Rick Riordan: A villámtolvaj, avagy mi lesz, ha egy ifjúsági regénybe belecsap Zeusz villáma?

Hogy miért került hozzám?
Láttam filmet. Nem volt egy korszakalkotó mű, ez tény, de nem is volt rossznak nevezhető. Ennek hatására (valamint amiatt, hogy az egyik kedvenc deviantartos rajzolóm, burdge bug is szereti), elhatároztam, hogy elolvasom. Hiszen a könyv általában többet nyújt, mint a film. Szerencsére nem bántam meg.

A film és a regény eleje nem tér el sok mindenben (körülbelül annyira másak, mint a Harry Potter első része esetén), néhány részt kihagytak, de nem kifejezetten fontosakat, ám a vége teljesen más – emiatt nem tudtam, mire számíthatok, így szinte beavatatlanként olvashattam a regényt. Természetesen a könyv jobb, mint a film, indítékban, felépítésben és hangulatban is. A regény elején található anekdoták, az apróbb történések mélyebbé teszik az eseményeket. De nem a filmet szeretném összehasonlítani a könyvvel (legyen elég annyi, hogy az utóbbi jobb), hanem a regényről szeretném leírni a véleményem.

A történet
A regényt leginkább így tudnám leírni: a szokásos ifjúsági történet – átlagosnak látszó, de nagy hősi erényekkel és, mint később kiderül, erőkkel bíró főhősünk elmegy a barátaival megmenteni a világot – a görög mitológiával kereszteződik. És a végeredmény szerethető. Leginkább a Harry Potter és a Darren Shan – Vámpírkönyvek sorozathoz tudnám hasonlítani, talán éppen a miatt, mert az alapanyagok ugyanazok.

Főhősünk, a tizenkét éves Percy Jackson éli életét, és nagyon úgy tűnik, hogy már megint kicsapják az iskolájából. Ez nem is furcsa, hiszen mindig bajba keveri önmagát valahogyan, veszélyeztetve a körülötte lévőket, vagy egyszerűen csak felidegesítve tanárait. Most is pontosan ez történik. Azzal a különbséggel, hogy a felidegesített tanárnő szörnyeteggé alakul át, és eléggé sanszos, hogy első számú célja megölni Percy-t. Ám mitológiatanára, Mr. Brunner „kölcsöndob” neki egy tollat, amiből a fiú a kupak levétele után egy, az adott helyzetben roppant hasznos kardot varázsol elő, és legyőzi a volt tanárát, Mrs. Dodds-ot. Majd zajlik az élet tovább, mintha mi sem történt volna: Mr. Brunner udvariasan visszakéri a tollát, az osztálytársai nem ismernek semmilyen Mrs. Dodds-ot, csak Mrs. Kerrt, csak Percy legjobb barátja, Grover Underwood titkol előle valamit. Ráadásul a felhők is egyre gyülekeznek az égen…

Miután Percy-t az év végén végleg elbocsátják az iskolából, az mindenre fény derül. Mikor Percy és anyja, Sally nyaralni mennek, Grover meglátogatja őket, azon aprócska apropóból, hogy meg kell mentenie Percy-t a hatalmas és eléggé gyilkos természetű Minótaurusztól, és élve el kell juttatnia egy nyári táborba, ahol félvéreket képeznek – félvéreket, azaz félig emberi, félig isteni származásúakat. Ugyanis a görög istenek léteznek. Nem is kicsit.

Mindez meg is történik, azonban Percy anyjának halálával jár. A táborban viszont a fiú nem csak származására jön rá, hanem arra is, hogy anyját még megmentheti, már ha nem öli meg hamarabb a mestervillámjától megfosztott és őt gyanúsító főisten, Zeusz. Ennek feltétele az, hogy juttassa vissza az elidegenített tárgyat jogos tulajdonosához a nyári napfordulóig – azaz tíz napon belül. Így tehát adva vagyon főhősünk célja – illetve céljai. A túlélés, az anyja élete, és a világháborúhoz vezető istenek közötti háború megakadályozása.

Azonban nem egyedül lát ennek neki. Megkapja azt a bizonyos extra funkciókkal rendelkező tollát, pluszban társul hozzá az elismerésre és bizalomra vágyó védője, Grover, valamint a kalandokra ácsingázó, Athéné-lány, Annabeth. (Ez is olyan harry potteres felépítés – bár itt Annabeth nem Groverrel piszkálódik egyfolytában…)

A főszereplők...
Mindhárman kidolgozott karakterek, bár tartalmazzák az alapvető kliséket. (A karakter-leírások tartalmazhatnak spoilereket!) Percy a tapasztalatlan, ám a feladathoz felnőni kénytelen, dolgokba látszólag véletlenül, ám felettébb sorsszerűen belecsöppenő főhős, aki elmeséli a történteket. Mivel még csak tizenkét éves, nem kell nagy irodalmi bravúrokra számítani, ám így is élvezhető stílusban íródott a regény. Bátor, mindig kész megvédeni a barátait, gyakran bajba keveri magát, és szeretteiért mindent megtenne – talán csak a világ megmentését nem hagyná ki. Szóval, ő az ifjúsági-hőstörténet alapvető szereplője.

Annabeth, mint Athéné lánya, nagy tudással rendelkezik, ráadásul mindig igyekszik egy alapos és a célnak megfelelő tervet kitalálni. Ehhez társul az, hogy már évek óta nem hagyta el a félvér-tábort, így nagy kiképzést kapott és hatalmas kalandvággyal rendelkezik, amit azonban nem sikerült eddig kiélnie. Szomorú családi élete van; anyja, Athéné nem látogathatja, apja pedig nem akar hallani róla új családja védelmének érdekében. Emiatt éles a nyelve, amit nem egyszer alkalmaz Percy ellen.

Grover, főhősünk patás barátja, a szatír életmentő sok tekintetben hasonlít a Mulanból megismert Mushu-ra. Az ő feladata is az, hogy embereket védjen, ám ezt nem mindig tudja teljes mértékben teljesíteni – Percy esetében például ez fordítva alakult. És nem ez volt az egyetlen ilyen alaklom életében… Kissé kétballábas, néha hamar kétségbeesik, ám – szatír révén – szó szerint át tudja érezni azt, hogy mi játszódik az emberekben. Negatív tulajdonságai ellenére is fontos segítője lesz Percy-éknek, esélyt kapva rá, hogy megvalósítsa régi álmát…

...és a hőn szertett világ
A szereplőknél talán jobban megszerettem a világot. Alapjáraton rajongok az ókori görög világért, márpedig a könyvben megjelenő mitológiai alakok ennek szerves részei. Az író felhasználja a mitológiában található viszonyokat, viszályokat és szerelmeket, így jeleníti meg a szörnyeket (néha extra tulajdonságokkal felruházva őket – spoiler! – lásd a piros labdáért rajongó háromfejű kutyust, Kerberoszt vagy az olasz öltönyöket imádó, fizetésemelést követelő Kharónt). Az istenek is kapnak más tulajdonságokat, ám ezek beleillenek a róluk kialakított képbe (spoiler!): Árész például vad motorosként jelenik meg, akire gyakran jellemző a „többet erővel, mint ésszel”-életmód; és Percy apja sem öleli a fiát azonnal a keblére, mikor találkoznak, noha láthatóan kialakult benne valami szeretet-féle. Persze visz bele elképesztőbb módosításokat is az író; amerikai lévén hol máshol lenne az Olimposz, mint az U.S.A.-ban? Ám ezt is alá tudja támasztani észérvekkel, így nem tűnik erőltetettnek. Ráadásul már az első rész előrevetít fontos eseményeket, hagy elvarratlan szálakat, ám nem löki az ember orra elé a hatalmat és erőt gyűjtögető főgonoszt.

…Összegezve
Az egész könyvre jellemző valamilyen báj, egyik jelenete sem erőltetett, annak ellenére, hogy az elbeszélő csak tizenkettő, és ennek megfelelően használ szlenges kifejezéseket is. A regényt mindenkinek csak ajánlani tudom; mind cselekmény, mind háttértörténet szempontjából izgalmas és kidolgozott, a szereplői pedig szerethetők, az esetleges apróbb klisék ellenére is. Jó olvasást!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Agatha Christie: Éjféltájt – amikor azok a bizonyos szálak….

A regény célja – miért más, mint a többi?
Agatha Christie egyik a szokásostól kissé eltérő regényét tartaná a kezében az Olvasó, ha éppen tartaná. (Ami igen csak meglepne, hacsak nincs a monitorra meredő egyén közelében a kötet, hogy a cím olvasása után lekapja a polcról. De ezt erősen kétlem.) Ugyanis Christie ezzel a kötettel azt példázza, hogy a krimi nem a gyilkosság elkövetésével kezdődik. A kötet első fejezetében azokat az eseményeket vázolja fel, amik a későbbiekben befolyásolják a történések alakulását, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy fél évvel a gyilkosságok megtörténte előtt kezdődik a regény és még akkor is, ha ezek az események nem tűnnek kiemelkedően fontosnak.

Az alaphelyzet – ki kibe szerelmes?
A második fejezetben az alaphelyzetet vázolja fel: egy házaspár férfitagja, Nevile Strange találkozik előző feleségével, aminek a hatására elhatározza, összebarátkoztatja a két Mrs Strange-t, az energikus és indulatos Kay-t, valamint az álomszerű és kifinomult előző nejét, Audrey-t. Ehhez a legjobb helyszín a gazdag rokon, Lady Tressilian háza, aminek közelében feltűnik Kay fiatalkori rajongója, Ted Latimer és Audrey gyerekkori barátja, Thomas Royde is, aki már évek óta szerelmes Audrey-ba, és úgy érzi, most jött el az ő ideje. Ehhez a csapathoz tartozik az idős és súlyosan beteg Lady gyakorlatias társalkodónője és házvezetője, Mary Aldin, aki szintén nem mentes az érzelmektől; valamint az öreg és sokat látott jogász, Mr Treves, aki egy történetet mesél el egy el nem ítélt gyilkosról, akit bárhol, bármikor felismerne – majd másnapra felmondja szíve a szolgálatot, egy tévesen kitett tábla miatt…

A nyomozó és a nyomozás – hogy is vannak azok a szálak?
Ám – természetesen – nem ez az egyetlen halál a könyvben; a nagy vagyont hátrahagyó Lady Tressiliant brutálisan meggyilkolják, és minden jel Nevile Strange-re, a vagyont örökölő rokonra mutat… Ekkor kapcsolódik be az eseményekbe Battle nyomozó, aki nem annyira híres, mint a stílusos Poirot vagy a törékeny, ám felettébb ravasz Miss Marple, de nem sokban marad el társaitól. Nyomozását nagyban segíti egy, fél évvel korábban öngyilkosságot megkísérlő fiatalember Angus MacWhirter, saját megérzései és az egyre kuszább, ám nem kibogozhatatlan szálak.

Márpedig szálak vannak rendesen. Szinte mindenki szerelmes valakibe, aki (látszólag vagy ténylegesen) szerelmes valaki másba; minden szereplőnek vannak vágyai és céljai, ám látszólag egyikőjüknek sem érdeke Lady Tressilian halála annyira, hogy ilyen tettet kövessenek el. Ennek ellenére Battle nyomozó az utolsó fejezetben sikeresen lerántja a leplet a gyilkosról, így az megkapja méltó büntetését, és a többiek – legnagyobb örömömre – az esélyt a boldogságra.

Ha az ember tudja, ki a tettes… dobja el a könyvet?
A krimit azonban nem tudom megítélni a legfontosabb szempontból: az alapján, hogy mit nyújt a nyomozás a beavatatlan olvasó számára, ugyanis nagy Agatha Christie-rajongó vagyok. Na ez nem azt jelenti, hogy nem tudok kellő mértékben elfogulatlan lenni, csak már a regény elolvasása előtt láttam filmen. (Csak egy aprócska észrevétel: emlékeim szerint Audrey pont azt a hatást váltotta ki a nézőből, mint az olvasóból.) Emiatt pontosan tudtam, ki a gyilkos, noha néhány szálat kihagytak a filmből, és nem is emlékeztem az indítékra. Ennek ellenére azt kijelenhetem, hogy ha az olvasó rá is jön, ki a tettes, mégsem éli meg elpazarolt időként az olvasást, erről Agatha gondoskodik.

Tökéletesen bele tud ringatni abba az „angol-történetről-van-szó”-hangulatba, ami sugárzik a regényeiből (még ha azok nem is mindig angol földön játszódnak), és amit annyira szeretek; valamint erre a könyvre fokozottan jellemző, hogy az olvasó azon gondolkodhat, hogy „ennek az eseménynek vajon mi köze lesz a gyilkossághoz?”. Ugyanakkor nem szúrja ki a szemünket az összes nyommal, nem tűntet fel minden később jelentős eseményt fontosnak; megmaradnak azok a bizonyos jelentéktelennek mutatott apró jelek is, amik a „rejtvényfejtés” élvezetét adják. Márpedig Agatha Christie nagyon ért ahhoz, hogy úgy bogozza össze a szálakat, hogy szinte kibogozhatatlannak tűnjenek – majd egy varázsütésre kibogozza azokat…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!