Két hét vánszorgott,
repült és csinált mindenféle előre mutató időbeli mozgást, mióta elhagytam
Olaszországot. Ezalatt a két hét alatt még mindig nem fogtam fel igazán, hogy
elhagytam a borok, a pasta[1] és a
világ legjobb fagyijának vidékét, de egy Skype beszélgetés az ottani
barátaimmal valamennyire rádöbbentett erre az aprócska tényre. Szóval, úgy
döntöttem, ideje pontokba szedni és végignézni ez a varázslatos évet.
 |
| A Trentóhoz közeli Monte Bondonén. Erről a helyről nem lesz szó, de szeretem ezt a képet, szóval berakom! :D |
Az egyik legfontosabb célom az volt, hogy sokat utazzak.
Mármint nagyon sokat. Ez szerencsére meg is történt, amiben nagy szerepe van
annak, hogy ha egy hónapon belül nem kezdtem el legalább megtervezni, ha nem is
kivitelezni a következő utazást, akkor elkezdtem bekattanni. Olyan módszeresen.
Szóval így aztán minden másfél-két hónapra jutott egy nagyobb utazás, meg
néhány kisebb.
Itten jártam bizony:
Orvieto, Bologna (oké, itt csak fél napot), Verona, Padova, Velence, Milánó,
Pavia, Firenze, Nápoly (+Pompeii), Merano, Bolzano, Torino, Genova, a Cinque
terre, Vicenza plusz Trentino néhány vidéke (tavak, hegyek). Olaszországon
kívül pedig: Brüsszel, Amszterdam, Peja (Koszovóban) és még két város pár órára,
Pristina és Prizren.
 |
| Annyira szeretek utazni! |
Kedvenc olasz
városom: Amszterd… Ó, mármint olasz? Szóval, ez nehéz kérdés. Hangulatban
Nápoly, mivel teljesen őrült volt, de sosem féltem, amíg az utcáit jártam; a
változatossága miatt Milánó, egyszerűen bármit szeretnél látni vagy érezni, ott
megtalálod; a leglélegzetelállítóbb dolgot pedig Meránóban láttam, amikor annak
a kertjét láttam.
 |
| Merano |
 |
| Nápoly |
 |
| Megint Merano |
 |
| Milano |
Kedvenc nem olasz
város: AMSZTERDAM! Dilis az a város, olyan kaotikus, hogy az elképesztő, de
mégis összeáll valami egésszé. És ezt most nem csak a vicces sütik, a piros
negyed meg az impresszív óvszerbolt miatt mondom, hanem azért is, mert tudom,
ide még vissza fogok térni: a helyi kulturális élvezetekbe első alkalommal nem
sikerült igazán belevetnem magam, mivel csak a szexmúzeumba jutottam be… (És
még ott van Van Gogh és Anna Frank és Madam Tussaud!)
 |
| A dilis város |
 |
| Az a bizonyos múzeum... |
A kedvenc helyem
Trentón belül: most mondhatnám Dos Trentót, ahol egy érdekes mauzóleumot
meg az egész várost láthatja az ember; vagy a folyópartot; vagy a még magasabb
kilátóhelyet; vagy a három geek shop egyikét; vagy a könyvtárat; vagy a Santa
Chiara kertet, ami nagyon hangulatos; vagy bármelyik másik parkot; vagy a helyi
bárokat…
De azt hiszem, mást választok. A hazasétálási útvonalam volt
a kedvencem, amelyet többnyire a szobatársammal tettem meg. Trentóban este 11
után nem járnak buszok, így ha az ember ki akar rúgni a hámból, kénytelen
gyalogolni. A mi utunk először a gyönyörű folyó partján vezetett, majd egy benzinkút
mellett jobbra, végig egy sötét és kietlen utcán, amely egy idő után almafa
kertek mellett haladt el… utána fel, egészen a templomig, és már otthon is
vagy, röpke fél óra után! Ez a hely nem volt igazán szép, amikor véget ért az almaszezon,
igazán, khm, hasznos sem, de mindig nagyokat beszélgettem itt S-val, vagy volt
időm gondolkozni, ha egyedül jártam be, ami igencsak hasznos, ha az embernek
alapvetően nincsen privát szférája az otthonában.
Kaja
Olaszországban alapvetően megváltoztak az étkezési
szokásaim, ami szerintem annak tudható be, hogy több 19 éves őrült, vega
némettel voltam körbevéve, mint azelőtt bármikor, így szinte én is elhagytam a
húsevést. Szinte, de azért nem teljesen, és sajnos nem a természet- és
állatvédelmi indokok győztek meg, egyszerűen csak, ha más nem pucol nekem
csirkét, akkor én nem eszem, mivel én nem vesződök olyan dolgokkal, amik
nyersen véresek lehetnek. És a kaja legcsizmaalakúbb földjén többnyire magamra
főztem, mivel az „egyek vagy utazzak?” kérdésből az utóbbi került ki győztesen.
De azért így is sikerült néhány dolgot megkóstolnom: a híres nápolyi és a nem
híres, de óriási alla Grotta – Trento pizzát (kétszer akkor, mint a fejem!),
temérdek fagyit (mindig kérdezz rá, hol árulják a legjobbat a városban –
mindenki mást mond persze), babàt (fúj!) és sfogliatellát (nyami!) meg persze
sok-sok pizzát. Ja, és lóhúst (ennyit a vega dologról), amely egyszerre volt
finom (=isteni) és sokkoló („EZ EGY LÓ
VOLT. MEGETTEM EGY LOVAT. EGY LOVAT!”).
 |
| "Nincs őszintébb szerelem az étel szereteténél." |
A győztes kedvenc
olasz kaja: fej-fej mellett halad a sfogliatella és az olasz fagyi. A
sfogliatella egy leveles tésztából és vaníliás-fahéjas-valamis töltelékből álló
sütemény. Az olasz fagyi meg az élet, és fagyizó aztán minden városban van,
szóval azt hiszem, ez nyert. Fagyiii! (Az a fránya ló is finom volt, viszont
csak majd’ egyéves lelkifurdalást okozott… És még nincs vége!)
Kedvenc olasz bor:
sokat kóstoltam, de valahogy nem lett nagy kedvencem. Inkább egy jó kis Sprizt
vagy Hugo! (A Hugo olyasmi, mint a Mojito, ilyen mentás alkoholos cucc.)
 |
| Nápolyi étkek... Az a kagyló formájú a sfogliatella! |
Ez pedig otthonról
hiányzott: kezdetben azt hittem, a Túró rudi lesz majd a gyenge pontom, de
annak a hiányát eléggé jól bírtam. Viszont a tejföl után rövid időn belül sírva
kezdtem ácsingózni, és ez majdnem egy évig ki is tartott. Majd jöttek az olyan
hirtelen kívánságok mint: „de jól esne
egy kis mákos tészta!” meg „pogáááácsa”
és „miért nem lehet itt darált háztartási
kekszet venni egy jó kis kókuszgolyóhoz?!”, valamint „rakott. karfiol. az. élet.”. Aztán hazaértem, ettem majdnem mindet,
és nagyon furán estek. Hol van a tésztám?!
Olaszok:
Sok sztereotípia él az olaszokkal kapcsolatban, némelyek
gyakran igazak, megint mások ritkán. Viszont azt bátran kijelenthetem, hogy az
egyik legbüszkébb nép, amelyet valaha láttam, méghozzá jó értelemben: imádják a
kultúrájukat, az ételeiket, és végtelenül aranyosak, amikor épp valami olyan
deviáns viselkedésen akadnak ki, hogy valaki pasta con ketchup[2]
fogást eszik!
Ezt szerettem
legjobban az olaszokban: talán azt, hogy többnyire kedvesek. Hazaértem, és
két héten belül kétszer is felhúztak a magyarok azzal az attitűddel, hogy: „segítek
neked, de azért b*szd meg!”[3]
ahelyett, hogy segítettek volna normális hangnemben vagy nem segítettek volna
egyáltalán. Az ilyet nem szeretem, és ilyen olaszoknál nem is volt. Vagy nem
segítettek, vagy segítettek és mosolyogva. Merő általánosságban kedélyesebbek.
A legolaszosabb
élmény: volt ez a fél napom ezzel az olasz sráccal, aki bemutatta nekem a
városát. Volt ott minden, ami az Igazi Olasz Élményhez kell: robogózás (amely hol
azzal telt, hogy visítva szorítottam a sofőr vállát, hol azzal, hogy a Marilyn
Monroe-stílust utánzó szoknyámat lapítgattam), szabó és persze olasz családi
ebéd is (ahol volt tészta, nyugi). Utána pedig sétáltam egy nagyot egy csendes
olasz városban, a szűk utcákban járva. Szép nap volt. ^^
 |
| Itt épp nem visítottam és még a szoknyám is a helyén volt! |
Az első kultúrsokk:
szerintem a villanykapcsolók voltak. Fordított irányba mennek! Fel, amikor
lekapcsolod a lámpát és le, amikor fel!
Egy olasz szokás,
amit átvettem: háááát, több zöldséget és gyümölcsöt eszem most, mint az EVS
előtt. Valamint azt hiszem, a mindennapokban nyugodtabb is vagyok (amikor épp
nem rágódom a jövőmön, persze), és igyekszem az olaszos kedélyességgel bánni a
magyarokkal is.
Egy olasz szokás,
amihez nem tudtam hozzászokni: az, hogy nem valami egyenesek. Ha valamire
nem a válasz, nem szívesen mondják ki, hanem körtönfalaznak, ami egy olyan
egyenes lányt, mint én, nagyban tud irritálni. Csak mondd ki! Másképp nem értem
meg! Csak azért sem!
A kedvenc olasz
szavam: pompino! Annyit tesz,
hogy… szóval, hogy szopás, szexuális értelemben, és nem általánosságban.
Igazából azért tetszik ennyire, mert pontosan olyan, mint a bambino, azaz fiú gyermek, és amikor ezt
először megjegyeztem az olaszoknak valahogy így alakult a beszélgetés:
*Olasz hablaty* …
pompino
Én (persze olaszul):
Mit jelent az, hogy pompino?
Olaszok (angulol):
hogy is van… ja, ez az, szopás.
Én (olaszul): de hát
ez teljesen olyan, mint a bambino!
Olaszok (olaszul):
hát, ettől nem lesz bambinód.
Olaszlecke és
szexuális felvilágosítás egyben!
Mivel ez a bejegyzés baromi hosszú
már így is, az EVS-létről, munkáról és érzelmekről, szóval a kicsit
személyesebb kérdésekről majd egy másikban beszélek.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése