Lezártnak is tekinthető sorozatokat folytatni nagyon veszélyes (nézzétek meg, mi lett Clare sztorijából, miután kifutott a trilógia nyújtotta történetszál – hormontúltengéses kamaszok szappanoperája, ennél jobbat is kaptunk már, és jobbra is számítottunk), kicsit remegve gondoltam bele abba, hogy Moning vajon mit fog nyújtani, ha leteszi a Mac-szálat, hogy aztán felvegye Daniét. A bizalomhullámokat néha felváltotta a kétségbeesésé és a félelemé, hogy aztán megnyugvásnak adja át a helyét: Moning bizony nem adta alább.
Hogy miket is szerettem az első öt részben?
1. Mindenekelőtt a tudatosságot. Moning könyvein egyszerűen érződik, hogy minden egyes mondatnak jelentősége lehet és lesz a későbbiekben, vagy a történethez tesznek hozzá, vagy a karakterhez. (Ezt a Fever-sorozatban Mac kis utalgatásai is megerősítették.) Egyszerűen úgy tudja csavarni a szálakat, hogy azok totál kiszámíthatatlanok, mégis logikusak legyenek, a hitelességről már nem is beszélve.
Ez érződött az Icedon is: bár még csak a Dani-trilógia felvezető részéről van szó, a kötet megoldását előrevetítő nyomokat tökéletesen elrejtette és adagolta az írónő (már csak az idézetek is… na mindegy), és persze elhintett nem egy olyan dolgot, aminek a következő két részben lesz nagy szerepe. (Nem akarok spoilerezni, de vagy ezer kérdés kavarog a fejemben, és a fele azzal kezdődik, hogy „Mi a fene…?”.)
2. A karakterek kidolgozottságát. Annyi sablonos, egysíkú, idegesítően tucatkarakterrel hoz össze a fantasyolvasó-sors, hogy néha a fejemet verem a falba (ha már a fiktív karakterek fejét nem üthetem, mondjuk, egy csinosan éles baltával). Ugyanazok a jellegtelen vonások mindenkinél, az írók még arra is alig veszik a fáradtságot, hogy egy-egy jellegzetes szokással ellássák azt a szerencsétlent.
Na, Moning nem ilyen lusta. A főbb karakterek teljesen árnyaltak, szokásokkal, stílussal, jellemmel, a mellékkarakterek pedig következetesek (gyakran következetesen ostobák), még ha csak kicsi szerepük is van. Dani a pörgő kamasz, a hűbeledurr kiscsaj (gyakran Goldenlane Thanijára emlékezetett), akinek azonban komoly felelősségérzete van azokkal szemben, akiket szeret és akik a közösség tagjai, hiszen enyhe szuperhős komplexussal bír. Emellett pedig megvannak a múltjában azok a dolgok, amik miatt olyan felnőttes, amilyen (néha bizony olyan szavakat használ, hogy még Ryodant is meglepi! :D), és mégis gyerekesen naiv, ha olyan dolgokról van szó, amiket nem lát át a kora miatt.
Ryodan sem egy „Barrons kettő”, sokkal sötétebb és számítóbb annál, noha látjuk az emberibb oldalát is (oké, nevezzük inkább kevésbé érzelemmentesnek), valamint néha kiderül, hogy csak azért egy rohadt nagy kukásláda, mert a másiknak így akarja felnyitni a szemét. Megint máskor meg szimplán csak rohadt nagy kukásláda (és éppen ezért valahogyan kevésbé vonz, mint anno Barrons). Kérdőjelhasználat nélkül. Ugye, milyen kis aranyos.
A kedvenc karakterem Táncos volt, igazán érdekel, mi fog még róla kiderülni. A jég hátán is magabiztosan megélő szuperzseni szerintem még nem egy dolgot tartogat az olvasóknak, jó beszólásokon, Ryodan és Christian idegeinek cibálásán és racionális gondolkodáson kívül. (Remélem, valami szuperdögös titkot.)
Christian változása is nagyon érdekes volt: az egykor egyetemista szomszéd szuperpasi egyre inkább elszállt agyú, taszítóan ideglelős, „kiráz tőle a hideg” típusú pszichopatává avanzsál. Komolyan sajnálom szerencsétlent, de egyre kevésbé szeretem. Emellett a női karakterek sem nyerték el a szívemet, amit viszont teljesen a könyv rovására írnék fel: ilyen birka agyú, naiv, idegesítően szerelmetes lánykákat még nem pipáltam. (Vagyis igen, de most kifejezetten idegesítettek.) Ráadásul Danin kívül gyakorlatilag nem volt, aki ellensúlyozza őket: Moning néni, tökös csajkarikat akarok még!
3. A jellegzetes stílusát. A Fever-sorozatban Macnek egyedi beszélőkéje volt: egyszerre egyszerű, gördülékeny és mégis felismerhető. Imádtam a belső monológjait, az idegtépő előreutalásait, a szőke és a fekete stílusát egyaránt, valahogyan ezeket tartotta össze a stílusa. Mivel az Icedot már (nagyrészt) Dani narrálja, szerencsére más a beszédmódja is: azonban ez sem rosszabb, mint Macé. Dani szövegelése illik a karakteréhez, azonban nem azt az idegesítően felpörgött kamaszlányt adja vissza, amitől kezdetben féltem, hanem egy kissé ellentmondásos, ezerwattal égő szuperhőst. Gördülékeny ez is, mégis más.
A mellékszereplők narrálása (Christian és Kat gondolataiba láthattunk így bele) már nem annyira fogott meg, Chris elborult gondolatmenetei komolyan ijesztőek, Kat pedig kevésbé volt humoros és könnyed. Ennek ellenére, ez is plusz pont Moningnál: már az első mondat után pontosan tudtam, a három szereplő közül kinek a gondolatait halljuk, ami nagy szó.
4. A szerelmi szálat. Mac és Barrons… Hm, elég rájuk gondolnom, és az jut eszembe, hogy „szeeeexi”. Szenvedélyes. Dögö… Szóval, mivel Dani még csak tizennégy éves, nála nyilván nem lehet ilyen fogalmakat felsorakoztatni, bármennyire is szenvedélyes kicsiny karakterünk minden más szempontból. És ez pont jó így. Ennek ellenére már lehet találgatni, melyik potenciális pasival gabalyodik össze, ha eltelik az életéből néhány év – kicsit idegesítő módon rögtön hárman is vannak a listán. (Na igen. Mindenki a főszereplőért rajong. Mondjuk, itt ki másért? Nem valami jó a felhozatal.) Ráadásul nagyrészt kiegyenlítetten „pont nem érdekel” helyzetben.
5. A humorát. Dani önmagában eléggé humoros egyéniség, néha csipetnyi iróniával. („A vén boszorkány állandóan pszichoanalizált engem (ő volt a pszicho, engem meg analizált).”), Ryodan jellegzetes stílusa is nagy szerepet kap („Aki kimegy, meghal. Aki zajt csap, kiküldöm. Ne bosszantsatok fel.”), valamint Táncos is kellemesen osztja néha a két, kiskakasként harcoló ős-pasit (komolyan, ekkora barmokat. Már a V’lane-Barrons páros mellveregetése is irritált. Na, itt legalább van, aki néha picit helyrerakja őket).
De emellett egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a már a Fever-sorozat utolsó két kötetére is jellemző csoportos szituációk (megbeszélés betört falakkal, letépett macifejek, meg miegyéb…). Na, az itt is jellemző volt, pláne a végén, így nem idézhetem nektek, mert sajnos túl sokat elárul a végkifejletről.
Mindent összevetve, a katasztrofális női karaktereket leszámítva, Moning már megint frenetikusat alkotott, élvezhetően összetett, összetetten is élvezhető történetet, ami előrevetíti, hogy a későbbiekben még több kaland, még több poén és még forróbb szerelmi szálak várnak ránk, kellemesen egészségtelen intrika adaggal (mármint a szereplőkre nézve egészségtelen. Ellenben az olvasóra nézve…).
Kategória: Magánkönyvtárad alapdarabja! (Haver.)
(Ez itt a pocsék hivatalos előzetes.)
