Hogy kezdtem el nézni?
A napokban láttam a
Street Dance-et. Már jó ideje tánchiányom volt, amit egy táncos film megnézésével próbáltam kompenzálni. Nem sikerült, ez persze várható volt. Ha az ember lát egy adag jó táncost, neki is menten ropni támad kedve, leginkább ugyanolyan ügyességgel, mint azok a profik, akik a képernyőn pörögnek (ami természetesen lehetetlen). De a film maga szerencsére nem volt rossz, úgyhogy nem tekintettem kárba veszett időnek azt az egy óra harminc perc két másodpercet, amit a megnézésével töltöttem.
A történet
Sok tekintetben hasonlít az elődjeire (gondolok most a
Step up sorozatra), de néhány dologban el is tér tőle. Történetünk főhősnője,
Carly (
Nichola Burley) azért jött
Londonba, hogy street dancet táncolhasson (a film címe után ez nem olyan meglepő…), és ehhez meg is találta a megfelelő csapatot. Ennek a csapatnak a vezetője,
Jay (
Ukweli Roach) hamarosan Carly barátjává „nőtte ki” magát (vagy inkább fordítva...). A csapat minden álma, hogy megnyerjék a street dance bajnokságot, ennek az útjába legfeljebb csak az egyik ellenséges csapat állhat – egészen addig, amíg Jay ki nem száll a csapatból, és Carly-ra nem hagyja a csapat vezetését, öt héttel a döntő előtt.
Innentől kezdődnek a problémák: a csapatnak nincs pénze terembérletre, így lehetőségük sincsen a gyakorlásra, márpedig ez nagy érvágás. Carly fejébe szakad minden, a terem-problémától kezdve, a csapat majdnem-szétesésén át, Jay „szünetet kéne tartanunk”-bejelentéséig. Carly azonban egy szerencsés véletlen folytán összeismerkedik az érzelmek nélkül táncoló balettosokat oktató
Helenával (
Charlotte Rampling), aki felajánlja ingyen használatra az egyik termüket – bizonyos feltételek mellett. Így a street dancesek végül a mélyen lenézett balettosokat kénytelenek oktatni, Helena reményei szerint elsősorban szenvedélyre. Ez természetesen egyik csapatnak sem tetszik, de nincs mit tenni, másképp nincs döntő és az iskola is lemondhat a támogatásról és a
Royal Ballett-ról.
Miben nyújt újat?
Bár a történet nagyon sokban hasonlít az elődeire (például könnyen kiszámítható, mikor ad okot egy kis tánc-bemutatóra a cselekmény), mégis voltak benne, ha nem is megdöbbentő, de váratlan fordulatok. (Gondolok itt például
Eddie (George Sampson), a tizenöt éves kissrác húzására.) A Helena szerepére kiszemelt színésznő szimpatikus, jól játssza a kifinomult, de újítani vágyó oktató szerepét, a mellékszereplők pedig jól visszaadják a fintorgó balerinák/street dancesek stílusát.
A táncok is tetszettek (bár a
Step up 2-ben láthatóak talán jobbak), érdekes hangulatot kölcsönzött a balett és a street dance vegyítése, a táncosokon látszott, hogy nem ma kezdték, az előforduló humoros elemek pedig valami újat nyújtottak az elődökhöz képest.
Mi volt az, ami nem tetszett?
A két főszereplő Carly és (a még nem említett balett-táncos)
Thomas (
Richard Winsor) is szimpatikus, bár Carly talán többször hisztizik be a kelleténél. Az biztos, hogy a színészek választása – szerintem – nem volt éppen főnyeremény, valahogy mindkettő olyan jellegtelen, bár maguk a karakterek kedvesek és szerethetők, néha pedig aranyosan szemtelenek. Carly szinkronhangja pedig egyáltalán nem tetszik, túl magas frekvencián nyivákol az én ízlésemhez. Hosszú távon persze mindenhez hozzá lehet szokni, de nem ez az elsődleges szempont valami megalkotásakor. Ezen kívül már csak egy kifogásolni valót találtam a filmben: hogy van az, hogy a próbán mindenhol (értsd: has és hát) izzadó Carly haja kifogástalan, mint ami hírből sem ismeri a csapzottságot?
Az összegzés
Mindent összevetve nem ez lesz életem Nagy Filmje, de ajánlom mindenkinek, aki egy könnyű esti szórakozásra vágyik, feszes balerina pasikkal (a néger balett-táncos egy igazi izomkolosszus!) és tánccal megspékelve.
