Gödörben - 9. fejezet - A hetedik napon

Miután Ray egy hatalmas, és tippjeim szerint igencsak halálos sebet vágott az indiánon, kihúzza belőle a kardját. Már várom, hogy felnyögjön és összeessen az illető, ám ennél furább dolog történik, egyszerűen köddé válik. Szó szerint: véres test, majd egy emberméretű szürkeség, végül az üres levegő.

Tátott szájjal, enyhén megzavarodva bámulok. Egy dolog arról hallani, hogy Ray már ölt, és egy másik látni is a dolgot. Köddé váló hullával.

Ray egy pillanatig a mozdulatba fagyva áll, majd kiegyenesedik, elrakja a kardját, és megfordul. Lebukok, azt még elkapom, hogy felém pillant.

– Most már előjöhet, Miss Kinsey – hallom, ahogy hív.

Egy kicsit hezitálok, próbálom eldönteni, hogy mit kéne tennem. A bennem lévő túlélési ösztön azt súgja, meneküljek, fussak el, el innen, ahol gyilkoltak, az eszem pedig így válaszol: mégis hova? És kihez? Eddig Rayjel voltam. Ha meg akart volna ölni, már megtette volna.

Kihúzom magam, és odasétálok hozzá.

– Te… te megölted azt az embert – nyögöm ki.

– Most már tudja, mivel jár, ha velem jön.

– Mármint úgy értem, hogy meggyilkoltál valakit. Elvetted az életét.

– Erről vitatkozhatnánk.

– Hogyhogy erről vitatkozhatnánk?! – csattanok fel.

– Lát maga itt hullát? – mutat körbe. Úgy érzem, merőben költői kérdésről van szó.

– Ne-em.

– Tehát nincs bizonyíték. Akkor gyilkosság sincs.

– Én vagyok a szemtanú – jegyzem meg. – Láttam, ahogy belevágtad azt a böhöm nagy kardot.

– Mintha meg lenne lepve.

– Nem vagyok – ellenkezek, noha valamilyen szinten igenis meg vagyok döbbenve.

Rayről van szó. Többször mentette meg az életemet, mint ahányszor összetörtem otthon a kocsimat. Elszántabban gyógyított, amikor beteg voltam, mint a tulajdon, jól fizetett orvosom. Bármit is mondott eddig, a tettei nem a gyilkos énjét igazolták.

– Hát ne is legyen. Előre szóltam, hogy ez lesz. Itt nem lehet szentéletű az ember – mondja, és mint aki lezártnak tekinti a kérdést, elindul. – Nem muszáj velem jönnie.

– Nyilván veled megyek – mondom dacosan.

– Akkor csendben tegye – válaszol. – Még mindig tarthat a vérszomj, bár furcsa, hogy csak egy felderítő volt erre. Mellesleg hol hagyta a kutyáját? Nem lenne jó, ha akkor kezdene el ugatni, amikor nem kéne.

Megpróbálok visszaemlékezni, bár be kell, valljam, teljesen megfeledkeztem róla, amikor elindultam.

– Amikor utánad indultam, a nappaliban aludt, mint akit kiütöttek. Mi a fene volt ennyire fontos? Még lerázni is megpróbáltál miatta.

Mi más miatt ajánlotta volna fel az elszigetelt szobáját? Tény, hogy a fürdőbe is bezárhatott volna, de ott nem szívesen maradtam volna, kulcsot pedig bármikor kívánhatok, így nyílván nem volt opció. Ennyit a kedvességről, meg a „talán végre bejövök neki”-dologról.

– A „földrengés” – válaszol kelletlenül; ujjaival idézőjeleket rajzol a levegőbe.

– Ami, tehát, nem volt földrengés.

– Nem.

– Tudtam! Hazug!

– Csendesebben sápítozzon, kérem, és halkabban trappoljon.

– Nem is trappolok – dohogok.

– Csss! – int le.

Egy pillanatra elhallgatok, de mivel nem hallok semmilyen veszélyforrást jelző zajt, és Ray sem hallgatózik, mint a megveszekedett, csak némán megy tovább, természetesen újra dumálni kezdek.

– Addig nem leszek csendben, amíg el nem mondod, mi volt a nem-földrengés!

Felsóhajt.

– Legutóbb tudja, mikor éreztem ezt a… dolgot?

Megrázom a fejem.

– Amikor maga megjelent a Gödörben. Innen sejtettem, hogy most is valami hasonlóról lehet szó. Valaki beleesett a Gödörbe. Valaki, aki eddig nem volt itt, és meg kell mentenem, még mielőtt a vérszomjas indiánok rátalálnak. Hát, ezért indultam el.

– Ó.

– És ha ezt megértette, kérem, legyen csendben. És osonjon halkabban. Nem szeretnék maga miatt lebukni.

Elhallgatok, és magamban emésztgetem a hallottakat. Tehát, ha valaki beleesik a Gödörbe, akkor így megremeg a hely. Lehet, hogy olyan érzés neki, mint amikor egy kifejezetten kövér ember hasába vágnak ököllel, és beleremeg a hájréteg. Elég gusztustalan.

Ray pedig azért hagyta el az elvileg és az eddigiek alapján biztonságos házat, hogy megmentse az ismeretlent. Ez két dolgot jelent: vagy nagyon keresztbe akar tenni az indiánoknak, vagy imád hősködni. Esetleg a kettő együtt.

Gyilkol, hogy védhessen.

– Hova lett a holttest?

– Természetesen öt percig sem bírja ki csendben.

– De komolyan. Nem tűnhetett csak úgy el. Valahol lennie kell. Nem normális, felfoghatatlan, hogy…

– Talán hazament – jegyzi meg csendesen Ray.

– Haza?

– Nem tudhatom biztosan, hisz én nem haltam még meg itt. De azok alapján, hogy a kívánságrendszerben a hazajutás ellensúlya a halál, akár vissza is kerülhetnek ilyenkor a saját világukba. Már, ami marad belőlük.

– Hány… indiánt öltél már meg? – most én ejtem ki csendesen a szavakat.

– Párat. Húszat. Harmincat. Nem tudom. Ez még régen volt, nem mostanában.

Na, ezek után befogom.

Sétálunk. Igyekszek osonni, ahogy csak tudok, nem lépek ágakra, vagy ilyenek, de még így sem vagyok annyira halk, mint Ray. Ennek ellenére láthatóan nem idegesíti annyira az itt létem, mint két perce, tehát valamit legalább, ha nem is jól, de megfelelően csinálok. Vagyis csak meghalljuk, ha indiánok akarnak rajtunk ütni, hogy aztán a vérünket követeljék. De hol lehetnek?

Ray hirtelen, mintegy sorompó gyanánt, kitartja előttem a kezét.

– Maradjon itt egy pillanatra – mondja halkan, és egy széles törzsű fára mutat. – Álljon be annak a fának a takarásába, legalább a hátát támassza neki, hogy nehogy megsebezzék. Fegyvert elő!

Azt teszem, amit mond, számomra is meglepő módon egy szó nélkül. Ő előre siet.

Várok pár percet, ideges vagyok. Igazából az is lehet, hogy ez egész nincs hatvan másodperc, de ha az ember feszülten néz körbe-körbe, és dárdás indiánokat, vagy ami még rosszabb, Jane Austen korabeli hacukát viselő Bennetet hallucinál mindenhova, akkor az a hatvan másodperc bőven sok.

Lépéseket hallok a hátam mögül, óvatosan kilesek, Ray az. Megáll mellettem, idegesen visszanéz.

– Mondja csak, az öccse szokott fehéret hordani?

Hát, erre nem számítottam.

– Fehéret?

– Igen. Tetőtől talpig.

– Nem! Illetve, ha apával teniszezik, igen, de amúgy nem. Miért? – kérdezem gyanakodva.

– Nos, azt hiszem, aki beleesett a Gödörbe, az az öccse.

Eszembe jut az álmom.

– Honnan veszed!? – kerülöm meg Rayt, hogy arra fussak, amerről jött.

Elkapja a vállam, maga felé fordít. Nem nézek a szemébe, mennék tovább, próbálom lerázni magamról, de nem hagyja.

– Hé! Miss Kinsey! – hangja halkan, de határozottan cseng. – Abbey!

Végre ránézek.

– Ne kiabáljon, meghallhatják. És lassabban, ne fusson, észrevehetik. Nem biztos, hogy ő az öccse, csak a magasságából és a ruhája szabásából tippeltem. Valamint a cipőjén lévő koszfoltból.

– A cipőjén lévő…? – nézek döbbenten.

– Ugyanaz a téglaszínű por van rajta, mint a magáén volt az elején.

Lenézek a sáros-poros Converse-emre. Mielőtt bevágtattam volna az erdőbe, az öcsémmel (is) veszekedtem. Ő éppen teniszezett (volna) apával, én meg odatrappoltam hozzá, mert eltűntette a fülhallgatómat. Vagy valami más miatt…? Tök mindegy. A lényeg, hogy vitáztunk egy sort, majd otthagytam.

A salak.

– Ráadásul úgy fordítja a fejét, ha gondolkozik valamin, vagy megfigyel valamit, mint maga.

Felkapom a fejem.

– Nagyszerű! Engedj el!

– Megint hangosan beszél. Legyen csendben, és kövessen. És ne csináljon semmit, amíg meg nem engedtem! Érti?

Idegesen a hátam mögé pillantok. Látni akarom, tényleg az öcsém volt-e annyira balfasz, hogy utánam esett. Pont ide.

– Érti?!

– Hogyne, persze.

– A maga élete múlhat rajta. Ha nem lesz csendben, és nem csinálja, amit mondok, indiánok ölhetik meg. Ne kockáztasson.

Megijeszt a felvetés is.

– Jó-jó.

Egy pillanatig még a szemembe néz, szúrósan vizslat, majd elenged. Valamit morog a nem létező bajusza alatt.

Megkerül, és int, hogy kövessem. Mindketten kicsit összegörnyedve megyünk tovább, egészen egy félkör alakú bokorcsoportig vezet. Ott lefékezünk, kinéz a növény felett. Egy pillanatig Ray arcát nézem, gondterhelt és eltökélt egyszerre, ráncok gyűlnek a homlokán. Majd kipillantok én is.

A tó egyik oldalát látom. Azt a tavat, amelyben én is fürödtem, mikor megérkeztem, és Henrybe botlottam. A parton egy magas, fehér ruhás alak sétál, térdig érő nadrágban és egyszerű pólóban.

Egy kicsit nézelődik, biztos vagyok benne, hogy az ismert értelem és kíváncsiság csillog a szemeiben. Valamit mond, de nem valami hangosan, csak azt látom, ahogy a szája mozog. Majd döbbenten látom, hogy elkeseredetten lehajtja a fejét.

Ezt még sosem láttam. Értelmes, gunyoros, idegesítő, pimasz, hetvenkedő, dühös – minden, csak nem elkeseredett.

– Jeremy – suttogom. Ray élesen rám néz.

– A maga testvére?

– Igen – válaszolom.

*

– Oda kell mennem hozzá – próbálom megkerülni Rayt.

– Éppen ezt magyarázom – kapja el a karom. Hoppá, ezek szerint néhány másodperc kiesett. – Nem mehet oda, majd én idehívom.

– Nem hinném, hogy veled jönne. Nem is ismer.

– Adjon ide valamit, amiről felismeri. Akkor velem jön, hogy láthassa.

– A pólóm vagy a nadrágom kéred, Ray? – Egyszerre gúnyolódok és flörtölök, ami nem kis teljesítmény. – Más nagyon nincs… Különben is, még a végén azt hiszi, elraboltál, és leüt, hogy embercserét javasoljon a nem létező társaidnak, vagy valami. Néha olyan elvarázsolt tud lenni ez a hülyegyerek.

– Én jobban meg tudom védeni, mint maga, ha adódik valami. Sőt, én meg tudom védeni, míg maga nem.

– Mégis mi történhetne? – kérdezem, de amikor ismét az öcsém felé pillantok, rájövök.

Henry sétál felé, a legnagyobb lelki nyugalommal, testtartásából sugárzik a szívélyesség. Teljesen másképp viselkedik, mint velem. A legnagyobb indiánge…

– Ne, Miss Kinsey! – kiált utánam Ray.

A lábamat egy kicsit megkarcolja a bokor, ahogy átugrok felette, remélem, nem vérzik. Mondtam én, hogy a pom-pom lányoknak tudják koordinálni a testüket, erre egy mezei kiscsaj tuti nem lenne képes.

Odafutok az öcsémékhez, kicsit távolabb vannak, mint azt hittem. Henrynek esküszöm, megvillan a szeme, amikor meglát, mintha minimum én akartam volna megölni őt, és nem fordítva. Persze, most már szívesen látnám a túlvilágon, vagy legalábbis kínoznám egy icipicit, de tök mindegy.

– Abbey, végre! – kiált fel vidáman Jeremy. – Már mióta kerestelek!

Pontosan egy hete. Hihetetlen, hogy most nem a szüleim állnak itt.

– Gyere el attól az alaktól, Jer – veszem elő a fegyverem.

Jeremy megdöbbenve néz Colt barátomra.

– Azt meg honnan…?

– Mondom, gyere ide!

– Na de Abbey! – színlel felháborodást Henry. – Nem kellene ennyire udvariatlannak lennie. Éppen bemutatkozni készültünk.

– Ha nem próbáltál volna meg kinyírni a társaiddal együtt, nem lennék udvariatlan! – vágok vissza.

–Kinyírni…? – lép oda hozzám Jeremy, megkerülve Henryt, aki erre megrándul, de nem mozdul. Biztos játssza a jófiút. Még.

Védelmezően megragadom az öcsém karját, és magam mögé húzom. Egy fejjel magasabb, mint én.

Henryre tartom a fegyverem, és megpróbálok határozottnak tűnni, hátha akkor nem remeg a kezem. Érdekes módon nem is remeg. Ugyanaz a tűz jár át, mint amikor Majonézt védtem meg a bekattant Raytől.

– Ha bármit csinálsz, lelőlek – mondom Henrynek.

Aztán eszembe jut, hogyha ez egy film lenne, üvöltve tanácsolnám a lánynak, hogy tegye is meg, mert még később problémát okozhat a fickó. De ez nem olyan könnyű. Egyrészt, Henry még mindig nagyon dögös, és a dögös pasikat mindig sokkal nehezebb bántani, mint a csúnyákat. Másrészt, amíg nem jelent közvetlen veszélyt, csak potenciálist, addig nem is tudom lelőni. Márpedig nem lép fel fenyegetően, sőt, igyekszik még ebben a helyzetben is megnyerőnek tűnni. Bezzeg az előző alkalommal mennyire szűkszavú volt!

Mosolyogva rám néz.

– Abbey… – elnyújtja egy kicsit a nevem, érzem, ahogy a gerincemen felkúszik a hang. – Ki ez a fiatalember, aki megtisztelt minket a jelenlétével?

– Megtisztelt, mi? – gúnyolódom. – Pont, mint én, ugye?

– Nem, te… sokkal különlegesebb vagy – mustrál végig.

Még mindig kék-zöld foltos vagyok, még mindig látszódnak a vérereim, még mindig fehér a bőröm. Az öcsém persze elkezdett lebarnulni, hát ez lehet vele a „baj”.

Elkezdek hátrálni, lökdösöm az öcsémet is.

– Abbey… Nem kéne, jöhetnének önként is. Mondja, Abbey, hogy velem jönnek! Kérem!

– Eszem ágában sincs! Hogy aztán kivégezzetek!

– Az nem kivégzés!

Mintha elevenére tapintottam volna. Tesz felém egy hirtelen lépést.

Hátrálok tovább.

– Mi ez az egész, Abbey?

– Csak figyelj a hátad mögé, Jer!

– Ön akarta, Abbey… Pedig bevonulhattunk volna együtt.

Henry egy hatalmasat rikolt, pont úgy, ahogy az indiánok szoktak a filmekben. És időm sincs elhallgattatni.

Az indiánok, mintha csak erre vártak volna, kiözönlenek a fák közül. Nem onnan jönnek, ahol én és Ray leskelődtünk, így észre sem vehettük őket, ellenben sokkal közelebb voltak Jeremyhez, mint mi. Jellemző, totál tipikus.

Ijedten közelebb húzódok Jerhez. Az öcsém elkerekedett szemekkel kapkodja a fejét.

– Hűű… még sosem láttam ennyi indiánt.

– Nem most örvendezz, Jer. Ezek szépen meg akarnak majd ölni minket.

Várom, hogy ránk támadjanak, keresem a jeleket, amik a vérszomjra utalnak. Azonban ezek az indiánok csak körbevesznek minket, vannak vagy tizenöten. Nem tudom, hogy kire fogjam a fegyvert, végül visszatérek Henryhez. Mégis csak ő a törzsvezető fia, meg ott a közös múltunk is…

– Na jó, mi a fene folyik itt?! – fakad ki Jeremy.

– Majd elmesélem, ígérem. Engedjetek el, Henry!

– Nem lehet – rázza mega fejét.

– Dehogynem. Tudom, hogy te sem akarod. Láttam a táborban az arcodon egy pillanatra, hogy már nagyon eleged van abból a könyvből meg az öldöklésből. A tánc után, emlékszel?

– Az apám nem díjazná.

– Nem kell, hogy megtudja.

– Ami az illeti, már tudja. Úton van ide.

Eszembe jut az a kéjes vigyor, amivel Bennet mindig végigmér, a tőre, amellyel fel akarta vágni az ereket a nyakamon, a tál, melyet pirosra festett a vér, de még az álmom is, amelyben a vércsoportomat követelte.

Megragadom Jeremy kezét, és megpróbálok kirohanni az indiánok között. Igazából az ösztön hajt, még Colt barátomról is elfelejtkezek egy pillanatra, csak akkor jut eszembe, hogy milyen jó lett volna használni, amikor egy határozott mozdulattal visszalök az az indián, aki mellett elhaladnék.

Hátraesek.

– Óvatosabban! – mondja szinte csitítóan Henry.

– Hé! – háborodik fel az öcsém, majd olyat tesz, amin megdöbbenek: behúz egyet az indiánnak.

Nem is akármilyet, nem véletlenül képződtek izmok a karján az utóbbi fél évben, az indiánnak hátracsapódik a feje, és még a vére is kifröccsen. Úgy érzem magam, mint egy bunyós filmben, ahol az elesett, csinos kiscsajt menti meg a főhős a molesztáló alakoktól. Csak ez a főhős az öcsém, a molesztáló alakok pedig sokszoros túlerőben vannak, és erre felkapják a dárdájukat, majd Jernek szegezik. Egész élesnek tűnnek azok az izék.

– Ne, hagyjátok az öcsém! – pattanok fel azonnal.

Henry arcán átvillan valami, felemeli a kezét.

– Ne bántsátok, társaim! Ez esetben a város vezetőjére kell bízni a sorsát. Az apám mindjárt ideér.

Mint egy végszóra meghallom az említett gyilkos hangját. Az indiánok között kinézve meg is látom a kosztümös filmeket idéző alakját.

– Örülök, hogy újra látom, Miss Kinsey! Nem is tudtam, hogy van testvére, igazán örvendek, fiatalember.

Jeremy döbbenten felnyög. Úgy tűnik, túl groteszk neki ez az egész.

*

Fekete pontok ugrálnak a szemem előtt, mintha el akarnék ájulni. Nem tetszik a helyzet, maximum csak jó pasiktól ájulok el, Bennet pedig tízből öt pontot sem üt meg, ha engem kérdeznek.

– Mr. Bennet, valóban, ő itt az öcsém, Jeremy Kinsey. Jer, ő Mr. Mániákus Vércsapoló Bennet, elsőszámú ellenségem, és ezen világ legőrültebb gyilkosa. Nem örülök, hogy bemutathatlak neki – húzom az idő. Fogalmam sincs, mit tegyek.

Jeremy furcsán néz rám.

– Most pedig, ha megengedi, elmennénk. Illetve, akkor is, ha nem. És fegyver van nálam, meg nem félek használni, satöbbi.

Hát igen, nem lennék egy akciófilm főhőse, de ez is több mint a semmi. Bennetre fogom Coltot.

– Ha jól látom, az egy hatlövetű. Mi pedig tizenheten vagyunk. Ezt mégis hogyan akarja megoldani, Miss Kinsey? – érdeklődik Bennet.

– A kívánságok földjén vagyunk, Mr. Bennet.

– Elájul, amint megjelenik egy másik fegyver. Ráadásul a társaim elég közel állnak magukhoz. Egy lövés, és leteperik.

– Szerencsére engem nem – jegyzi meg valaki oldalról.

Abból az irányból, ahol Rayjel elmenekültünk. Nem is lep meg, hogy ő az, csak a hacukája, ami barna és zöld színekben játszik, és eléggé beleolvad a tájba. Meg az arca is.

– Látja, Miss Kinsey, mondtam én, hogyha éppen, nos, bambák – ejti ki ezúttal élvezettel ezt a szót –, nem vesznek észre semmit.

Mindkét kezében fegyverek, Bennetre céloz, és abból a távolságból és szögből ő szerintem el sem vétené. Bennet arckifejezése alapján hasonlóan gondolhatja ő is.

– Kíváncsi vagyok, mi történik, ha megölöm, Bennet. A kis bábjai zokogva összeesnek? Szeretné megtudni?

Bennet hűvös arckifejezést erőltet magára.

– Hogy maga mindig a legjobb időpontban tűnik fel, Mr. Holmes. Kár, hogy régen nem volt ennyire pontos. Hogy is hívták a lányt? Felicity?

Ray úgy néz ki, mint akit gyomron vágtak. Arra tippelek, hogy én is. Mi van, volt csaja?!

– A vezetéknevére sajnos nem emlékszem, de gondolom, maga sem.

Bennet arcán ugyanaz a kéj, mint amikor engem, illetve a kék ereimet vizslatja. Csak most azért, mert Rayt szekálhatja. Hánynom kell.

Ray arca eltorzul, a keze megremeg. Az övé legalább a dühtől.

Nem hiszem el, hogy volt csaja. Sőt, mintha szeretné is, még mindig.

– Engedje el őket, és nem lövöm szitává, ahogy megérdemelné.

– Ó, hát ennyire fontos magának a lány, Mr. Holmes? Csak nem azért, mert ő is nő?

– Azért, mert ő is él – válaszol hűvösen Ray. – Ők is élnek. Engedje el őket.

– Sajnálatos módon nem tehetem. Szükség van rájuk a szertartáshoz.

– Vajon maga nélkül is működik az a szertartás?

Bennet elhallgat. Tuti akkora jelentőséget tulajdonít a felfuvalkodott képének, hogy azt hiszi, nélküle nem csapolhatnak meg.

– Évekig otthon ült, Mr. Holmes. – Összerezzenek. Évekig? – Most megint harcba száll?

– Úgy tűnik, Bennet. Készüljön a legrosszabb rémálmára.

Bennet felnevet. Ha van olyan, hogy őrült kacagás, hát az az övé.

– Nem, Mr. Holmes. Maga készüljön.

Ha most valami sorozatban vagy filmben lennénk, tuti ez lenne a reklám előtti végszó. De a valóság nem így működik, s míg Bennet folytatja a beszédet, körbenézek, hátha találok valami kiutat a helyzetből. Az indiánok, Henryvel együtt, mintha lefagytak volna, csak bámulnak a vezetőjükre, várják a parancsot, ami nem jön. Vajon hogyan tudnék minél több indiánt leszerelni úgy, hogy mi túléljük a dolgot?

– Ennek múltkor sem lett jó vége, nos, nem? Miért nem adja fel már most, nem kéne éveket arra pazarolnia, hogy megint elbukjon. Vannak gyenge, megtört lelkek, nincsen benne semmi rossz, mondhatni, természetes. Csak bújjon vissza a barlangjába, és ne csináljon semmit, ahogy eddig tette. Mindannyian jobban járnánk úgy, Mr. Holmes.

Ray az arckifejezése alapján nem igazán rajong azért, ha megtört léleknek titulálják. A következő mondat azonban még jobban mellbe vágja.

– Vagy talán nem is kéne így neveznem? De akkor mégis hogyan másként, Holmes? Hogyan másként?

– Hogy érti ezt? – kérdezem döbbenten.

– Maga nagyon nem akarja megélni a holnapot – mondja Ray oda sem figyelve rám.

– Ó, a kis barátnője nem is sejti? Na de, Mr. Holmes! Ha már együtt él egy ifjú hölggyel, számtalan kényes pletykát megalapozva, legalább az igazi nevét árulja el neki! Ó, elnézést, uram! – Bennet hangja nem igazán árulkodik bocsánatkérésről, én pedig totál elvesztem a fonalat. – Kiment a fejemből! Ha valamit elfelejtünk, lehetetlen kimondani…

Látom Ray arcán, hogy most dönti el, megöli Bennetet, akár kikerülünk utána innen élve, akár nem.

Végül az öcsém az, aki megunja a dolgot, és kiüt két indiánt, ráadásul olyan gyorsan, hogy alig van időm arra fordulni.

– Lőj már, Abbey! – kiált rám, mire én az indiánok feje felé lövök.

Nem mondhatnám, hogy én is annyira sikeres indián-likvidátor vagyok, mint az öcsém, de akik velem szemben állnak, behúzzák a nyakukat. Az öcsém félrelöki őket (mondtam én, hogy éljen az amerikai foci!), és maga után húz. A biztonság kedvéért magam mögé lövök, persze a futásnak köszönhetően megint a fejük felé.

De ami a legmeglepőbb, hogy berohan a képbe Majonéz, egyenesen Bennetnek rontva. Látom, hogy Ray erre félrerántja a fegyvert, hogy tudatosan, vagy anélkül, nem érdekel, a töltény kikerüli a kutyám. Arra tippelnék, hogy Ray inkább Bennetet akarná holtan látni, mint Majonézt élve, ennek ellenére nem lőtte le.

Az indiánok azonban felüvöltenek, egyszerre, hangosan és meglehetősen ijesztően.

Ray elkáromkodja magát, Bennet a kutyára nézve kiabál.

– Gonosztevő!

Izomból belerúg, Majonéz vonyítva hátraesik. Fájdalom hasít a mellkasomba.

– Megtámadtad, te korcs! – üvölti Bennet, a szájából fröcsög a nyál. – Öljétek meg!

Az indiánoknak, úgy veszem észre, eddig is ez volt a tervük. Nem engem vagy az öcsémet akarják elkapni, pedig mi vagyunk a véres terítéken, de nem is Rayt, pedig neki van egy adag fegyvere, hanem a kutyám. Az én pici kutyuskám.

Lövök egyet feléjük, az egyik felnyög, és a lábához kap. Nem vagyok a legjobb célzó.

Megdöbbenek, amikor Ray odarohan, kiiktat néhány indiánt, és felkapja Majonézt, majd győzedelmesen rápillant Bennetre. Szerintem az a kedvenc hobbijuk, hogy kölcsönösen keresztbetegyenek egymásnak. Jeremy tovább húz maga után, majd előrelök.

– Siess!

Hátralövök egyet, a legközelebbi indián felnyög, és a vállához kap. Jeremy elkáromkodja magát. Gyors számolást végeznék, ha emlékeznék, hány töltény tűnt eddig el Coltból, de így csak kívánok még bele hatot. Jer nem tud erről a rendszerről, így meglepődik, amikor az összpontosítástól megbotlok, és nem is sejti, hogy majdnem elsötétül előttem a világ.

– Ne bénázzál már, pom-pom lány!

Hátranézek, valószínűleg Raynek köszönhetően ködfelhő borít be mindent, hogy aztán eltűnjön. Henry és Bennet persze még él. Egy dárda repül el mellettünk.

– Ne a fiút és a lányt! A korcsot és Holmest, ti mihasznák! Holmes vére amúgy is használhatatlan, a kutyára pedig bosszút esküdtetek velem együtt!

Hogyhogy Ray vére használhatatlan? Mármint honnan tudja? Ray nem menekült meg a megcsapolástól? De hát akkor sebes kéne, hogy legyen a nyaka. És mi az, hogy bosszút egy cuki kiskutyus ellen?! Legszívesebben mindezt megkérdezném, de az öcsém tuti nem díjazná, ha megállnék.

Ray Majonézzel becsatlakozik mellénk, és folyamatosan hátrafelé lő. Az indiánok fogyatkoznak, de követnek minket, dárdákat lövöldöznek utánunk, de nem találnak el, mivel Jer cikkcakkban rángat magával, és közben morog. Vajon az indiánoknak miért nincs lőfegyverük? Már-már elérjük az erdőt, amikor rájövök, miért.

– Hogy mindent nekem kell elintéznem – hallom meg Bennet hangját, pedig elég messze van.

Lehet, hogy nem is ezt mondja, csak a női megérzésem miatt pillantok hátra. Persze, csak neki lehet fegyvere a társaságban, nehogy a többieknek ugyanakkora hatalma legyen, mint neki.

Reményeim szerint még időben kívánok egy óriási pajzsot a hátunk mögé. Azt mindenestre még hallom, hogy Jer megint elkáromkodja magát, mikor látja, hogy elájulok.

*

Döcögésre ébredek, valaki futás közben cipel, és igencsak rázkódunk. Felnyögök.

– Örülök, hogy megint ébren van, Miss Kinsey.

Hát persze, hogy Ray.

– Mindjárt beérünk a védett részbe. Mellesleg ügyes húzás volt a pajzs – dicsér meg.

Nekidőlök a mellkasának.

– Jer? – pattan fel a szemem.

– Előttünk fut – lihegi Ray. – Majonéz mutatja neki az utat.

Hirtelen nem emlékszem, nevezte-e már Majonéznek.

– Ray?

– Hm?

– Ki az a Felicity?

Fájdalom járja át az arcát.

– Nem lehetne ezt később?

Tehát a szerelme.

– Hogyne, persze. Ha leraksz, futok.

– Ha lerakom, elszédül, maga bolond. Csak fogja be.

Befogom, és becsukom a szemem. Valóban szédülök, ráadásul ráz az út. Az indiánok hangja pedig most szűrődik be a tudatomba. Dühödt kiáltások, farecsegés, suhogások. Ray vesz egy éles kanyart jobbra… Majd mindez megszűnik.

Ray lelassít.

– Nem látták, hogy eltűntünk, de tudják, hogy valamerre erre kell majd keresni legközelebb – hangja elégedetlenségről árulkodik. – Megjöttünk, Miss Kinsey.

Kinyitom a szemem, ekkor már a lépcsőn visz fel. A ház előtt Majonéz vár, Jeremy pedig mindentudóan bámul ránk. Pedig nem is tud semmit. Attól még, hogy Ray dögös, nem omlok a karjaiba. Mármint, amikor nem ájulok el.

Ray lerak, kicsit megszédülök. Jeremy elkap.

– Ki vagy te? – kérdezi Raytől kicsit talán ellenségesen.

– Raymond Nicholas Holmes.

– És a kutya?

– Majonéz.

– És mit akartok a húgomtól?

– Én semmit.

Nyilván.

Megpróbálom összeszedni magam.

– Ki volt az a Felicity, Ray?

– Megmentettük a testvérét, Miss Kisney.

–Igen, tudom, nos, köszi.

Jer döbbenten néz rám. Nem sűrűn köszöngetek meg dolgokat. De hát az élet az élet.

– Ez… nem mindenkinek sikerül – válaszol Ray.

Összeráncolom a szemöldököm. Fáj a fejem. Aztán eszembe jut egy még fontosabb kérdés.

– Ray – ragadom meg a karját, mielőtt bemegy. – Bennet azt mondta, évek óta itt élsz. Pontosan hány éve?

Ray fáradtan rám néz. Hirtelen sokkal többnek néz ki huszonnégynél.

– Mennyit írnak most az igazi világban?

– Igazi világban? – kérdez vissza Jeremy.

– Kettőezer-tizenkettőt – vágom rá.

– Kettőezer… – behunyja a szemét, mint aki elképzel valamit. Vagy csak számol. – Százhuszonegy éve, Miss Kinsey. Százhuszonegy éve.

Bemegy a házba.

Döbbenten nézek utána.

– Ez azt jelenti, hogy… – a hangom elvékonyodik.

– Hogy 1891-ben érkezett – vágja rá Jeremy. – Igen. 1891-ben. Abbey, mi ez az egész?!

– Azt én is szeretném tudni.