Hashtag hét főbűn, avagy nemcsak csokival és piával lehet ám bűnözni!

WildWorld (akinek mindig lelkesen csodálom a könyves választásait és a véleményeit, szóval olvassátok a blogját, ha nem ismeritek!) belerángatott ebbe a bűnös dologba, szóval most rossz útra lépek. A rossz út lényege az, hogy a hét főbűn tematikája alapján az olvasási szokásaimról dumálok. Kezdődjön hát a móka!

A 7 főbűn, bár hogy melyik melyik, nem tudnám megmondani.
Úgy sejtem a pénzes lesz a bujaság, azaz egy tiszta ügy. :D

1. Fösvénység: Melyik volt a legolcsóbb és a legdrágább könyved?

Hát, a legolcsóbbra pontosan emlékszem: a tatai könyvtárban, ahol az egyik barátnőmnek a könyvbemutatója volt, kinéztem a 13 nyomozó 33 esete című könyvet, potom száz forintért. Hajlandó is lettem volna letenni érte a 10x10 forintot, azonban kiderült, hogy csak 10.000-es van nálam (szegény gyerek!), így ingyen nekem adták! :)

Istenem, ez miben van? :D

A legdrágább pedig… Hát, nem emlékszem. Én nem nagyon tudok előrángatni több ezres tankönyvet, mivel a kommunikáció szak nem erről szól (inkább rövid tanulmányok, mint hosszú kötetek, azt meg letölti vagy könyvtározza az ember), még a Szociálpszichológia könyvem is csak 2990 forint volt. De a Harry Potter 7. része bizony 4690 forint volt (így lehúzni szegény kamasz rajongókat!), és állítom, hogy ez volt a legdrágább könyv, amit életemben vettem! Költséghatékony vagyok?

2. Harag: Melyik szerzőt szereted a legjobban, illetve ki az, akit utálsz?

Jaj, az ilyenekkel mindig úgy bajban vagyok. Pedig hát nézz meg egy átlag amerikai filmet, amiben írók vagy olvasók vannak, csuklóból felsorolnak hat írót, majdan egy hetediket, amelyik a fő kedvenc. Nekem meg ez sosem megy.

De ha hirtelen ki kell emelnem most egyet, talán Karen Marie Moningot választanám. Szórakoztató, izgalmas, fordulatos a sorozat, amit tőle olvastam, nem kiszámítható, és tele van hús-vér karakterekkel. De amúgy Jane Austen, Meg Cabot, Agatha Christie is a listámon szerepelne. (Na, már csak három kell a héthez!)

Ide nekem a YA írók nagy részét! Unom a fotelem...

Akit utálok? Hm… Hát, talán az összes olyan írónőt, aki sablonos YA könyveket gyárt, meglovagolva ezt a hullámot, és kiszorítva a tehetségesebb, sokkal kevésbé sablonos sztorikat gyártó írókat. (Például szerény személyemet, igen, ebben van egy adag személyesség, ráadásul úgy, hogy az én történetem sem tökéletes…) De valahogyan rájuk sem tudok teljesen haragudni, kicsit mintha a vágyaikat írnák ki az ilyen sztorikban (csak nézd meg, milyen „pasik” vannak bennük… irreális). Szóval, inkább sajnálom őket.

3. Torkosság: Melyik könyvet olvastad többször, újra és újra?

Na, hát még egy nehéz kérdés. Én általában nem újraolvasom a könyveket, mármint nem elejétől a végéig minden szót, hanem újralapozom. Kikeresem a kedvenc részeimet, felidézem a könyv hangulatát (néha úgy, hogy ki sem nyitom magát a kötetet :D), az elejétől a végéig csak ritkán olvasok újra valamit. Tehát én nem vagyok az a „Ó, a Harry Potter első négy kötetét vagy hússzor újraolvastam. Kötetenként.”-lány sem. De mondjuk, legyen Meg Cabot és az öm, valamelyik könyve még kamasz koromban. Vagy Susan Elizabeth Phillipstől a Várom a párom.

4. Jóra való restség: Melyik könyv olvasását hanyagolod lustaság miatt?

Hahá! Ez az én kérdésem, ezer ilyen könyv van, most hirtelen kettő jut eszembe. Egy azért, mert én tényleg el akartam olvasni, csak aztán lejárt a könyvtári idő, a másik meg, mert vagy hatezer ismerősöm zaklat vele. Hatezer-egy.

Az első az Édentől keletre, amit elkezdtem, majdan nem fejeztem be, mert vissza kellett vinni, pedig tetszett. A nővérem szerint humoros (szerintem nem, és biztosan keveri valamivel), én inkább James Deanre emlékeztem meg vele, na meg hát emberi sorsok, ha jól írják meg, ki ne olvasná el?

Egy vagyok közülük.:D

A másik pedig Az úr sötét anyagai-trilógia, amit mindenki dicsér. Az unokatestvérem kölcsönadta az

első kötetet, eljutottam a 100. oldalig, majd valamiért feladtam, nem kötött le. Ő viszont nem hajlandó visszavenni, amíg el nem olvasom, kicsit patthelyzet. Bár már tényleg annyian dicsérték, hogy fenn van a listámon, hiszen elgondolkodtató meg fordulatos vagy mi, ráadásul, és ez az, amit nem értek, Pullmantól egy csomó könyvet olvastam, és szerettem is őket. Szóval fura, hogy pont a „legjobbal” nem bírok.

5. Kevélység: Melyik könyvről beszélsz a legtöbbet, hogy úgy hangozzon, intellektuális olvasó lennél?

Szerintem pont az Édentől keletre lenne az. Egy akkor nagyon ijesztő felvételin voltam, és azért is kezdtem bele a könyvbe (amellett, hogy a nővéremnek az a tévképzete, hogy ez humoros), mert hát szépirodalom. A dolgot ott buktam el, hogy kijelentettem, ez a könyv nekem azt bizonyítja, a világ összes Cathy-je önző dög, akárcsak az Üvöltő szelek. Aztán az egyik felvételiztető bejelentette, hogy őt amúgy Katalinnak hívják…

Végül felvettek. Azóta az ő csoportjában vagyok. True story, my dear.

Na, de azóta már nem vagyok kevély, nem is próbálom a látszatát kelteni annak, hogy különösebben jobban vonzódnék a szépirodalomhoz, mint a populárishoz, pláne, hogy egy ideje már tagadom ezt a két fogalmat, amiről amúgy az ELTE tehet. Egy csomó szépirodalmi mű populárisként kezdte, és egy csomóan olvasták akkoriban. Shakespeare, Jane Austen, Daniel Defoe, Jókai Mór, Szabó Magda, ők mind népszerűek voltak. Mégis, mintha az lenne ma már a különbség a szépirodalom és a populáris irodalom között, hogy előbbit jóval kevesebben olvasnak, és éppen ezért az a minőségi. Ami nem épp a legjobb hozzáállás, ha engem kérdeztek.

6. Irigység: Melyik könyvet szeretnéd leginkább ajándékba kapni, tehát melyik az, amelyiket a sajátodnak szeretnél tudni, de nem költenél rá?

A Fővárosi Szabó Ervin könyvtár.

7. Bujaság: Miket találsz vonzónak egy férfi/női karakterben?

Hölgyeké az elsőbbség, plusz ez kevésbé pikáns téma. Elsősorban azt szeretem, hogy egy szereplő karakteres, megfogható, úgy érzed, ismered, és nem csak egy a sok közül (mint megannyi YA karakter). Ilyen például Gwen Shepherd, MacKayla Lane, és még egy páran. Emellett az sem árt, ha úgy karakteres, hogy közben nem egy „önző dög” (lásd fent) vagy ilyenek, hanem humoros, talpraesett, van szíve és esze, és mindkettőt használja is. A kedvenc női karakterem amúgy Ella az Elátkozott Ellából, szerintem benne minden megvan, ami egy jó (kamasz) női karakterbe kell: humoros, talpraesett, van szíve és esze, de nem tökéletes, kissé ügyetlen, de nem idegesítő módon, hanem mint a legjobb barátod, és jellemben is baromi erős. De tényleg.

Férfi karakter… Hát, a „látszólag idegesítő és nagymenő, de amúgy van szíve és hopp, pont a főhősbe szeret bele” karakterekből már kiábrándultam, rohadt unalmasak és idegesítőek. Egyedül a klasszikusba vagyok még mindig szerelmes: Rhett Butlerbe. Bár ő nem idegesítő, így nem számít. Emellett a kis bambákat sem szeretem, akik beleszeretnek a végzet asszonyába, majdan leülnek, és melléteszik az életüket. Jézus. Valószínű, hogy nem illetek össze, csak csini a pofija.

Ha nyers, annak legyen oka (például Barronsnál is van), komoly oka, ne csak a hormonok. Meg itt is számít a humor: nem reprezentatív felmérésem alapján 50%-kal jobban szeretem a humoros karaktereket. Meg legyen, hát nem is tudom, biztos támasz a történetben, de ne csak ő legyen a fő támasz (mármint ne arról szóljon a könyv, hogy a pasi nélkül életképtelen a csaj vagy fordítva). Igazából ez egy tök nehéz és komplex kérdés, mit tudom én. :D Van, akit szeretek, és van, akit nem.

Határozottan határozatlanul zárom a soraimat.

(Ha tetszett a bejegyzésem, írd meg te is a válaszaidat, akár kommentben, akár a saját blogodra! Jó szórakozást hozzá! :))

A nyár egyik legjobb filmje, és az egyik legrosszabb

Megjelent két új filmkritikám a Filmpont.hu-n, az egyik film nagyon bejött (bár a vége összezavaróan nem jó, és mégis jó), a másik kevésbé.

Amelyiket mindenkinek ajánlom, aki szereti a kellemes történeteket:

Szerelemre hangszerelve

A Szerelemre hangszerelve azt mutatja be, két ember hogyan szedi össze romokban heverő életét, miközben végigzenélik egész New Yorkot.
A Szerelemre hangszerelve című film alkotói is beleeshettek volna számtalan hibába. Lehetett volna sablonos a sztori, bénák vagy gusztustalanok a poénok, rosszak a színészek, hiányozhatott volna közülük a kémia. Egyik sem történt. Hogy szerencsére vagy sajnos, már csak ízlés kérdése. Olvass tovább...

Szerelemre hangszerelve (Begin again)

Amelyiket csak unalmas estékre ajánlok, és csak akkor, ha elég a látvány:

Lucy

A Lucy az a film, ahol az akciónak semmi értelme, a fő cselekményszál annyira nem érdekes, mint lehetne, viszont nagyon szépek és látványosak a képek, és a színészek is jól hozzák a rájuk osztott (esetenként sablonos) szerepeket. Olvass tovább...

Lucy

Jenny Downham: Amíg élek, avagy nincs szebb a nyers valóságnál

Igazából nem tudom, mi van mostanában velem, valószínűleg engem is elkapott a mostanában felkapott szomorú tinisztorik láza[1]. (Ha nem érted, mire célzok, nézd meg, milyen témájú könyveket filmesítenek meg! Csillagainkban a hiba – rák, Ha maradnék – halál… És mindkettő szerepel az „elolvasandó” listámon.) Én egy régebbire csaptam most le, a 2007-es Amíg élekre, amely alapján Most jó címmel filmet is készítettek.

A történet

Az Amíg élek a rákban haldokló Tessa Scott utolsó néhány hónapjának története. Tessának van egy listája azokról a dolgokról, amiket a halála előtt mindenképpen meg akar tenni, s rögtön az első helyen a szex áll, a további néhány dolog pedig veszélyes vagy illegális, vagy a kettő egyszerre. Tessa ugyanis folyamatosan dühös és folyamatosan fél, de szerencséjére mellette áll a családja: kedves és bátor kisöccse, túlaggódó és odaadó apja, hanyag és laza anyja, folyamatosan kalandokat kereső barátnője, valamint maga Adam…

(Oké, ezt így nem lehet visszaadni, mármint te ilyen fülszöveget írnál az életedről vagy bárki más életéről? Na, ugye.)

Tessa&Adam

A moly.hu-n baromi jól áll a regény, amióta nézem, 90-91% között mocorog. Igazából meg is értem, bár még nem tudtam eldönteni, hány csillagot (4,5 vagy 5?) adjak neki, nagyon tetszett a regény, van egy érdekes hangulata, amely megfogott. Amit nem tudok felfogni, hogy miért szidja mindenki a kezdeti Tessát? Elviselhetetlen, önző és hülyeségeket tűzött ki célul, igen, de én meg tudom érteni. Ha a helyében lennék, én is így viselkednék. Iszonyatosan dühös lennék, mert ez az egész nem fair, veszélyes dolgokat csinálnék, mert úgy érezném, másoknak erre évei vannak, míg nekem nem, és ez talán megadja azt az ideiglenes, önáltató, ostoba érzést, hogy én is élek, és úgy viselkednék a hozzám közelállókkal, mint egy szemét, mert az ember mindig azokkal viselkedik így, akikben megbízik, akik ott állnak mellette – és mert úgy talán nekik is könnyebben megy az elengedés, ha van arra okuk, hogy igazán dühösek legyenek rám. Azért nem lehetnek dühösek, mert meghaltam, hiszen az nem a saját döntésem, de az, hogy előtte elégettem a képeim és szétvertem a szobám, igen. Nem mondom, hogy Tessát ez a gondolat vezette, de tudat alatt szerintem igenis befolyásolta – a düh és a félelem mellett természetesen. Szóval, szerintem az egész valahol érthető és reális volt.

Adam és Tessa a filmben

Ami viszont nem volt reális, az Adam. Mármint ismertek egy pasit is, aki ilyen? (Ha igen, sürgősen mutassatok be neki!) Csak egyszer mutatott gyengeséget, amikor azt mondta Tessának, hogy nem biztos, ez menne neki. Utána sosem. És végig annyira szerette Tessát, hogy az elképesztő. Ezen az Adam-nem-létezik gondolaton sokáig nem is tudtam túllépni, így nem is gondolkoztam el azon, ő milyen helyzetben van pontosan, pedig nagyon érdekelne, Tessa után mi lesz vele, hiszen ő már a második olyan ember nagyon rövid időn belül, akit elveszített.

Zoey a filmben

A többi szereplőről is írok néhány szót, mielőtt áttérek arra, ami igazán megfogott a történetben. Igazából mindet kedveltem, kivéve talán Zoey-t, aki nagyon távol áll tőlem és a jellememtől, de a végére ő is elnyerte a szimpátiám, Tessa megbízhatatlan anyjával egyetemben. Tessa apja is nagyszerű ember (lehetne, ha létezne), akárcsak az öccse, Cal, akit nem lehet nem szeretni, olyan érdekesen és furán és mégis jól kezeli a helyzetet.

Nincs szebb dolog a nyers valóságnál

De nem a szereplők fogtak meg igazán ebben a történetben, hanem a hangulata. Tessa elbeszélőként nagyon érdekesen fogalmaz, beleringat valami furcsa és távoli izébe, amit meg sem tudok fogalmazni rendesen, de nagy hatással volt rám. Ahogy az is, mennyire élettel teli ez a könyv. Nem vidám, hanem benne van az élet, de tényleg, a jó és a rossz oldala egyaránt. Benne van a gyöngédség és a felelőtlenség, a feladás és a hit. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a könyv nem szépít, leírja a részleteket, az elbaltázott szexet, az igazi szeretkezést, azt, hogy hogyan álljunk be gombáktól, törjük össze a szobánk, vagy lógjunk együtt a tesónkkal, és adjunk támaszt a barátnőnknek. Mindezt mégis úgy teszi, hogy nem lesz undorító vagy kiábrándító az egész, hiába van benne a világnak az az aspektusa, és azt hiszem, ez a legjobb része az egész könyvnek. Az, hogy az ember átélheti a ballépéseket, amit nem szépítenek meg a tanítói jelleg nevében csillámpónikkal, de a történet így sem lesz taszító, hanem valami érhető egész. A végén meg persze bőgsz majd, kivéve, ha úgy jársz, mint én, és a kettes metrón olvasod, és nem akarod, hogy furán nézzenek rád a többiek, mert akkor csak a torkod szorul el, de rendesen.

(Hát, igen, azt hiszem, öt pontot kap majd a regény.)

Néhány szó a Most jóról

A film is jó, ezt leszögezem elöljáróban, viszont vannak dolgok, amiket feleslegesen változtattak meg (a rádiós jelenet vagy a szex). Ez azért zavar, mert pont azt a részét vették így ki a történetnek, ami igazán erőssé tette, Tessa és az élet nyersességét. Pár árnyalatnyival rózsaszínűbb lett az egész, részemről kicsit irreálisabb. Az egyedüli dolog, ami valahogyan reálisabb lett – vagyis az egyedüli, aki, Adam. Egy kicsivel több színt kapott, nem csak a Tessa életében betöltött szerepében láthatjuk, és átlagosabb is lett – a szomszéd srác. 

Kategória: Mindenképpen olvasd el! Akár van időd, akár nincs!

---

[1] Vagy mazochista vagyok, drága családom, de nem tehetek róla.