Michael Grant: Gone – Köddé váltak, avagy Legyek ura szuperek erőkkel

Grant regényével már szemezgetek egy ideje, egészen pontosan az óta, hogy megláttam egy boltban, és elolvastam a hátulját valamint az első pár oldalt. Azonban, mivel elhatároztam, hogy veszek magamnak nyáron egy könyvet, és ez is a lehetségesek listáján volt, nem vettem meg (akár csak az összes többit). Ellenben habozás nélkül kivettem a könyvtárból (ami nagy szó, mivel már amúgy is leszakadt a vállam, hála kitömött táskáimnak), mikor véletlenül rábukkantam.

Miről szól?
A nemsokára tizenöt éves Sam Temple nyugodtan tengeti életét, ami nagyrészt abból áll, hogy legjobb és egyetlen haverjával, Quinn-nel szörföznek a Perdido parton. Ez azonban gyökeresen megváltozik, mikor egy közepesen unalmas történelem órán egyszer csak köddé válik az éppen beszélő tanár, a város összes többi tizenöt év feletti lakosával egyetemben.

Ezek után főhősünk – főhős lévén – akarva-akaratlanul elkezdi kibogozni a szálakat, amikből bizony nem egy van. Ilyen a kiszemelt szőke lány, Astrid nehezen kezelhető öccse, a helyi atomerőmű, egy érdekes fal, néhány megmagyarázhatatlan mutáció, és saját keze, illetve múltja… Mert bizony a beszélő farkasok ugyanúgy a történet szerves részei, mint a rivális iskola nem éppen könnyű természetű, erőkkel rendelkező diákjai és Sam múltja.

Ugyanakkor ezzel párhuzamosan rendet kell teremteni a tizenöt év alattiak körében, amit Sam kezdetben nem vállal magára, és emiatt a dolgok ki is fordulnak önmagukból. Ifjú hősünknek hamarosan rá kell ébrednie: vagy ő teremt rendet, vagy beköszönt a gyilkosságok és az elnyomások kora. Ráadásul alig két hete van erre, mivel tizenöt évesen nagy eséllyel ő is köddé válik…

Mi van mögötte?
Alapjáraton nagyon tetszett az elgondolás, bár nem mai találmány, ez tény. A „csodabogarak” hirtelen feltámadt erői azonban érdekessé teszik a történetet – mindig is szerettem a szupererőket. Amolyan Legyek ura fantasy-köntösben. Ennek megfelelően nem mindig nevezhető habkönnyű esti mesének, bizonyos kor felett ajánlom csak (mit szólnál mondjuk a tizenhathoz?).

Talán éppen ezért volt olyan furcsa, hogy ilyen fiatalok a szereplők. Bár a mostani természetfeletti történetek hősei általában kamaszok (többnyire tizenhat évesek), egyetemistákat nagy eséllyel nem találni ezekben a történetekben, a tizennégyet (-hármat, -kettőt, ki mennyi) mégis csak kevésnek érzem. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy kiskamaszban van annyi felelősség, ami egy ilyen helyzetben (betegek és kicsik ellátása, élelmezés és a teljhatalom megtörése) szükséges. Tehát, kissé szkeptikusan álltam a korukhoz.

Ennek ellenére egy idő után elfogadtam. Az pedig külön tetszett, hogy az érettségre néhol még szóhasználatban is rájátszott az író-fordító. A munkába igyekvő kiskamaszok (nem sok van belőlük, de legalább karakteresek) gyakran olyan párbeszédeket folytatnak le, olyan frázisokat alkalmaznak, amilyeneket a felnőttek szoktak. Ez valahogyan megadta a mű hangulatát.

A fordítóval vagy a szerkesztővel (nagyon rossz esetben magával az íróval) azonban elégedetlen vagyok. Ugyanaz a könyv hibája, mint ami a Hamuvárosé volt: néhol olyan szereplők szólalnak meg, akik nincsenek is jelen, vagy ha jelen vannak, sem beszélnek. Ez igencsak bizarr helyzetekhez vezetett: például nem a megfelelő lány közeledett a megfelelő sráchoz (hiszen apróbb szerelmi szálak is bontakoznak ki), esetleg nem lány közeledett sráchoz egy-egy bekezdés vagy sor erejéig…

A szereplők
A szereplők tipikus karakterek, vagy csak én szoktam már ezekhez a sémákhoz. Ennek ellenére nagyrészt kedvelem őket, a „rosszfiúk” persze nem nyerték meg a tetszésemet, ellenben egy „rosszkislány” igen. Na jó, ha nem is volt szimpatikus, de mindenképpen érdekes volt annyira, hogy ne horkanjak fel megvetően, ha rá terelődik aszó.

Sam a főhős, mint arra már rájöhettél. Ennek megfelelően a történet egyik nagy gócpontja, hatalmas szívvel, kicsivel kisebb bátorsággal. és még kisebb, de azért még helyén lévő ésszel. Ő az, akitől a megváltást várják az ifjak, s aki az elején makacsul menekül ez elől, majd magára ölti a megmentő szerepét. Erre a mélyenszántó folyamatra azonban alig valamivel több, mint tizenkét napja van, mégis hitelesen szidja, majd vállalja sorsát.

Astrid a szőke zseni. Ő az, aki kínos pontossággal tud (és idéz és rendszerez) mindent, kezdve a költői kérdésekkel egészen a nagy fizikai törvényekig. Agya a legfőbb fegyvere, ugyanakkor ő az a személy, aki elindítja Samet a megfelelőnek ítélt úton, s megrögzötten vigyáz autista öccsére. Kezdetben (szőke, beképzelt liba) nem rajongtam érte, majd (egész jófej, még humora is van, ráadásul mire menne nélküle hősszerelmesünk?) ez szerencsére megváltozott.

Quinn a gyenge karakter. Többnyire Sam mellett áll, ám amikor úgy érzi, már nagyon rezeg a léc alattuk, vagy hisztizni kezd vagy cserbenhagyja. Igazán szimpatikus, nem? Az egyetlen nagy előnye, hogy emberszerű – a tizennégy évesek többsége hasonlóan reagálna. De még a felnőtteké is.

Izgalmas karakternek tartottam Dianát, a „rosszkislányt”, bár nem sok minden derült ki róla. Kissé szeszélyesnek tűnik első pillantásra, majd igencsak módszeresnek, mindvégig pimasznak és nagyszájúnak, tipikusan azoknak a szereplőknek a sorába tartozik, aki nem a saját korának megfelelően viselkedik. Ő az egyetlen olyan gonosz szereplő, aki nem teljesen kiszámítható, talán azért, mert nem teljesen rossz, csak egy kissé romlott. Remélem, a későbbiekben több fog kiderülni róla.

A folytatás
Ugyanis, a kötet befejeztével döbbenten kellett megállapítanom, hogy ez még koránt sem ért véget: később megtudtam, hogy még legalább három regény várható, Éhség, Hazugságok és Pestis címmel. Hogy ezek mikor jelennek meg magyarul, nem tudom, jó lenne minél hamarabb. Megérdemli a folytatást, mivel gördülékeny, bár néhol esetlen a fogalmazásmód, mégis vannak nagyon hatásos jelenetek, érzékletes mondatok is. Az elkövetkező izgalmakról és talányokról meg már szó ne essék…

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!