesítően lelkes nő… Miss… Bane? Bates? Babe? Nagydarab volt, az biztos. Bennet neje, na, ő is idegtépő. Sokat panaszkodik. Meg az egész csini szolgálólány, a hiányos indiánhacukában.

Ray. Szinte csak kérdéseket tudok a neve alá írni. Mióta van itt? Ki ő? Milyen a családja? Komolyan Holmes a neve, mint a könyveiben a nyomozónak? Otthon vajon van csaja?

Az utóbbi mondatot szépen ki is húzom. Nem keverem az itteni világban a vonzalmat a meneküléssel, a legutóbbi jelöltem elárult.

A csizmáját lopta, az biztos. Bunkó, az is biztos. Gyanítom, hogy gyakran elege van belőlem meg a világból úgy merő általánosságban. Esetenként, nagyon ritkán, ha éppen bőgök vagy haldoklom, kedves. Nem vonzza a szépség, máskülönben mindig kedves lenne velem. Tud gyógyítani.

Mire ezt végigveszem, megfájdul a fejem. Utálom, hogy gondolkoznom kell, méghozzá ilyeneken, de nincs mit tenni, ha nem akarok örökké itt ragadni, kénytelen vagyok. Kicsit megmasszírozom a fejem, a halántékomra külön figyelmet fordítva. Majonéz közben a változatosság kedvéért áttér a térdem rágcsálására, az orra halványan még mindig piros. Megunom a dolgot, felemelem, hozzádörzsölöm az orromat, majd kívánok egy labdát, és azt dobálgatom neki a szobán belül. Ray biztosan el lenne ragadtatva a gyönyörűségtől, ha látná, hogyan cikázik fel-alá az összes tárgyát veszélyeztetve.

Mikor Majonéz kifárad (csöppnyi kutya, elég hamar bekövetkezik ez), leülök olvasni, ő pedig belekuporodik az ölembe. Lassan lemegy a nap, egyre sötétebb lesz. Felkapcsolom a lámpást, találomra elolvasok egy novellát. Az utolsó eset a címe, 1891-ben játszódik. Megdöbbenve konstatálom a végén, hogy Holmes nem éli túl.

Ekkor jön ki a szobájából az én Holmesom, és ő pedig döbbenten veszi észre, hogy olvasok, előttem papírok.

– Mit csinál?

– Ebben meghal Holmes! – tartom fel szemrehányóan a bűnös kötetet.

– Tudok róla – vonja meg a vállát, majd bemegy a fürdőbe.

Gyorsan zsebre vágom a papírokat, csak a térképet hagyom elől, Raynek le kell ellenőriznie, hogy jól rajzoltam-e.

Mikor Ray kijön, elé tartom a papírom.

– Mindent jól rajzoltam? – kérdezem.

Vet rá egy pillantást.

– Igen. Szerintem igen.

Leül a kanapé másik végébe, én a felhúzott térdeim felett bámulok rá.

– Minden rendben? – kérdezem.

– Hogyne.

– Ez nálad azt jelenti, hogy soha rosszabbul, de kösz?

Elvigyorodik.

– Valami olyasmi. Tehát mik a tervei a nagy indiántáborral?

– Annyira nem is nagy. Amikor ott voltam, sokkal hatalmasabbnak tűnt.

– Nagyobbnak is látszik – biccent Ray. – Hatalmasnak és erősnek, legalábbis ehhez a semmihez –bök a papírra – képest. Nekem is időbe telt, míg rájöttem, mennyire kicsi is az egész.

– Arra gondoltam… kifüstölhetnénk őket.

Ray felvonja a szemöldökét, sietve folytatom.

– Mivel nem nagy a hely, a kunyhók meg levelekből és fából vannak, gyorsan terjedhetne a tűz, és az összes könyv is odaveszne.

– Megint a könyvekkel jön – sóhajt fel, és a Sherlock Holmes kupacra bök. – Nem értem magát, ezt pedig olyan lelkesen olvasgatja, de mindegy.

– Hát, Sherlock Holmes nevében még nem gyilkoltak itt – lövöm el a legerősebb és egyetlen észérvem.

Ray egy pillanatra rám mered, majd megrázza a fejét.

– Nem menne. Próbáltam már, azonnal el tudják oltani. Gondolom, ha egyszerre ötvenen kívánnak vizet a tűzre, ez lesz belőle.

– Akkor be kéne szöknünk. A szentély körül ezek szerint alig vannak házak…

Ray megint megrázza a fejét.

– A szentély őrei sosem… nos, nem bambák. Nincsenek ötvenen, de az a három-négy is igen hatékony. És fogadok, hogy Bennet már jobban őrizteti a szíve csücskét, mióta a legutóbb visszaszereztem onnan a ruháit.

– Akkor…

– Nem.

– Azt sem tudod, mit akarok mondani!

– Az arcára van írva.

– Most viccelsz.

– Igen, folytassa nyugodtan – vigyorodik el.

Bosszúsan kinyújtom a lábam, és belerúgok.

– Szóval, ne lopakodjunk, törjünk be. Várjuk ki, míg bambák lesznek, és egyszerűen, Colt barátommal kísérve, vegyük be a helyet.

– Nem rossz ötlet, de ehhez türelem és emberismeret kell. Menni fog magának?

– Tényleg, hol van Colt barátom?

– Csak azt nem értem, minek akarja annyira bevetni magát a veszélybe. Én sosem láttam ott kijáratot.

– Colt?

– Egy adag vérszomjas indián közé.

– Hol van a fegyverem?!

– A szobámban, az ágy melletti polcon, ahol hagyta. Miért akar oda annyira betörni?

– Te miért nem?

– Először is, magának veszélyes. Másodszor, Bennettel egy ideje már nincs kedvem összefutni. Harmadszor, ott biztosan nincs kijárat, már észrevettem volna.

– Szerinted sehol sincs kijárat.

– Így van – biccent.

– Hát szerintem meg van, csak nem jól kerested. Lennie kell. Én ebben hiszek.

– Értem… és ha ott jól keressük, akkor…? – a hangjában észlelem a kétkedést, de csak félig törődök vele.

– Mellesleg fel akarom gyújtani azt a kibaszott könyvet. Még egyszer nem fognak gyilkolni A kék vér jelentősége miatt.

Vadul fészkelődök, igyekszem nem lelökni Majonézt, de forr bennem a düh és az elszántság. A zsebem kényelmetlenül nyomni kezd.

– Á, már értem – jegyzi meg Ray.

Kiveszem a mobilomat, és lerakom a kisasztalra a könyvek mellé.

– Igen, elégetem az egyik társatokat – jegyzem meg nekik. – De csak azért, mert megérdemli.

A kedvenc L’Oreal reklámomra gondolok. Hogy Ray mire, nem tudom, de feláll, biccent egyet, majd bevonul a szobájába.

*

Még olvasgatok néhány Holmes-novellát (rá kell jönnöm, hogy mégsem halt meg Az utolsó esetben. Azért örülök neki, érdekes a modora, de valahogy bejön a stílusa. Meg hát ő a főszereplő.), majd a kötésemre vigyázva megmosakszom a kádban, ahol van lefolyó, rendbe teszem a hajam, és lefekszem aludni.

Mikor felébredek, már reggel van. Gyorsan kimászok az ágyból, úgy rémlik, fontos dolgom van, ráadásul az erdőben. Elindulok, valahogy furán instabil a valóság, de nem törődök vele. Csak lassan haladok, kicsit olyan érzés, mintha egy zselérengetegben sétálgatnék. Nem tudom, miért, de a szívem a torkomban dobog, érzem, hogy minél hamarabb oda kell érnem. Meg kell mentenem.

A fák között áll. Haja rövid, szőkés-barna, egy fejjel magasabb, mint én, ráadásul az utóbbi hónapokban jelentősen megizmosodott, nem egy lány kezdte el csorgatni utána a nyálát az osztálytársai közül. Mondtam én apámnak, hogy jót fog tenni neki az a foci, nem kell aggódnia, hogy feleslegesen törődik mással, mint a céggel. Szerencsére Jer szereti is, a focisták lazák és bulizósak, ráadásul könnyen becsajoznak, hiszen nem lúzerek.

Nevetve odafutnék hozzá, de az öcsém megfordul, és rám néz. Én ijedten felkiáltok. Arca véres, eltorzul.

– GYŰLÖLLEK! – üvölt fel, majd lép egyet előre, hogy otthagyjon engem. Előtte hirtelen szétválik a föld, és nekem végig kell néznem, ahogy beleesik a hatalmas gödörbe.

Kiáltását még hosszan hallom, majd elnyeli a távolság. Odafutok, és utána ugorok, de én földet is érek, jelentősen rövidebb zuhanás után. Fájdalom járja át a testem.

A padlón ébredek, a kanapé mellett, Ray nappalijában. Gyorsan felülök, a csípőm belesajog, persze a kék-zöld foltomra eshettem. Zihálva veszem a levegőt, kicsit lenyugtatom magam, majd feltápászkodom. Majonéz a kanapéról érdeklődve néz rám, ő valahogy megúszta a zuhanást, nem rántottam magammal, és most mintha meglehetősen ostobának nézne, amiért feltörlöm a padlót.

– Csak álom volt – nyögöm ki. Most valószínűleg nem üvöltöttem, mert Ray nem ront ki a szobájából, hogy az ajtóhoz vágjon egy üveget.

Szerencsére. Még a végén engem találna el.

*

Reggel arra ébredek, hogy Majonéz a lehető legnagyobb lelkesedéssel tisztára nyalja az arcomat.

– Blöe – fejtem ki a véleményemet, majd felkapom, és az ölemben megdögönyözöm. – Ez gusztustalan volt, Maji!

Magamban persze megerősítem a véletlenül ellőtt kutyakérő-kívánságomat.

Ray mintha arra várna, hogy meghallja a hangom, kinyitja szobája ajtaját, és fütyörészve kijön. Felvonom a szemöldököm.

– Nagyon vidám vagy ahhoz képest, hogy a házon kívül egy halom indián vár ránk.

– Az a házon kívül van. Ráadásul, most, hogy nem kell magát pesztrálnom és kísérgetnem, jut időm magamra is – vág vissza.

Fintorogva végiggondolom, hogy ez vajon milyen unalmas dolgot takarhat. Holmes-elemzéseket, fegyvertisztogatást, esetleg rajtam élcelődő mondatok összeírását? Egyáltalán, mit csinált itt, amíg én nem léptem a képbe?

Rövid időn belül megtudom, és hát, az államat a földről kell összeszednem. Ray először megreggelizik, gyümölcsöket, mint eddig mindig. Meg is jegyzem neki, hogy nem értem a felfogását. Hogy lehet az, hogy a saláta nyúleledel, míg a gyümölcs kellőképpen férfias ahhoz, hogy ő is fogyassza?

Kicsit mintha zavarban lenne, mikor válaszol.

– Nos… A gyümölcs édes.

– A gyümölcs édes? Hogyhogy a gyümölcs édes? Azt eszed édességként?

– Meglehet, hogy valami hasonló – jegyzi meg, még mindig zavarban.

Elvigyorodom.

– És ha megunod, jön a csoki? Szívecskés, epres töltelékkel? Vagy inkább maci alakú gumicukor?

– Nem tudom, miről beszél – jegyzi meg hűvösen.

Jót szórakozom rajta.

Aztán, amikor kimegy a kertbe, és én az ablakból nézem, már nem igazán szórakozom. Vagy legalábbis nem úgy.

Ray az ingjét egy ujjatlan atlétára cserélte, amely szabadon hagyja a karjait. Bemelegítésként néhányszor felhúzza magát a házi sportpályáján található gyűrűkön. (Megjegyzem, ez a sportpálya, így kitöltve, már annyira nem is tűnik gagyinak.) Majd könnyedén fellendíti magát a farudakra, és csinál néhány fekvőtámaszt. A karján az izmok láthatóvá válnak, és körülbelül úgy érzem magam, mint azok a lányok, akik az öcsémet nézik bemelegítés közben.

Csak az öcsém meglehetősen gizdának hat Ray mellett. Legalábbis, szerintem.

Ezek után kíváncsian várom, Ray mikor veszi le az atlétáját, hogy felülésekbe kezdjen. Azonban Majonéz beleharap a bokámba, majd a Conversemnél fogva vissza akar húzni a kanapéra.

– Hé-ha-hó! – kiáltok fel, de nem hagyja magát. Nincs szívem lerugdosni, amikor felveszem az ölembe, akkor kiugrik, és tovább húz, így lemondok a megfelelően izmos látványról, és követem a kanapéhoz.

Különben is gáz lett volna, ha Ray észreveszi, hogy az ablakban csorgatom a nyálam. Még a végén azt hiszi, tetszik nekem, vagy valami. Ami így is van, de csak a teste, a modora nem, és különben is, Josh otthon vár, tehát lemondok a kísértésről.

Mikor leülök, ránézek Majira.

– Na, elégedett vagy?

Felugat.

Hirtelen megremegnek a falak. Nem teljesen úgy, mintha földrengés lenne: nem csak a falak és a tárgyak mozognak, mintha a levegő is megremegne, és rám akarna dőlni… Nos, a valóság. Felsikítok, kitartom a kezeimet, majd megragadom Majonézt. Ő is remeg a hellyel együtt, de mintha nem félne.

Eléggé gyomorforgató élmény, mikor abbamarad, alig van időm ledobni a kutyát és egy kis zacskót kívánni, máris kiadom a reggelimet. (Három müzliszelet volt – most már nem egészen úgy néznek ki.)

Ray kis ügyködésem végén ront be, enyhén izzadtan.

– Jól van, Miss Kinsey? – Ahogyan végigmér, sejtheti a választ.

– Mi a fene volt ez? – kérdezem meg, amikor már nem öklendezek. Fintorgok a saját szájszagomtól, tehát azonnal fel is pattanok, vagy legalábbis lassan felkászálódok, hogy a fürdőben kimossam a szám.

– Földrengés – követ Ray.

Megforgatom a számban a vizet, majd kiköpöm.

– Nem, ez nem az volt – nyomok egy nagy adag fogkrémet a fogkefémre, és vadul elkezdem sikálni a fogaim. – Attól még sosem kellett rókáznom! Fúúúj!

Az ajtófélfának dőlve néz.

– Elég gyengének néz ki, Miss Kinsey – jegyzi meg.

– Nem vagyok gyenge – csattanok fel, mert eszembe jut, mit mondott rólam és a pillangókról.

– Ugyan már, napok óta alig evett, a reggelije is egy nagy adag semmi volt, és most még ki is adta! – torkol le.

– Többnyire ennyit eszem! – vágok vissza.

– Le kéne egy kicsit feküdnie. Pihennie kéne még, és ennie, miután lenyugodott a gyomra.

– Ez tuti nem földrengés volt… – morgom, és öblítek.

– Néha márpedig van a környéken.

– Nem akarok pihenni! Tegnap is a kanapén feküdtem szinte egész nap!

Hisztizek, pedig igazából fáradt vagyok egy kissé, az éjszaka nem sokat aludtam.

– Ideiglenesen visszakaphatja a betegszobát, Miss Kinsey – húzza el előttem Ray a mézesmadzagot.

Nem tudom, mi van azzal az ággyal, de egyszerűen olyan kényelmes, mint más semmi, pedig kívánságokkal megpróbáltam felturbózni a kanapét is egyik nap. Lehet, hogy azért, mert nem lehet az enyém.

Tíz perccel később Ray a párnámat rendezgeti, mellettem kaja (amit ráadásul ő kívánt helyettem, miután elsoroltam, mit ennék). Figyelem, ahogy komoly arccal minél kényelmesebbre szeretné formálni az egészet.

– Tudod, Ray, szerintem egy kicsit sokat aggódsz a betegekért. De mindenképpen nagyon sokat teszel.

Arcán halvány mosoly játszik. Arra gondolok, hogy talán most mondhattam neki a legnagyobb bókot, amit csak kaphat, pedig nem is gondolkoztam rajta, hogy próbáljak meg bevágódni nála. Legalábbis, most nem. Fura ez a Ray.

–Itt egy kis olvasnivaló – nyom a kezembe egy köteg papírt. Ránézek, írással van tele. – Az általam összeállított edzésterve, Miss Kinsey. Egyedi tervezés, személyre szabva.

Dinamikus, határozott kézírása van, érdekes módon olvasható, pedig felnőttes macskakaparás. Az elején a magasságom, a korom és a súlyom áll. Megdöbbenek, amikor látom, jól tippelte, hogy 168 centi és 53 kiló.

– Hé! Ilyeneket nem szabad megtudni és leírni hölgyekről!

– Mekkora mázli, hogy maga nem hölgy – kötözködik vigyorogva, majd benyom az ágyba. – Pihenjen, olvasgasson, és egyen valamit.

Ezzel kimegy, behajtja maga után az ajtót.

Elgondolkozom. Milyen kedvesen átadta féltve őrzött szobáját! Lehet, hogy már bejövök neki, legalább annyira, hogy ne legyen tapló, ha rólam van szó? Elcsámcsogok egy banánt. Tény, hogy nagyon könnyen átadta ezt a helyet. Halk csörgésre leszek figyelmes. Fém ütődik valamihez.

Kikászálódok az ágyból, halkan az ajtóhoz osonok. Nem akarom, hogy Ray észrevegye, már kimásztam, még a végén szívbajt kap az ápoló lelke. Lassan lenyomom a kilincset, résnyire kinyitom az ajtót, majd halkan visszaengedem a kilincset. Éreztem, hogy egyszer még a hasznomra lesz, hogy annyiszor kiszöktem már bulizni, mikor anyám nem engedte, mert mondjuk másnap suli, és alvás nélkül nem lennék olyan csinos, mint azzal.

Mintha Josht zavarná. Neki az a lényeg, hogy éjjel jól nézzek ki.

Ray háttal áll, éppen egy hosszú kardot tart a kezében. Elkerekedett szemekkel nézem, hogy az oldalára köti, ahol már két fegyver is lóg. Mellette az elmaradhatatlan, régi hátizsákja. Kicsit visszahúzom az ajtót, valószínűleg jókor, mert hosszú csend után lépteket hallok. Távolodóban. Nem vett észre.

Szaporán dobogó szívvel odamegyek a szobában lévő éjjeliszekrényhez, felkapom Colt barátomat, az oldalamra kötöm, és halkan követem Rayt.

*

A fák között valakit követni nem is annyira nehéz. Jó, figyelni kell arra, nehogy valamire rálépve zajt csapjon az ember, de ha kellő távolságban van, az apróbb zörejek nem árulkodóak, hiszen az előttünk lévő sem tud totál csendben haladni. A fák pedig jótékonyan eltakarnak.

Ray tippjeim szerint a tó felé megy, valahogy ismerős a környék. Indiánokkal jó darabon nem találkozunk, ennyit a veszélyről. Talán Ray hazudott nekem?! De miért akar a házban tartani?

Bármi is az oka, hamarosan kiderül. Állig felfegyverkezve kissé veszélyesnek tűnik Holmes, de kezd zavarni, hogy semmit sem tudok róla, most ráadásul egy szó nélkül a házban hagyott volna. Lehet, hogy így intézi a „saját dolgait”?

Egész büszke vagyok a követési képességeimre, egészen addig, amíg meg nem torpan Ray. Lejjebb húzódok, így nagyrészt takar az előttem lévő bokor. Rayt sajnos a fák fedik, nem látom az arcát, csak a hátát és a jobb oldalát. Nem fordul meg, tehát nem engem vett észre. De akkor kit? Kicsit kinyújtom a nyakam, és meglátom, hogy Rayen túl egy indián áll.

Férfi, teste nagyrészt csupasz a nagy meleg miatt, csak a fenekét fedi azaz izé, amelynek nem jut eszembe a neve a stressz miatt. Ennyit arról, hogy nincsenek erre indiánok. Raynek talán mégis igaza volt.

Aztán már csak annyit látok, hogy Ray lassan előhúzza a kardját, és közelebb lopózik az idegenhez. Az valószínűleg éppen nincsen „bamba” állapotban, mert meghallja Ray lépteit, és megfordul. Arcán átvillan a felismerés, felemeli a dárdáját, és kinyitja a száját nyilván, hogy egy nagyot kiáltson.

A férfi, akinek nemrég még macialakú gumicukrokkal húztam az agyát, egyszerűen a hasába vágja a kardját, majd egy határozott mozdulattal felrántja a mellkasáig.