Ezer éve nem
jelentkeztem, és ennek csak félig az időhiány, a magánéleti problémák meg a
kapunyitási pánik az oka. A másik még rosszabb, mint az előbbi három együttvéve: eddig egyszerűen nem
találtam meg azt a könyvet. Tudod,
amiről érdemes írni. Nos, Az Archívum szerencsére pont ilyen. Épp időben.
Egy kis szövegelés a
YA könyvekről
Odavagyok a YA[1]
történetekért. Tényleg. Ha beszabadulok egy könyvesboltba vagy a könyvtárba, rávetem
magam azokra a kötetekre, amikből, nos, így majdnem
huszonhárom évesen kezdek kiöregedni. Ebből írtam a szakdogám egyharmadát. Sőt,
ilyen regényt írtam, 510 A4-es oldalt!
Jó ideig azt hittem, hogy ennek az eddig nem diagnosztizált,
de azért elég biztos, hogy létező Pán Péter-szindrómám az oka, és az, hogy
fejben kábé tizenkettő vagyok, de ha igazán jó a napom, alig ütöm meg a tízet.
Aztán az utóbbi hónapokban szépen lassan kihűlt a szerelmem, illetve mind
elhagyott… A Rubinvörös összes részét
kiadták, Az éhezők viadalából lassan
már a filmek is lecsengnek (mondom, lassan,
ne hördülj fel), a Fever-sorozat a
végéhez ért, és mire kijön az Iced
folytatása, megőszülök. Cassandra
Clare-ből pedig egyenesen kinőttem…[2]
És pár nappal ezelőttig azt hittem, minden más YA-ból is. Helyes pasi kockás
izmokkal és lehetetlen stílussal, instant szerelem meg jellegtelen főhősnő?
Távozz, Sátán!
Aztán rávettem magam Az
Archívumra. És én mondom, az írónő, Victoria
Schwab, visszaadta a hitemet. De a lelkesedésemet mindenképp. Pár nap alatt
faltam be mindkét kötetet, és csak részben azért, mert annyira a kamaszkori
szerelmemre, A mediátorra
emlékeztetett. Nagyobb részben pedig azért, mert… Na, azért előtte leírom a
történetet is.
A történet
Mackenzie Bishop[3]
élete nem könnyű. Ő az Archívum egyik Őrzője: az ő feladata az, hogy
visszarugdossa az elszabadult Történeteket arra a polcra, amelyikre valók. Hogy
mik azok a Történetek? Halott emberek igencsak élőszerű emléktestei, amik néha
felébrednek, és akkor aztán lesz nemulass, akarom írni, gondok lesznek,
mert rövid időn belül egyszerűen megőrülnek.
De Mac élete nem ezért nem könnyű. Nem azért, mert olyan
dolgokat lát, amit a többi ember nem, tud a természetfeletti világról, ami
átszövi a mezei földi létet, míg a többiek nem, és ez bizony bekavar az
életébe, míg a többieknek nem. Nem azért, mert izgalmas, mert más, mint az
általunk ismert.
És itt jön az, amiért
igazán szeretem a könyvet
Mac élete azért nehéz, mert pont olyan, mint a miénk.
Ben, Mac öccse tíz éves volt, amikor elütötte egy autó, és
meghalt. A családja azóta is ezelől az emlék elől menekül, mígnem elköltöznek,
hogy mindent hátra tudjanak hagyni. Ez persze nem megy könnyen, sőt, egyáltalán
nem megy, mindenki törött, mindenkinek fáj. (És ezen Mac titkos élete meg az
állandósult hazugságok sem segítenek.)
Szerencsére az olvasók nagy részének nem halt meg a
testvére, és köztük nekem sem, és remélem, ez az én halálomig így is marad.
(Meg egye fene, utána is.) Ennek ellenére teljesen át tudtam érezni, amit Mac
érez, pláne a második részben, amikor még önmagával is meghasonlott egy kicsit.
Mert mindenki tudja, hogy milyen az, amikor törött, milyen az, amikor törött,
de nem akar az lenni, vagy milyen, ha törött, és tagadja, hogy az. Még a
legboldogabb embernek is vannak erről emlékei.
Amit egy jó YA tud
Sokszor gondolkoztam már azon, mi tesz igazán jóvá egy
regényt, pláne ebben a műfajban. Mint a fenti felsorolásom mutatja, eléggé soktényezős
a dolog. A Rubinvörösben viccesek a párbeszédek, bevonz maga a világ. A
Fever-sorozat fordulatos, éppen eléggé kiszámíthatatlan, és nagyon szexi. Az
éhezők viadala elgondolkodtat és megijeszt, mert egyszerre abszurd és ismerős.
És mindről elmondható, hogy megfoghatóak, kidolgozottak a szereplői, valamint
izgalmas a történet.
Ez a két alapvető szempont természetesen Az Archívumra is
igaz. Mac szerencsére nem olyan, mint az átlag YA főhősnők, a melankolikus
hangulat hozzáad egy extra réteget. A Pasi (merthogy azért olyan is van)
nyomokban emlékeztet az összes A Pasira, de csak annyira, hogy beleess, és
megimádd, mert mást nem lehet, csak imádni. A történet pörög, és alakul, nem
mindig tökéletesen kidolgozott (a második kötet végével például nem voltam
teljesen kibékülve), de nem lehet letenni.
Hogy mi az extra? Mi az „arany harmadik”? Az, hogy az egész történet
a pörgő cselekmény és a humoros párbeszédek ellenére olyan, mintha hangulatokat
és érzéseket merevítenének ki benne. Ez a második kötet felénél tűnt fel,
amikor fájdalmasan igaznak éreztem az egészet, pedig Mac problémái (a halott
testvér emléke meg a folyamatosan elszökő Történetek) nem az enyémek. De az
érzelmei, a hangulatai – azok igen.
Összegezve
Éppen ezért koránt sem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg
egy nagyon-nagyon-nagyon jó könyv, lehet, hogy szimplán csak nagyon jó vagy jó.
Hiszen lehet, hogy csak engem kapott el épp jókor. De engem elkapott, és ha egy
kis melankolikus pörgésre vágysz, téged is el fog. De akkor is ajánlom, ha
szimplán csak egy kis extrát szeretnél. Azt az „arany harmadikat” egy YA
sztoriban.
Kategória: Mindenképpen olvasd el! Akár van időd, akár nincs!
