Két órára újra gyerek
lehettem, és ezt az érzést nem lehet megunni. A Holnapoliszt ajánlom
mindenkinek, aki szeretne 130 percnyi mosolydózist, na meg egy kis reményt!
Adva vagyon egy hittel teli kamaszlány, Casey (Britt
Robertson), egy mogorva fickó (George Clooney), egy titokzatos kislány (Raffey
Cassidy), valamint egy másik világ, Holnapolisz. Na meg a küszöbön álló
világvége, amit hármójuknak kell megakadályozniuk, hogy az emberiség túlélje
saját magát…
Amikor megnéztem a Tomarrowland előzetesét, arra gondoltam,
mennyire béna lesz ez a film. Úgy is ültem neki, hogy valószínűleg béna lesz ez
a film, de legalább szórakozom rajta egy jót. Miközben pörögtek a képkockák,
kerestem a bénaságra utaló jeleket. Mikor végre hajlandó voltam feladni az
előítéletességemet, rájöttem, hogy ez a film mennyire… cuki. Hitet ad, felemel,
folyamatosan mosolyogsz, mint a vadalma, miközben pörögnek az események, az
ismert párbeszédek és megoldások, alaposan bekajolod a nyálas frázisokat, még ha
közben felnőttesen forgatod is a szemed[1].
Ennek a filmnek az a nagy előnye, hogy olyan disney-s. Felnőttek játszanak
benne, élőszereplős, kicsit disztópia, kicsit tágabb értelemben vett szuperhősfilm,
és mégis végtelenül disney-s – és nem csak azért, mert az elején felbukkan az
ismert kastély (új alakban)[2].
Még mielőtt vasvillát ragadsz, szeretném leszögezni, hogy az
én fogalmam szerint mit takar a Disney.
Nem ám azt, hogy a főszereplő kiscsaj beleszeret a főszereplő srácba tíz perc
alatt, hagyja magát megmenteni, majd a házasság intézményébe menekül, hogy
kiteljesedhessen az élete. Nem, nekem a Disney egészen mást jelent. Azt
jelenti, hogy Mulan olyan dolgokat tesz meg, csak hogy megmenthesse az apját,
amelyekre sokak szerint nem képes. Azt jelenti, hogy Tiana mindent megtesz,
hogy elérhesse az álmát. Azt jelenti, hogy Anna elmegy megmenteni a testvérét.
Azt jelenti, hogy Belle imádja a könyveket és előrébb helyezi az apja biztonságát
a sajátjánál, majd Stockholm-szindróm… meglátja a Csúnyában is a Szépet. Azt
jelenti, hogy Jasmine tudja, nemcsak a pénz számít, boldoggá a szabadság tesz. Azt
jelenti, hogy Hamupipőkének akármilyen rossz a sorsa, nem esik depresszióba.
Jó-jó, Csipkerózsikára még keresem a magyarázatot.
De alapvetően a
Disney mindig egyfajta reményt, a jóságba vetetett hitet jelentett számomra.
Azt, hogyha jól viselkedsz és olyan erkölcsi normákat követsz, mint család, szeretet,
az ostoba elvek és szokások felrúgása, akkor végül elnyered a jutalmad. (Még
akkor is, ha a jutalom egy 180 magas, gazdag és jóképű herceget takar, ami,
valljuk be, eléggé ritka a valóságban.) És bár nem mindig követem, milyen
filmeket hoz éppen ki a Disney, már hosszú ideje azt érzem, hogy abból az
alapgondolatból, amit maga Disney meg akart és tudott fogalmazni a
(rajz)filmjeiben, majd az utódjai még sokáig, mára az élőszereplős művekben nem
sok maradt.
A Holnapolisz vagyis
Tomarrowland azonban hivatalosan is visszatért ezekhez a gyökerekhez. Bár a
filmben senki sem fakad dalra, nem egy ismert mesét vagy történelmi alakot
dolgoz fel, ráadásul a realitástól is eléggé elrugaszkodott, amolyan „robotok
harcolnak egymás ellen, emberek repülnek hátizsákkal, a kádról meg már ne is
beszéljünk”-módon, mégis megvan benne az a csíra, amely egy Disney-történetet
Disney-történetté tesz.
 |
| A tézis és az antitézis |
Van egy jó nagy adag mondanivalója.
Nem megdöbbentő, nem korszakalkotó, ráadásul néhol eléggé szájbarágósan
prezentált (lásd: Hugh Laurie monológja vagy a film lezárása), mégis
elgondolkodtató, és még az én kis szkeptikus lelkemre is hatott két
szemforgatás között. Az egész történet két nagy üzenet köré épül. Az egyik, hogy
vigyázz a világra magad körül, mert törékenyebb, mint gondolnánk, és minket is
összetörhet. A másik pedig, hogy soha ne szűnj meg hinni. A pesszimizmus a
legnagyobb pusztító erő az életben. Tipikus Disney-recept, új megközelítésből.
Ezt a mondanivalót kamasz főhősünk, Casey, testesíti meg. A kiscsaj tele van hittel,
optimizmussal és daccal, ha ehhez egy jó nagy adag technikai tudást is
hozzácsapunk, létre is jön az a személy, aki megmentheti a világot. (Amúgy
érdekes, hogy az alapjellemvonások már nem elegek a boldog véghez, sokat elárul
az a világunkról, hogy emellett még technikai zseninek is lenned kell…) Hogy ne
legyen egyedül, és legyen kivel vitáznia, amolyan antitézisként jelenik meg a
mogorva és megfáradt George Clooney, ex-lelkes zseni, akinek természetesen újra
magára kell találnia, hogy a világ ne robbanjon fel (vagy valami). A trió
utolsó tagja egy robot lány Holnapoliszból, aki igyekszik megmenteni a világot,
és ezt egy tíz év körüli kislányhoz képest nagyon badass módon csinálja. (Le a
kalapom Raffey Cassidy előtt, ő játszott a legjobban a filmben, a mimikája
egyszerűen csodás volt!)
 |
| A badass kislány - szerepeket még neki! |
Természetesen ebben a Disney-történetben is van szerelmi szál, hogy a mondanivaló
mellett az érzelmi töltet se maradjon el. Azonban most nem kamasz főhősünk
galoppozik el hercegével a naplementében, hanem egy, a múltban kialakult
konfliktust kell lezárni ahhoz, hogy továbbléphessenek a szereplők, és még jó
sokáig legyen holnap a Földön (is)…
Jó magyar módra elárulom azt is, mi nem jött be a filmben. Néha valahogy nem dolgozták ki az egész
logikáját. Holnapolisz és a Föld közötti összeköttetést egy kitűző adja,
amihez, ha hozzáér a delikvens, megláthatja Holnapolisz csodás világát,
miközben a teste a Földön marad. Ez kiváló komikumforrás a film elején, azonban
a közepén valahogy elfelejtkeznek róla, és Casey úgy lépcsőzik Holnapoliszban,
hogy közben a Földön egy sík mezőn
sétál. Sík mezőn lépcsőzik. Az sem
volt eléggé világos, hogy a rosszfiúk miért akarják annyira megállítani
Casey-éket. Mármint ők úgy voltak vele, hogy a földi világ így is, úgy is
elpusztul. Akkor meg nem hulla mindegy, mit
pattog ott három ember? Meg miért van az, hogy Holnapolisz a látomásban egy
gyönyörű hely, a jelenben viszont tiszta lepusztult – és nem mondják el, mi
történt?
 |
| Ha hozzáérsz, és betáplálték a DNS-ed, meglátod Holnapoliszt... Na, nem látod? Sajna nem vagy kiválasztott.:D |
Szóval, a Tomorrowland egyáltalán nem tökéletes. Néha
logikátlan, megint máskor didaktikus, ráadásul olyan ismerős az egész. De pont
ez az ismerősség a nagy előnye. Mert végre ezt a Disney-filmet kisgyerekeknek
is megmutatnám, miközben engem is szórakoztatott.
Szerintem: Szánj rá időt mindenképp, és vidd el az unokahúgod/-öcséd!
