Kelley Armstrong: A szellemidéző, avagy Vörös pöttyös felsőfokon

Armstrong regényéről már annyi jót hallottam, hogy még hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt felvettem az elolvasandók listájára. Aztán egyik barátnémnak hála (köszi, kicsi Chris!) kezembe is vehettem az egyik – ezt bátran állíthatom – legjobb Vörös pöttyös könyvet.

A történet
Chloé Saunders megrögzött filmrajongóként éli átlagos életét, míg nem egy nap megjön a menzesze. Tizenöt éves főhősnőnk szerint ennek már régen itt az ideje, csak éppen arra nem számít, hogy furcsa dolgokat von maga után. Egészen pontosan azt, hogy olyan személyeket lát maga körül, akiket mások nem. Hirtelen el(ő)tűnő fiú, síró lányhang, majd egy akaratos gondnok… Egy ilyen nap után nem is meglepő, hogy Chloé menekülési módszerét félreértve öngyilkosjelöltnek tekintik, s apja és nénje megállapodása szerint előbb a kórházba, majd egy speciális kezelést igénylő gyerekek otthonába, a Lyle Házba viszik.

Itt hősnőnknek nem egy dologgal kell egyszerre megküzdenie: orvosai a „skizofrén” címkét sütik rá, a helyi királynő hisztije gyakran rajta csattan, ráadásul egyik zavarokkal küzdő, sötét lelkületűnek tűnő társa is rászáll… hogy aztán olyan dolgokra mutasson rá, amikről Chloé még csak nem is álmodott. Lehet, hogy nem is őrült? Hogy társai nagy részének nincsen semmilyen szellemi problémája, csak éppen mások, mint a többi ember? Mások, akár csak ő, Chloé? Lehetséges, hogy nem is hallucinációk gyötrik, hanem szellemeket lát? Vajon mi nincs rendben ezzel a hellyel?...

Ez a trilógia első kötete, így nem is meglepő, hogy aránylag kevés szálat bogozunk ki, bár nincs meg az a „verem a fejem a falba, amiért nem derült ki semmi, de tényleg semmi” érzése az embernek, mint a Rubinvörös esetén. Van benne ív, egy aprócska lezárással, ennek ellenére elvonási tünetektől remegve várom a következő kötetet. Ennek, a történeten túl, számtalan oka van.

A főhős
A könyv első körülbelül ötven oldala közben kissé gyerekesnek tartottam Chloét, éretlennek tűnt mind a tizenöt évével. Aztán haladtak az események, s vele együtt módosult hősnőnkről alakított képem is… Őt ugyanis teljes joggal lehet hősnőnek nevezni. A mostani lányregények nagy részében a főhős –bár maximálisan bejön az aktuális szépfiúnak – nem valami mély karakter, vagy vállalhatatlanul vak, vagy elképesztően ostoba, vagy a kettő felváltva. Többnyire képtelenek logikusan gondolkodni, csak mennek a hirtelen támadt ötleteik után. Hát, Cholé nem ilyen, ami nagy felüdülést jelent nekem, mivel „elátkozott” Ella óta nem találkoztam ennyire ésszerű, kemény, bátor, mégis emberi hősnővel.

Félreértés ne essék, Cholé nem a Tökéletes Karakter, hanem az Emberi Szereplő. Amellett, hogy kikövetkezteti, mit kell tennie az adott helyzetben, módszeresen gondolkodik, majd követi tervét, képes végtelenül félni. Mégis összeszedi magát, nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a pánik, bármennyire is tisztában van rettegésével – és éppen így lesz emberi és hős egyszerre. Felüdülés volt a szemszögéből látni a dolgokat, ahogyan az is, hogy hosszú ideje először a főszereplő a kedvenc karakterem.

A többiek
A társait is megkedveltem. (Nos, legalábbis nagy részüket.) Azonban róluk, tekintve, hogy alig pár hét eseményeit ismerhetjük meg, keveset tudunk. Ennek ellenére az írónő ügyesen elkerüli azt, hogy a többiekhez hasonló, már sablonossá vált módon ábrázolja őket. Szereplői nem tökéletesek: egyik lány sem kiemelkedően szép, az aktuális szépfiútól való olvadozást sem erőlteti, sokak kedvenc szereplőjét, Dereket pedig néhol kifejezetten visszataszítónak írja le pattanásaival és állandó jellegű izzadásával. Nem csak kijelenti, érzékelteti, hogy gusztustalan, ugyanakkor megajándékozza előnyösebb testrészekkel is. Mindezt összetetten és finoman teszi.

A kiadás

Elég igényes formátumot hozott össze a kiadó, bár nem vagyok teljesen elégedett. A borító nagyon szép, igényes, emlékezetes, nem a sablon fekete háttér-valami gyom/gyümölcs/árnyékos arc kategória, és illik a történethez is.

Néhol azonban a szöveg tördelésével nem voltam teljesen elégedett: mivel nem mindenhol írták ki, hogy éppen ki viszi a társalgás fonalát, egyes helyzetekben nagy jelentősége lett volna annak, hogy új gondolatjelet kap-e a mondat, vagy sem. Néhányszor előfordult, hogy vissza kellett olvasnom, hogy rájöjjek, az előző mondat kihez tartozik. Szerencsére nem volt túlzottan zavaró, és ebben a történetben nem társítottak mondatokat olyan személyhez, aki nincs is jelen az adott beszélgetéskor úgy, mint a Hamuváros esetén. (Azért még mindig morcos vagyok a kedves fordítóra és a szerkesztőjére… Ebben a munkában nem lehet sötétnek vagy figyelmetlennek lenni, a Hamuváros pedig pláne nem ezt érdemelte volna.)

Szóval, összességében elégedett vagyok a kiadással, arról nem is beszélve, hogy a regényért magáért pedig teljesen oda vagyok. Csakis ajánlani tudom mindenkinek (neked is, Ili!), aki szereti a paranormális tiniregényeket, éppen ezért…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!