Gödörben - 7. fejezet - Betegszoba

Tüsszögni kezdek, és kinyitom a szemem. Valami éles-szúrós szag áramlik felém, majd egy fehér csík mozdul meg az arcom előtt. Fel akarok emelkedni, de a fehér csík lecsap a vállamra, és óvatosan visszanyom. A jobb karomat is lefogja.

– Maradjon nyugton, Miss Kinsey, ne mozogjon. És próbáljon meg ébren maradni, ez nagyon fontos!

– Ray… – nyöszörgöm. – Hányingerem van.

– Igen, de maga erős kislány, és kibírja. Ahogy ezt is, talán egy kicsit csípni fog –mondja, és a jobb karomnál matat.

– Nem vagyok… – kislány, akarom mondani, de ekkor fájdalom hasít a karomba, és iszonyatosan csípni kezd. Felkiáltok.

– Nyugalom, Miss Kinsey, tudom, hogy ez most egy kicsit fáj, de fontos – csuklik el Ray hangja. Egy pillanatra elhallgat, majd ingerülten folytatja. – Hogy nézett ki az az istenverte kígyó?!

– Kígyó? Milyen kígyó? –nyögöm, és megpróbálok Rayjel maradni, ahogy kérte.

Elég nehéz, tekintve, hogy legszívesebben leüvölteném a fejét, vagy azonnal kiájulnék, fekete foltok ugrálnak a szemeim előtt, de belekapaszkodok a hangjába. Milyen kígyó?

– Amiről mondtam, hogy megmarta, nem emlékszik?

– Nem… – mondom, és megint elsötétül minden, de azt még érzem, hogy Ray megragadja az arcomat. Deja vu-m van.

– Maradjon velem, Miss Kinsey! Látta azt a kígyót?

– Nem, nem, nem akarom…

– De bizony, hogy akarja!

– Nem volt kígyó…

– Ájulás, hányinger, emlékezetvesztés – sorol Ray egy adag hülyeséget. – Én emlékszem arra a kígyóra, tudja, Miss Kinsey? Hé, ne ájuljon el! Meséljen valamiről… Meséljen a családjáról!

Meglehetősen szarul érzem magam.

– Utálom őket. Ők hoztak ide…

– Mit dolgoznak a szülei?

– Apám… cégvezető… reklámügynökségé. Anyám… gazdag férj neje. A szépség kifizetődő – nyögöm.

Csapongnak a gondolataim.

– Az öcsém fogja átvenni a céget. Már most erre tanítja apám.

Ray motyorászik.

– Hatalmas volt… Zöldes-barnás kockaszerű… Nagyszerű! – kiált fel. – Hány éves a maga öccse?

– Tizennégy – nyögöm ki. – De a korához képest baromi magas. Én vettem rá apát, hogy engedje focizni.

– Nos… Ez igen dicséretes. Fehér vonalak…

– Nagyon okos. Sokkal okosabb, mint én. Ezért akarja őt az apám – kezdenék el hadonászni a karommal, de Ray lefogja.

– Maradjon nyugton, Miss… Lándzsakígyó! Hát persze! Nicaraguában elterjedt, nagy és a tünetek! Megvan, mihez kell ellenméreg, Abbey! – kiált fel.

Én lehunyom a szemem, de valami puhát érzek az arcomon. Felpattan a szemhéjam, Ray már áll, arca megvonaglik. Megint behunyom a szemem.

– Persze, ha tévedek… – lassan eljut hozzám, hogy suttog.

Kinyitom a szemem, de már mellettem térdel. Belecsíp a jobb karomba, amit erősen szorít, majd szúrást érzek, és pár másodperccel később megint érzem, hogy piszkálja az ottani helyet. Amikor felemeli a kezét, látom, hogy egy injekciót tart benne. A tű méretét megpillantva, újból elájulok.

Pedig igazából még csak nem is olyan nagy.

Ray persze most sem hagy nyugodni, az orromat megcsapja a szúrós szag, pedig ha már megmart egy kígyó, aludnom kéne. Vagy valami hasonló dolgot tennem, így is iszonyatosan fáj a fejem.

– Sajnálom, Miss Kinsey, de mennünk kell. Az ellenszérum hamarosan hatni kezd, bekötöttem a sebét, és én örülnék a legjobban, ha egy ideig még pihenhetne, de nem szabad. Akárki is szabadította ránk a kígyóesőt, bármelyik pillanatban utolérhet minket. Segítek felállni.

Nyöszörgök egy sort, miközben Ray átveti a bal karomat a vállán, és rám parancsol, hogy ne csapkodjak a jobbal. Mikor látja, hogy így nem haladunk, inkább maga cipel, már úgy, ahogy egy hercegnőt szokás, bár valahogy most nem tudok neki örülni. Az adott helyzetben egyedül az a jó, hogy lépésről lépésre egyre kisebb késztetést érzek arra, hogy belerókázzak az ölembe.

Hogy még sikeresebbnek érezzem magam, megpróbálok nem elájulni, sokkal könnyebben megy, mint pár pillanattal ezelőtt. Bármit is adott be Ray, mintha hatni kezdett volna. Legalábbis remélem.

– Szerinted valaki volt ott? – kérdezem.

– Biztos vagyok benne, Miss Kinsey – állítja határozottan, engem pedig kiráz a hideg.

– De hát Majonéz ott maradt vele!

– Tud magára vigyázni, ne aggódj! Csak feleslegesen kimeríted magad.

– Te tegezel.

Nem válaszol. Megpróbálok visszaemlékezni, hogy miről is volt szó.

– Szóval, szerinted ki volt az? Egyáltalán lehet ilyet? Fegyvert kívánni valaki ellen?

– Lehet, de eléggé sokat kivesz az emberből. Nagyon erősnek kell lenni hozzá, hogy ennyi életet hozzanak létre egymás után.

– Bennet – jegyzem meg, mikor eszembe jut, mit mesélt róla pár órája.

– Igen, valaki, aki olyan erős, mint Bennet. Vagy még erősebb. Elég hosszú ideje itt él már, de nem meríti ki magát folyamatosan, felgyülemlik az energiája, és… – töpreng hangosan, de nem érti, mit akarok, így közbeszólok.

– Nem, hanem Bennet volt az.

Ezen egy pillanatra elgondolkozik, majd el is veti az ötletet, az arckifejezése alapján legyintene egy nagyot, ha nem lennék most a karjaiban.

– Szerintem nem. Bennet előjött volna azonnal, felfedte volna magát, hogy szórakozhasson rajtunk, és felvághasson az erejével. Ez a személy viszont nem jött elő.

– De miért akarna engem bárki is megölni? Úgy értem, még mielőtt megtudja, milyen a vérem.

– Nem tudom… – feleli Ray elgondolkozva.

Ezután egy ideig csendben vagyunk. Ray eltökélten cipel, monotonon zökkenek, enyhén ringató hatású az egész, legszívesebben elaludnék. Melegem van, jobban, mint általában, érzem, hogy Ray is izzad, ahol hozzányomódik a testem. Kicsit fészkelődök, majd abbahagyom. Kifáraszt, és mintha Ray sem örülne neki kifejezetten.

– Szerinted utánunk jön? – kérdezem.

– Meglehet.

– És akkor mit csinálunk?

– Akkor? Természetesen maga lesz az élő pajzsom, Miss Kinsey.

Kinyitom a szemem, és szúrósan ránézek. Ő csúfondárosan rám vigyorog.

– És visszatért magába az élet szikrája!

A bal kezemmel kicsit mellkason legyintem, mire ő hangosan felnyög.

– Ne ilyen hevesen, még a végén eltöri a szegycsontomat!

– Haha – morgom.

Ezután már hagy aludni, legalábbis nem ébreszt fel, mikor félálomba merülök. Össze-vissza álmodok mindenfélét, a rémképeim keverednek a valósággal. Kígyók alkotta függöny gördül le két oldalt, Ray mégis magabiztosan cipel. Csaholva mellénk szalad Majonéz, éppen üdvözölném, amikor észreveszem, hogy csupa vér. Vicsorítani kezd, és kétszer akkorára nő, mint mi vagyunk, megrémülök, de mikor mozgolódni kezdek, Ray lenyugtat, és sétál tovább.

Végül totális sötétségbe borul minden.

*

Miután magamhoz térek, először kicsit nehezemre esik fókuszálni, így újból lehunyom inkább a szemem pár másodpercre. Meglepően kényelmesen fekszem, puha párnák között, a meleg ellenére betakarva. Újból kinyitom a szemem.

Először nem tudom, hol is vagyok pontosan, franciaágy, amúgy meglepően üres szoba, mellettem szék, rajta Ray. Görnyedten ül, szemét eltakarja a kezeivel.

– Hé – nyögöm ki, mire felkapja a fejét, elkerekedett szemekkel rám néz.

Leereszti a kezeit, közelebb hajol. Kicsit belefeledkezek abba, hogy az egyik szeme zöld, a másik barna, haja össze-vissza áll, tincsek merednek ki a kötése alól, állán borosta.

– Hogy érzi magát?

– Fáradtan – válaszolok. – És te, Ray?

– Nem engem mart meg az egyik legmérgezőbb kígyó – felel kitérően.

A szemei véreresek, a homlokán verejték.

– Mennyit aludtam?

– Több órát. Tegnap délutántól ma délelőttig.

– És te mennyit aludtál?

Meghökken, majd elneveti magát.

– Mi az? – vonom össze a szemöldököm.

– Semmi – legyint. – Ne aggódjon értem, Miss Kinsey!

– Szarul festesz, Ray – mondom a férfinak, aki alig egy napja megmentette az életem.

– Életmentő kívánság, kissé kimerítő, ennyi az egész.

– Mármint a szuri? – kérdezem.

– Mármint a szuri – válaszol, a szemei csillognak. Nem aggódnék érte, ha nem lennének vörösek.

– Én nem néztem ki ilyen rosszul, amikor a kötszert kívántam neked.

– Az nem is volt ennyire fontos kívánság, nem múlt rajta élet.

– Ó. Ray…

Szeretnék neki mondani valamit, azonban nem hallgat végig, sietve felpattan, és kinyitja az ajtót.

– Nézze, ki érkezett meg, miután maga elaludt!

Kicsit felemelkedem, hogy lássam, mire gondol, teljesen feleslegesen. Majonéz egy pillanatig csendben ül a küszöbön, majd, mint aki megkapta az esztelenségre való jelent, hangosan ugatni és rohanni kezd, felugrik Ray ágyára, és képen nyal.

Valahogy így képzeltem a reggeleket kiskoromban, még mielőtt egy kategorikus „nemet” kaptam volna válaszul a kérésemre.

A szája elképesztően büdös, mikor sikerül jobban szemügyre vennem, döbbenten látom, hogy rózsaszínes a pofaszőre.

– Mi történt vele? – fogom le a fejét, hogy szemügyre vegyem.

– Mikor megjött, kissé kába és véres volt.

Ijedten sebeket kezdek el keresni Majonézen, a szívem szaporán dobog.

– Ne aggódjon, nem a kutya vére volt! – nyugtat meg gyorsan Ray. – Valaki másé lehetett, reményeim szerint nem kígyóé, hanem azé, aki megtámadott minket. Rendesen elintézhette a kis dög, tiszta vér volt…

Természetesen nem nyugszom le, ezt Ray is észreveheti, mert hozzáteszi.

– Megpróbáltam lemosni, de a maga kutyája bolond. Úgy vedeli a vizet, mint egy matróz a rumot, még akkor is, ha szappanos.

Elmosolyodom, magamhoz szorítom Majonézt, és megpróbálok lenyugodni.

– Azt hittem, az ágyad tabu a számomra – eresztek meg egy félmosolyt Ray felé, a pilláim alól felpillantva rá.

Enyhén megemeli a szemöldökét.

– Ne tervezzen hosszú távra, Miss Kinsey. Amint meggyógyul, visszaköltözik a jó öreg kanapéra.

Csalódottan elhúzom a számat. A világ összes pasija a lábaim elé veti magát, ha így pillantok rá, kivéve Raymond Nicholas Holmest.

– Kivéve, ha annál hamarabb kikerülök erről az átkozott helyről!

– Azt kötve hiszem. A kijárat nincs ebben a szobában, márpedig amíg nem épül fel legalább közepesen, nem fogunk az erdőben kószálni.

Ijedten hápogok egy sort, majd Majonézt odébb lökve megpróbálok felpattanni az ágyból.

– Ray, én nem maradhatok… Ó – a szoba elkezd velem forogni, kicsit lehunyom a szemem, és egy ideig nem mozdulok meg. Utána eltökélten megpróbálok felállni. Ismét. – Én nem maradhatok itt. A szüleim már biztosan aggódnak. Tuti totál idegek, minél hamarabb ki kell jutnom innen.

Ray egy ideig szkeptikusan nézi a próbálkozásomat, majd feláll, felteszem, hogy visszanyomjon az ágyba, pont akkor, amikor annyira megszédülök, hogy elesnék. Ehelyett azonban egyszerűen belealélok a karjaiba.

– Igen, látom magán, hogy kiválóan van, Miss Kinsey – dörmögi a fülembe. – Azonnal le is vadásszuk az összes indiánt, nem?

Kicsit megremegek, majd hagyom, hogy visszafektessen az ágyba.

*

Az elkövetkező időszak összeolvad. Alszok, majd felébredek, megkérdezem Rayt, mennyit pihentem. Ha ezer évnek érzem, két óra a válasz. Ha két órának, hat. Furán érzékelem az időt, mintha becsapna, többet mutatna, mint amennyi valójában, majd ha így nem hagyom magam rászedni, átvált a másik végletre.

Ray egy idő után megpróbál forró levest diktálni belém, amikor felébredek, de a dögmelegben annyira nem fogadom örömmel ezt az ötletet. Mindenesetre hamar feladom az ellenkezést, eszek pár kanállal, hogy aztán újra álomba merüljek. Pedig nem mondhatnám, hogy túlerőltettem magam az utóbbi időben, megölni is csak kétszer akartak.

Eltelik egy nap, majd még egy. Egyre inkább idegesít, hogy még mindig nem vagyok a hotelban, a családom biztosan nagyon aggódik. Mellesleg a légkondi is hiányzik. Ray egyfolytában meleg levesekkel töm, egy ideig tűröm, de aztán egy éberebb pillanatomban finoman kifakadok.

– Ha még egyszer meg akarsz etetni egy ilyen meleg szarral, a képedbe locsolom!

Ray rám néz, egy ideig mintha tanulmányozná az arcomat, majd megadóan leereszti a kezét.

– Rendben van, Miss Kinsey, úgy érzem, kezd rendbe jönni.

– Igen, képzeld, kezdek. Már ezer éve itt fekszem, alszok, eszek, meg minden. Kicsattanok az energiától!

– Látom, a szeme csak úgy szikrázik.

– Helyes! Nagyszerű! Király!

Feltápászkodom, és kikászálódok az ágyból. A tornacipőm a lábánál hever, felveszem, és valamiért kicsit lelkifurdalásom van, amiért az előbb úgy lekiabáltam Ray fejét. De rövid időn belül elhessegetem az érzést.

– Most pedig szeretnék pár percet a mosdóban egyedül! – húzom ki magam.

– Csak nyugodtan, Miss Kinsey – mutat az ajtóra Ray.

Vehemensen odacaplatok, majd kicsit hezitálva az ajtóban visszafordulok.

– Amúgy kösz, hogy megmentetted az életem. Megint.

Ray mosolyog, de nem tudom eldönteni, hogy a mosolya gúnyos-e.

– Már akartam mondani, de közbeszóltál! – teszem még hozzá, majd átvágtatok a fürdőbe.

Van egy olyan érzésem, hogyha nem lépek fel ilyen határozottan, még jó ideig nem enged ki a betegszobából.

*

Mikor végzek a fürdőbeli teendőimmel, döbbenten kisétálok Rayhez, aki a kanapén ül. Egyik kezét lazán a háttámlára fekteti a másikkal meg int, hogy üljek le, mikor észreveszi, hogy végeztem.

– Nem is tudtam, hogy mégis rászántad magad egy lefolyóra – jegyzem meg.

Megvonja a vállát.

– Végül is, maga már félig kívánta.

– Lehet ilyet? Félig kívánni valamit más helyett?

– Mit tudom én! – csattan fel. – Eddig egyedül éltem.

Hát, akkor nyilván nem másé volt a samponom. Kicsit megörülök ennek.

Hirtelen előredől, könyökét megtámasztja a térdén.

– Indiánok járják a környéket. Eddig is sétálgattak már erre, de ez most más. Most mintha hajtóvadászatot indítottak volna…

Ijedten nézek rá.

– Szerinted hamar megtalálnak?

Megrázza a fejét.

– Reményeim szerint nem. Már indítottak ilyen hajtóvadászatot… régebben. Akkor sem találtak rám és erre a helyre. Nem tudom, hogyan működik az a kívánságom, amellyel ezt fenntartom, de nem is érdekel. Amíg hiszek benne, nem lehet gond.

Úgy beszél, mintha meg szeretne győzni valakit. Csak azt nem tudom, hogy kit – engem vagy saját magát.

– Néhány napot most érdemes itt töltenünk. Ennyi indián ellen nem tehetünk semmit… legalábbis addig, amíg így viselkednek.

– Hogy?

– Vérszomjasan.