Mr. Bennet rám mosolyog. Leginkább
egy farkasra emlékeztet, és nem mondhatnám, hogy ez a gondolat megnyugtat. Bár
azt hiszem, nagyobb gondjaim is vannak most Bennet vigyoránál. Mondjuk a kés,
amit felemel, vagy az, hogy a nyakamat célzatosan az asztal közepén lévő tál
felé kezdi nyomni. Felfedezem, hogy sötétvörös a belseje, és nem igazán lep
meg.
Először reflexből visszarántanám a
fejem. Bennet megérzi az ellenkezésemet, és megszólal:
– Ne aggódjon, Miss Kinsey, nem
fog fájni. Szinte biztos vagyok benne, hogy ön méltó erre a feladatra.
Mellesleg, menekülni sem tud, hiszen enyhén túlerőben vagyunk – teszi hozzá
suttogva.
Furcsa ez az ember, mintha az
elvakult hívő mögül néha elő-előbújna a megszállott és rendszeres őrült. Kiráz
tőle a hideg, már csak azért is, mert igaza van. Csak ő sokkal erősebb, mint
én, a nyakamat hirtelen csirkevékonyságúnak érzem. Ráadásul mögöttünk nem egy
követője áll. Vetek egy rohadt dühös pillantást Henryre, az a geci elárult.
Pedig szinte már volt köztünk valami!
– Engedjen el, maga rohadék! – kiáltok
fel, ahogy elönt a düh, és megpróbálom Bennetet megrúgni ott, ahol a legjobban
fájna neki. Sajnos bénán célzok, és csak a combját találom el. Bennet szemében
megvillan valami, és lekever nekem egy pofont. Hátravágódik a fejem.
Mikor ijedten visszanézek rá,
mintha megbánta volna, amit tett.
– Ennek igazán nem kellett volna
megtörténnie, Miss Kinsey. Ez az egész megtiszteltetés magának is – lehalkítja
a hangját, az mégis fenyegetőbben hat, mint maga a pofon. – Fogadja hát el a
sorsát, vagy máskülönben nem tartom méltónak rá, és akkor…
Hirtelen elhallgat, kiegyenesedik,
majd a nyakamat még erősebben szorítva az embereihez fordul, tovább folytatja a
beszédét.
– Mindannyian tudjuk, miért
gyűltünk ma itt össze. A különleges Miss Abigail Kinsey érkeztét ünnepeljük.
Miss Kinsey…
Elkezdem végiggondolni a
lehetőségeimet. Bár nem tudom, mi következett volna az „és akkor” után, van egy
olyan tippem, hogy valami fájdalmas, ami nagy eséllyel szintén halállal
végződik. Bennet emberei áhítatosan bámulnak ránk, így szinte bambának tűnnek. Ha sikerülne
kifacsarnom Bennet kezéből a kést, lenne fegyverem, és talán elég gyorsan
tudnék futni ahhoz, hogy ez a bamba, vérszomjas társaság…
Ekkor azonban egy hatalmas üvöltés
szakítja félbe a gondolatmenetemet és Bennet monológját. Pedig biztos alaposan
felépítette.
– Engedje el a lányt, rohadék,
vagy lelövöm! Méghozzá a legteljesebb nyugalommal és a legnagyobb sikerrel.
Nekem elhiheti.
Bennet állatiasan felhörög,
lefogadom, hogy valamelyik őse farkas volt. Elengedi a nyakam, kissé sajogni is
kezd, tuti megmarad a szorításának a nyoma. A fehér bőrömön!
Gyorsan a hang irányába fordulok.
A múzeum-szentély-kunyhó oldalában egy férfi áll, a mögötte lévő fáklya sötét
árnyékokat vet az arcára. Először elképesztően magasnak tűnik, majd rájövök,
hogy valami emelvényen áll, valószínűleg a pontosabb célzás érdekében. Kezében
pisztoly.
– Jöjjön már, maga liba! – mondja,
és rájövök, hogy nekem.
– Hé!
Ekkor Bennet megragadja a karomat,
és tovább morog.
– Maga… Nem viszi sehová!
A férfi feljebb emeli a fegyverét.
– Ó, dehogynem. Nem fogja megölni.
– Ez nem gyilkosság, ez…
– Eressze el a lányt, vagy megölöm!
Bennet erre elengedi a karom.
Megindulok az ismeretlen fickó felé, közben vetek egy pillantást a többiekre.
Mindenki csak bámul, kissé lefagytak. Ez tuti valami tömegpszichológia, vagy
mindenki tétlen, vagy kitör a pánik és a balhé. Odafutok a férfihoz, még
mielőtt az utóbbi bekövetkezne. Henry sötéten bámul, én meg kiöltöm rá a
nyelvem.
A férfi leránt az emelvényéről
(valami fa izé, időm sincs megfigyelni), és odasúgja nekem:
– Fusson az életéért! – majd
magával húz. Eltűnünk a sötétségben, és legnagyobb meglepetésemre senki sem
követ minket.
Legalább fél órán keresztül
futunk, folyamatosan a férfi van elől, valamerre vezet. Mellesleg le sem zarja, hogy fáj a lábam és sajog a csípőm, hiába mondom neki, amivel
egy-kettőre megutáltatná velem magát, ha előtte nem mentette volna meg az
életem. Így csak neheztelek rá, nem értem, minek ennyire futni, ha egyszer nem
követnek. Ráadásul a francos fák között, jobbra-balra, azt sem tudom már, merre
van a gödör fala.
– Nem állhatnánk meg egy kicsit!
Ebben a ruhában különben sem lehet futni – ismétlem meg ingerülten. A gyönyörű,
zöld ruhám mindenbe beleakad, amibe csak tud, az alja már cafatokban lóg.
A gyönyörű, zöld ruhám mindenbe beleakad, amibe csak tud, az alja már cafatokban lóg. |
Még szerencse, hogy a
tornacsukámat nem cseréltem le valami korabeli cipőre, ki tudja, mennyire lett
volna kényelmes az a cucc. Ha hazajutok, aminek nagyobb az esélye, mint
háromnegyed órája, írok Keira Knigthleynak, és megkérdezem tőle, hogy bírta a
forgatáson.
– Hogy maga mennyit hisztizik! –
csattan fel a férfi, és hatalmas lendülettel megfordul, hogy idegesen villogó
szemeivel is alátámassza mondanivalóját.
Nekem meg leesik az állam. A
sötétben alig tudom kivenni arcát, de azt, hogy már másodjára szól le, akkor
sem bocsátanám meg, ha ő lenne a világ leghelyesebb férfija. Ezt legszívesebben
a képébe is vágnám, ám folytatja:
– Azonban igaza van. Ezeket a
ruhákat le kell cserélnünk a régiekre. Hamarosan visszamegyünk értük.
– Vissza?! Én aztán nem megyek oda
vissza! Kimászok ebből a szaros gödörből, és otthon lecserélem a cuccaim. Van
ott is elég rövidgatyám. Nem megyek vissza érte, ha egyszer egyenesen haza is
mehetnék!
Elfordul, és felhorkan.
– Azt csak hiszi – mondja,
miközben elkezd sétálni.
– Hogyhogy csak hi… – követem, ám
belém fagy a szó, ahogy félrehajtja az egyik ágat.
Úgy tűnik, nem csak az indiánok
rendezkedtek be a gödörben. Azt hittem, a férfi talán a hotelből jött, nem tűnt
bennszülöttnek, azonban a szálloda helyett egy tisztásra vezetett. Rajta ház,
nem túl nagy, de modernebbnek tűnik, mint az indán kunyhók, nem fáklya, hanem
egy lámpás világítja meg a teraszát. Kicsit olyan, mintha egy hegyi nyaraló
lenne, lelki szemeim előtt megjelenik egy begyújtott kandalló, amelynek a dögmelegben
semmi értelme sincs. Mellette különböző magasságú rudak, egyesével és párosával
egyaránt, valamint gyűrű: mintha egy nem túl fejlett edzőterem kellékei
lennének.
– Üdvözlöm szerény hajlékomban
–jegyzi meg az idegen gúnyosan. – Teát nem szolgálok fel.
– Maga nem a hotelből jött! –
kiáltok fel döbbenten.
– Nem tudom, melyik hotelről
beszél, de végső soron egy olyanból kerültem ide. Nem mondhatnám, hogy sokat
értem vele, jobb lesz, ha maga is gyorsan elfelejti.
– Dehogy felejtem el! – zárkózok
fel mellé, és látom, hogy elmosolyodik.
– Nocsak.
– Ott felszolgáló van, takarítónő,
légkondi és medence!
Nem egészen egy nappal ezelőtt még
gyűlöltem azt a helyet. Azóta ez átértékelődött. Ott legalább nem próbáltak megcsapolni.
– Nos, itt én szoktam takarítani.
De most, hogy így megmentettem az életét, átveheti tőlem ezt a nemes feladatot
– mondja, és könnyedén felszökken a teraszra.
– Hülye leszek! Juttasson haza, és
az apám annyi pénzt ad magának, amennyiből tíz takarítónőt is fizethet magának!
– követem vadul gesztikulálva.
Az ajtóban megfordul, megragadja a
karjaimat, és megráz.
– Itt nem ér semmit a pénzével,
Miss Kinsey. Ez egy olyan hely, ahol senkit sem érdekel, ha letörik a körme,
sőt egyesek élveznék is a dolgot. Rémisztő, visszataszító, sötét hely ez,
ahonnan nincs szabadulás. Érti? Nem. Fog.
Kijutni. Innen. Most pedig döntse el, hogy velem marad, és visszafogja a
macskanyávogását, vagy elkotródik a közelemből, és vállalja, hogy azok az
őrültek megszabadítják a vérétől. De ezt a hisztit nem fogom elviselni, sem a
beképzeltségét. Megmentettem az életét, és még meg sem köszönte.
Mielőtt bármit mondhatnék,
megfordul, és bemegy a házba.
Pár pillanattal később szédülten
követem. Legszívesebben önérzetesen felhúznám az orrom, de igaza van. Egyedül
tuti meghalok itt, a Gödörben. Szükségem van egy erős férfikézre. De legalább a
pisztolyára.
A ház nappalijába lépek. Gyorsan
felmérem a terepet, régies kanapé, kisasztal, rajta néhány könyv, a falon
fegyverek és lámpások. A szoba túlsó végében pedig valami konyharész féle,
pulttal, kis, négyzet alakú asztallal és négy székkel. A férfi éppen az asztal
mellett áll, és nagy kortyokkal iszik.
Közelebb megyek hozzá, és
előveszem a legkedvesebb mosolyom.
– Köszönöm, hogy megmentett. Maga
nélkül meghaltam volna. És még csak a nevét sem tudom.
– Raymond Nicholas Holmes. De
jobban kedvelem a… – megfordul, és végre rám néz. – Jézusom, mondja csak, hány
éves maga?!
– Tizennyolc – húzom fel durcásan
az orrom. Így jobban megnézve, ő sem lehet több huszonnégynél. A haja
sötétbarna, borzosan áll, lehet, hogy a futástól, lehet, hogy alapból
zabolázhatatlan. Arcéle kiálló, orra kicsit talán hosszú, de annyira nem
zavarja az összhatást.
– És tizennyolc évesen még ilyen
éretlen, Miss Kinsey? – nevet fel.
Keresztbe fonom a karjaimat.
Szemétláda.
– Maga sem tűnik valami idősnek,
Mr. Holmes! – csattanok fel.
Megrázkódik, majd komoran
elmosolyodik.
– Vannak, akiken nem fog az idő.
– Nem is foglak miszterezni, pár
évvel vagy idősebb, mint én, Ray!
Valami átvillan az arcán, majd
megvonja a vállát.
– Ahogy gondolja, persze ez elég
nagy modortalanságra utal. Már akkor is szívesen mondtam volna, mikor az ifjú
Henryvel bájolgott.
– Te követtél engem?! Meg mégis mi
az, hogy modortalanság, a kőkorszakban talán igen, most már elég alap!
– Valahogyan csak meg kellett,
hogy mentsem! – rakja az asztalra az üveget, a kelleténél talán egy kicsit
hevesebben. – Ha nem kísérem figyelemmel a táborban, nagy eséllyel halott
lenne, ezt ne felejtse el, mielőtt megint felhúzza a fitos kis orrát, Miss
Kinsey.
Elhúzom a szám.
– Szólhattál volna hamarabb is,
hogy ekkora őrültek azok az arcok.
– Akartam, de nem igazán volt rá
alkalom. Valahogyan sosem volt egyedül, Miss Abbey Kinsey.
– De egy szolgálóval talán
könnyebb szembenézni, mint ötven, felhevült alakkal, nem gondolja, Mr. Raymond
Nicholas Holmes? – válaszolok hasonlóan arrogáns stílusban.
Megrázkódik.
– Inkább csak Raymond, és
tegezzen. Borzalmas a szájából hallani a nevem.
– Te nem akarsz tegezni engem?
– Nem szokásom.
Megvonom a vállam, és lehuppanok a
kanapéra. Csak akkor tűnik fel, hogy tényleg nagyon fáradt vagyok, amikor
elterülök. A lábaim bizseregni kezdenek.
– Áá, hulla vagyok… Hulla fáradt –
helyesbítek, és a háttámla felett rámosolygok. Mézzel könnyebb legyet fogni,
vagy mi. – Neked hála, hulla kevésbé, Ray.
– Raymond.
– Legszívesebben csak aludnék.
Merre van a rendes ágy?
Meg sem fordul a fejemben, hogy
külön vendégszobája lenne.
– Arra – mutat egy ajtóra.
Közelebb jön hozzám, és a kezembe nyomja az üveget, amiből iszik. – Ellőtte azonban
nem szomjas?
Rájövök, hogy az vagyok, de elfog
valami furcsa érzés, ahogy a számhoz emelem az üveget. Mintha hígító csapná meg
az orromat: a világ legpocsékabb minőségű piája párolog szaglószervem elé. Kis
híján eldobom az üveget, pedig én aztán nem vagyok az a jó kislány, ha ivásról
van szó.
–Úúú, mi ez?! Ebből aztán nem! Már
a szaga alapján is aljaminőség.
Ray kirántja a kezemből az üveget.
– Pont ez a lényege.
– Te ezt csak úgy vedelted, mintha
víz lett volna! Ó, te jó ég, mióta vagy erre rákattanva? Az arcodon nem látszik
szerencsédre. Vagy csak jók a fényviszonyok.
Felhorkan.
– Vizet talál a szekrényben, a
kancsóban – mutat a konyha felé.
– A biztonság kedvéért először
beleszagolok majd – jegyzem meg gúnyosan. – Neked sem kéne így inni ezt a szart.
Biztos totál dehidratál.
– Jó éjszakát, Miss Abbey Kinsey –
mondja, és elindul ahhoz az ajtóhoz, amelyre pár perccel ezelőtt alvás céljából
mutatott.
Már a szaga alapján is aljaminőség. |
Felpattanok.
– Hova mész?
– Aludni. Hosszú napom volt. Nem
csak meg kellett mentenem magát, de még a modorát is el kellett viselnem.
Miközben követem, kinyitja az
ajtót. Odabent hatalmas franciaágy, látszólag kellőképpen puha párnákkal, és
van egy olyan érzésem, hogy határozottan öncélúan tárta ki az ajtót.
– Milyen kedves, hogy kinyitod
előttem az ajtót – sétálok el mellette.
– Szerintem félreértett, Miss
Kinsey. Itt én alszom, magáé a kanapé. Sajnos, az utóbbi idő kiölt belőlem
minden olyan lovagiasságot, amely arra venne rá, hogy egy hisztis nőszemélynek
átadjam a puhább fekvőhelyet – mondja, és egy határozott mozdulattal eltol,
hogy aztán becsapja az orrom előtt az ajtót.
Egy darabig hápogok. Még egyetlen
férfi sem bánt így velem. Még csak arra sem volt időm, hogy megrebegtessem a
pilláimat! A szemébe sem tudtam nézni!
– Na de… Mégis honnan szerezzek
párnát?!
– Gondoljon arra, hogy milyen
kemény lenne anélkül a kanapé, menjen oda a konyhaszekrényhez, és kívánja
erősen, hogy találjon egy megfelelő párnát, amelyre a kis fejecskéjét tudja
hajtani. Most pedig jó éjszakát, Miss Kinsey, holnap hosszú napom lesz magával.
Odamegyek a konyhaszekrényhez, és
magamban azon imádkozom, hogy azon a rohadt párnán, amelyet a házigazdám nem
volt képes elővenni nekem, ne császkáljanak pókok, giliszták vagy más undorító
élőlények, sőt, nagyrészt hasonlítson arra a pihe-puha csodára, amelyet a
szállóban használtam.
Én lepődök meg a legjobban, mikor
a konyhaszekrényben pont egy ilyen rendes párnát találok.
A kanapén aztán mély álomba
merülök, és csak reggel jut eszembe, hogy inni persze elfelejtettem, a szám meg
száraz, mint a tapló.
Kihalászom magam a kanapéból és
elvánszorgok a konyhába. Sajog a fejem, mintha másnapos lennék, noha nem én
vedeltem azt a gyilkos piát, hanem Ray. Kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni,
amikor felébred.
Belenézek a szekrénybe, tényleg
ott egy kancsó, benne folyadékkal. Biztos langyos lesz, pedig jobban esne most
valami hideg. Nosztalgiázva gondolok azokra az időkre, amikor még kérhettem
jégkockát, és kaptam is, majd eszembe jut, hogy még csak második napja vagyok a
Gödörben. Beleszagolok, nem büdös, tehát öntök a mellette lévő, viszonylag
tiszta pohárba, majd iszok. Meglep, de ahhoz képest, hogy milyen meleg van a
házban, a víz pont olyan hideg, mint szerettem volna.
Körülbelül fél literrel később
körbenézek a szobában. Még mindig elég nagy, bár már kevésbé tetszik a kanapé,
most, hogy egy megalázó éjszakát töltöttem el rajta. A kisasztalon vastag
kötetek, kicsit megrázkódom, majd észreveszem a falra felerősített fegyvereket,
és megnyugszom. Már tegnap is jót tett az idegeimnek a látvány. Otthon apámnak
is volt puskája, azzal tartott sakkban egy ostoba tolvajt, míg el nem jött érte
a rendőrség. Ray szobája mellett látok egy másik ajtót, kíváncsian benyitok.
A fürdőszoba az. Az, hogy Raynek
van fürdője, olyan teljesítmény, amit nem néztem volna ki belőle. Ócska
mosdókagyló, kád, amelyben tuti nincs jacuzzi, és egy régies WC. Bezárom magam
mögött az ajtót, és lecsapok az utóbbira. Mikor lehúznám, döbbenten
konstatálom, hogy nincs mivel. Nem valami gondosan építette fel Ray, majd megjegyzem
neki, hogy elég ócska munkát végzett.
Odamegyek a mosdókagylóhoz, de
nincsen rajta csap vagy benne víz. Teljesen elképedek, hihetetlen, hogy valaki
tud így élni. Aztán belenézek a tükörbe, és felsikítok.
A hajam totál káros, zilált,
szinte zsíros, össze-vissza áll, közben pedig semmi tartása nincsen. Az arcom
gyűrött, a szempillaspirálom megszáradt és lepattogzott, noha elvileg vízálló
és übermárkás. Ennyire pocsékul sosem szoktam kinézni, még akkor sem, mikor
nagyon másnaposan semmire sem emlékszem egy túl jól sikerült buli után.
Közben hangos csapódást hallok,
rövid szünet után tompa, káromkodást idéző morgást, majd kitárul a fürdőszoba
ajtaja, és az ideges Rayt pillantom meg a tükörben.
– Mi történt, Miss Kinsey, minden
rendben? – kérdezi zavartan.
– Rendben?! – a hangom
hisztérikusan elhalkul. – Rendben?! Nem látod a fejemet?! Tönkrement a sminkem,
és nincs nálam szempillaspirál! A hajam meg egyszerűen borzalmas!
– Tegnap őrült indiánok majdnem
lecsapolták a vérét, és maga a haja miatt aggódik, Miss Kinsey?
– Ráadásul valamit nagyon
elcsesztél, mert nincsen csap, a WC-t pedig nem lehet lehúzni! Így hogyan
fürödjek?
– Nem csesztem el semmit, Miss Kinsey. Egy teljes vízvezetékrendszer
kiépítése túl nagy áldozatokkal járt volna. Mellesleg, ha rólam vagy arról
beszél, hogyan végzem a munkámat, mellőzze az ilyen alpári szavakat. A WC-t
pedig egyszerű használni – mondja komolyan, majd hozzálép. Arcán fintor fut át,
mikor belenéz. – Jöjjön ide. Látja, a csészének ez a része szétszedhető, ha
kiemeli ennek a lyuknak a segítségével. Így az egész belső részét ki tudja
cipelni. A ház mögött, pár tíz lépésre talál egy gödröt, amibe beleöntheti a
tartalmát. Visszafelé víz csobogása fogja megütni a csinos kis fülét, abból a
patakból hozhat majd vizet a kádba. Abban nem merek reménykedni, hogy már az
odaút alatt meglátja a patakot, biztosan arra fog koncentrálni, nehogy leöntse
a kedvenc ruháját. Jó utat!
Szinte kábán indulok el, mielőtt
elhagynám a helyiséget, annyit még sikerül felfognom, hogy sötéten elvigyorodik.
Arckifejezése mocskosabb gödröt ígér, mint amilyet végül a ház mögötti fák
között találok, de azért így sem ez lesz a kedvenc helyem. Visszafelé a patakot
is észreveszem, ekkor jut eszembe, hogy volt valami furcsa Rayn.
Besietek a házba. Az a szemétláda
már a reggelijét fogyasztja (különböző gyümölcsöket), közben egy könyvet olvas.
Odamegyek hozzá, elrántom a szeme elől a vastag kötetet, majd felkiáltok.
– Tudtam!
Meghökkenten rám néz.
– Jól van, Mis Kinsey?
– Felemás szemeid vannak!
Borosta, kiálló arcél, karvalyorr,
zilált haj és barna-zöld szemek. Ray szúrósan néz.
– Ezt az emberek többsége
heterokrómiának nevezi, nem felemás szemeknek.
– Tök mindegy! – legyintek, és
kicsit közelebb hajolok hozzá. Egész érdekes.
– Mondja csak, megfürdött már? Vagy
még csak kezet sem mosott, Miss Kinsey? – kérdezi gúnyosan.
Dühösen bevágtatok a fürdőbe,
lerakom a WC-t, felkapom a szoba sarkában lévő vödröt, majd döbbenten veszem
észre, hogy a kád már félig tele van. Megfordulok, Ray az ajtófélfának dőlve
néz.
– Gondoltam, nem fárasztom azzal,
hogy maga cipelje a vödröt. Még a ruháját is vissza kéne hoznunk, és nem
hinném, hogy valami jó erőben van, Miss Kinsey, sőt…
– Mondtam már, hogy vigyél
egyszerűen vissza a hotelba, ott van egy csomó ruhám. Nem kell az a kettő vacak.
– Ne kívánjon lehetetlent, Miss
Kinsey. Oldalt, a szekrényben talál szappant. A víz meg kellemes hőmérsékletű.
Fürdéshez mindig az.
Bezárja az ajtót. Nincs mit tenni,
odamegyek a szekrényhez, közben abban reménykedek, hogy esetleg benne találom a
kedvenc gránátalma-orchidea samponom a hozzá illő balzsammal. A szekrényt
kinyitva döbbenten konstatálom, hogy házigazdám mégsem olyan vad és férfias,
mint hittem: az ormótlan szappan mellett ott állnak a termékeim, bár utazó
méretben. Én eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen kiszerelés. Ray vajon magának
vette? Vagy vannak olyan nőismerősei, akik ezt szeretik? Akkor miért nem szerel
be mellé egy normális kádat is, vízvezetékkel meg minden?
Gondolatban megvonom a vállam.
Hamarosan úgyis elmegyek innen. Ha Ray nem segít, akkor magamtól találok
vissza. A kendőm még jelzi az utat, fegyvert meg lopok a házból. Sem Ray, sem
az őrült indiánok nem tarthatnak vissza a normális WC-től.
Kiamputálom magam a ruhámból,
fürdök, majd visszaszenvedem magam a zöldikébe. Így, hogy nincsen szobalányom,
kicsit tovább tart, mint terveztem, mikor kilépek, úgy érzem, Ray már egy ideje
vár. Csizma, fekete nadrág és feltűrt ujjú ing van rajta, az oldalán két
pisztollyal. Megállapítom, hogy bár ez nem éppen a Josh által képviselt vagány stílus,
de azért használható valamire.
Csizma, fekete nadrág és feltűrt ujjú ing van rajta... |
– Nem lesz így meleged? –
kérdezem.
– Már hozzászoktam. Mondhatni,
ebben érzem jól magam – mondja furcsa vigyorral az arcán. – Indulhatunk?
– A hotelhoz viszel?
– Maga tényleg annyira lassú, mint
mutatja magát, Miss Kinsey, vagy csak az idegeimmel szeret szórakozni? Nem
tudom, hogy lehet eljutni a hotelhoz, de mintha ezt már mondtam volna.
– Nem hiszek neked. Biztosan
tudod, hogyan lehet kijutni a Gödörből. Azt nem értem, miért nem segítesz! Egy
gonddal kevesebb lenne neked is. Folytathatnád… az eddigi életedet – nézek
körbe.
Ray teste megfeszül, majd hirtelen
elernyed, és felsóhajt.
– Miss Kinsey, mit gondol, ha
tudnám, hogyan lehet kijutni innen, még mindig egy csapat kétes célú indiánnak
lennék a szomszédja, akik közül nem egyen nagy eséllyel a halálomat kívánják?
Még mindig olyan WC-t használnék, amely maga szerint hiányos, a patakból
hordanám be a vizet, és itt lopnám az időt, ahelyett, hogy valami hasznosat
csinálnék valahol, ahol van erre esély? Azt gondolja, hobbiból töltöttem itt az
elmúlt éveket? Ha lenne kijárat, akkor tudnék róla, és biztosíthatom, hogy már
használtam volna.
– Éveket? – nézek rá riadtan. –
Évek óta itt élsz?
– Miss Kinsey, először szerezzük
vissza a ruháit, és utána meglátjuk, mit hozhatunk ki ebből a helyzetből. Erős
a kísértés, de nem szeretném magára hagyni ebben a bozótban. Két napig sem
bírná.
– Tökéletesen kényelmes ez a ruha.
Ugorjuk a visszaszerzést, és rögtön lépjen életbe a B terv, mit szólsz?
– Miss Kinsey, az a ruhadarab,
amelyet visel, az 1800-as évek elején készült. Megfelelő kezelés nélkül hamar
tönkremegy. Komolyan meg akarja várni, amíg leomlik magáról?
Eszembe jut, hogy a bikini felsőm
már nincs rajtam, mert nem ment ehhez a hacukához. Bármilyen kicsi is, azért
jótékonyan ápol, de legalábbis eltakar. Úgy döntök, nem szeretném megvárni, de…
– Én nem akarok visszamenni oda –
mondom halkan.
Ray egy pillanatra meglepődve rám
néz, majd kicsit ellágyul gunyoros arca.
– Nem kell bemennie a táborba, de
a közelben kell lennie, hogy ellenőrizze, minden ruhadarabot elhozok-e magának.
Nem akarom kétszer megjárni ezt az utat.
Felsóhajtok.
– Rendben. De hadd vigyek magammal
én is két pisztolyt.
Ray felhorkan.
– Visz egy fenét!
– Ray, kérlek!
– Nem.
– Sokkal nagyobb biztonságban
érezném úgy magam!
– Én viszont nem. Még a végén
meglövi magát. Vagy ami még rosszabb, engem.
– Dehogy lövöm! Otthon apának volt
fegyvere, azt megtanította használni. Nem pont ilyen… régi, de az alapokat
tudom.
– És mik lennének azok?
– Sose tartsd magad vagy a barátod
felé a csövét, és csak akkor húzd meg a ravaszt, ha veszélyben vagy.
– Nem hozhat magával egyet sem.
– Ó, ne már!
– Vita lezárva. Ahhoz először meg
kéne tanulnia használni.
– Akkor taníts meg gyorsan! Később
is szükségem lehet rá.
Ray eltöpreng, majd megszólal.
– A ruha fontosabb.
– Nem tudtam, hogy ennyire
ragaszkodsz a divathoz – jegyzem meg gúnyosan.
– Nem azért…
– Hát akkor miért? Nem hinném,
hogy most azonnal leomlik rólam az anyag.
Raymond zavartan rám néz.
Elképesztő, milyen hatásokat tud kiváltani minden férfiból egy leomló ruhadarab
gondolata.
– Hát, rendben. Kap egy Colt-féle
forgópisztolyt. Hat lövésre alkalmas. De ha bármelyik is engem talál el, nagyon
megbánja, Miss Kinsey… Ne legyen felelőtlen.
Én és a felelőtlenség? Ugyan már!
– Melyik az a Colt, cimbora?
– És ne nevezzen cimborának.
Kap egy Colt-féle forgópisztolyt. |
Odamegy a falhoz, és leemel egy
pisztolyt, majd visszasétál hozzám, és mellém áll.
– Nyújtsa ki a kezét! A másikat… –
mondja, majd a jobb kezembe nyomja a pisztolyt.
– Bal kezes vagyok – teszem át a
másikba. Hűvös és szürke, valahogy megvan a hangulata.
– Ó, nagyszerű, akkor már biztos,
hogy meglő – morogja.
– Mennyiben függ össze a kettő!? –
csattanok fel.
– Na jó, fogja meg a markolatát,
elég az egyik keze hozzá – nyúl át a másik oldalamra. Menta- és a tegnapi pia
szaga üti meg az orrom, szerencsére utóbbi csak minimális dózisban. Lehet, hogy
annyit ivott már belőle, hogy soha többé nem tudja elfedni. Próbálok erre
koncentrálni, és nem az izmos karjára. Többnyire amúgy is tuskó. – Feszítse
hátra a kakast… nem, nem a mutató, hanem a hüvelykujjával, úgy valahogy. Így
elfordul a henger, és a cső nyílásához kerül a lőszer, látja? Utána pedig húzza
meg a ravaszt, de mindig csak óvatosan, elég erősen visszacsaphat. Tartsa
stabilan a karját, sőt, ha teheti, támassza ki.
Ray irányítja az ujjaimat.
Azonban, mikor meghúzom a ravaszt, nem történik semmi.
– De hát…
Kiveszi a pisztolyt a kezemből,
majd odasétál a konyhaszekrényhez.
– Akkor most rakok bele hat
töltényt. De még egyszer mondom, csak a legvégső esetben használja, és engem el
ne merjen találni, Miss Kinsey.
– Hogyne, hogyne – mondom
türelmetlenül. Már elismételte egy párszor.
– Remélhetőleg a kakas kötelező
meghúzása hátráltatja majd abban, hogy vakon össze-vissza lövöldözzön. Most
pedig mondja csak fel szépen a leckét, hogyan kell csinálni? – kérdezi tündéri
vigyorral az arcán.
– Meghúzom a kakast a
hüvelykujjammal, majd a ravaszt a mutatóval, és ügyelek, hátra ne csapjon engem
– húzom össze a szemöldököm. Ennyire azért nem nézhet lassú felfogásúnak?!
– Nem erre gondoltam. Sose
mutasson felém a csövével, Miss Kinsey. Sose.
Kinyitja az ajtót, és tőle
szokatlan módon előreenged, hogy visszaszerezzük a ruháimat az őrült
indiánoktól. Hogy egyesek milyen udvariasak.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése