Egy totálisan öncélú bejegyzés következik Katniss Everdeen filmes hajáról.
Imádom a hajakat Az éhezők viadala filmben! (Oké, Peeta lenyalt, ötéves frizkója talán annyira nem meggyőző...) Pedig nem volt könnyű dolguk a fodrászoknak, olyan szempontból, hogy Peeta színészének világos szőke haja eredetileg majdnem fekete, Gale ellenben világosbarna volt, sötét Katnissünk pedig szőke. És azt sem hinném, hogy Ceaser kék volt...De ami a legjobban tetszik, az nem a színek, hanem Katniss befont frizurája. Alapból sokkal jobban áll Jennifer Lawrencenek a barna, mint a szőke, így befonva pedig totál csinos. Ráadásul maga a fonat is tök ötletes, mégis egyszerű, hogy mennyire, bizonyítja az alábbi tanító videó. (A csaj sminkjétől meg na ijedjetek meg!)
Az éhezők viadala éjféli premier? Nyilván. Első kézből, és pusztán néhány órás csúszással olvashatjátok velős, de nem tömör véleményem.
Igazából korrekt volt. Bizonyos szempontból elragadtatással meredtem a képernyőre, megint más viszont felháborodást váltott ki belőlem (még ha nem is akkorát, mint a Harry Potter filmek esetén). Összességét tekintve viszont – egyelőre – nem tudom utálni. Ami adaptáció lévén elég nagy szó.
A történet a távoli jövőben, Észak-Amerika romjain játszódik, a fényűző és gazdag Kapitólium és tizenkét, kiszipolyozott körzet területén. Régebben volt egy tizenharmadik is, azonban lakói fellázadtak, a Kapitólium leverte felkelésüket, hogy aztán évente megrendezze az Éhezők Viadalát, sikerére emlékeztetve és megfélemlítve a többi körzetet. A Viadalon ugyanis huszonnégy kamasz (tizenkét-tizenkét lány és fiú) küzd meg egymással – életre-halálra, és csak egy maradhat. Hogy a körzetlakók se maradjanak ki az izgalmakból, a TV élő adásban mutatja a véres jeleneteket. Mikor főhősnőnk, Katniss Everdeen kishúgát sorsolják ki a jeles eseményre, Katniss önként jelentkezik, hogy felváltsa a törékeny Primet.
Azt azonban nem sejti, hogy ezzel és következő tetteivel lázadások sorát szítja fel: ő lesz az a szikra, amely meghatározza a körzetek sorsát. Pedig nála csak a túlélés a cél, ennek érdekében próbálja magát a média módszereivel eladni iszákos mentora és körzettársa segítségével, majd az arénában helytállni, szinte csak sodródik az eseményekkel, ugyanakkor többnyire ösztönös cselekedeteivel alakítja is azokat.
A könyvben Katniss szemszögéből láthattuk az eseményeket, a film azonban kitép ebből a nézőpontból. Ennek megvan a maga előnye és hátránya is. Mivel rólam van szó, az utóbbival kezdem. Imádtam a szereplők kapcsolatait, bármennyire is érzelmileg nulla néha a főhősnő. Jó volt hallgatni, ahogy a mentor Haymitch osztja az észt, Peeta először felháborodik rajta, majd összedolgoznak, és megpróbálnak a vonakodó Katniss-szel karöltve egy hathatós módszert kialakítani, hogy eladják a nézőknek önmagukat. És igen, jó volt a romantikus részeket olvasgatni – nem voltak nyálasok, azonban totál megmelengették az ember szívét (és elvakult rajongásba taszították a hősszerelmes iránt).
Ezek nagyrészt kimaradtak a filmből. Sokkal kisebb hangsúlyt fektettek a showműsor „eladom a lányt, aki lángra lobbant” részére, pedig – vérbeli médiásként – rajongtam ezekért a taktikázásokért. A szereplők cselekedetei is következetlenek lehetnek néhol azok számára, akik nem olvasták a regényt – pedig egy-két mondattal meg lehetett volna oldani a legbanálisabb kimaradásokat. („Peeta, te megsérültél!”, „Igen, megvágtak. De azt véletlenül sem árulom el, hogy azért, mert téged védtelek. Így sokkal nagyobb poén. Senki sem tudja meg, miért is mented meg a nyomorult kis életem.”)
Ugyanakkor megvoltak az előnyei is. Nagy élveztem azokat a jeleneteket, amikor a Játékmesterek ténykedéseit mutatták, beavatva a nézőt abba, hogyan alakítják a műsor menetét. („Dobj egy tüzes fát a lányra!”, „Mutánsok. Király!” – Na jó, lehet, hogy nem pont így fogalmaztak, de a lényeg…) Annyira izgalmas volt nézni, ahogy utópisztikus irányítópultjukon igazgatták a dolgokat! Ráadásul így már ebben a részben nagyobb hangsúlyt tudtak fektetni arra, hogy lázadás várható. Megmutatták a Kapitólium vezetőjének, Snow elnöknek a gondolatmentét, és a körzetek hangulatát is. És volt valami, ami szinte perverz élvezettel töltött el, és azóta röhögök, ha rá gondolok: Gale arca, miközben Katniss és Peeta csókolózik. Megfizethetetlen.
Peetával azonban nem voltam kibékülve: sokkal kisebb szerepet kap, mint a könyvben, és az is leginkább balféknek mutatja be, aki csak sodródik az árral. Nincs taktikája, az, hogy igazi showman, pedig csak nyomokban érzékelhető. Nem megnyerő, nem helyes, fele annyira sem karizmatikus, mint a könyvben, és erről a forgatókönyv tehet. Egy valamiben mégis megvan az erőssége, amivel néha el is feledteti, hogy igazából nem rajongok a színészválasztásért, mivel alacsony, tizennégynek néz ki, és bár a maga módján szimpatikus, közel sem annyira, mint szőkeségünk a képzeletemben. Szerelmesen nézni azonban tud. Határozottan tud. Hirtelen elég idősnek tűnik ahhoz, hogy ne legyen liliomtiprás, ha egy húsz évessel kezd, és néhány tizedmásodperc alatt eléri, hogy beleolvadj a kanapéba.
Szóval, Peeta jelelmét abszolút hiányoltam. Ez a Katniss-szel való kapcsolatára is rányomja a bélyegét, fele annyira sem érzelmes és következetes, mint lehetett volna. Suta lesz az egész: nem értjük, mi a fenéért menti meg ez a csaj a másik életét, mikor bőven elég a sajátjával törődni. Nem ismerik egymást annyira, mint a könyvben, ahol sokat együtt dolgoztak a viadalra való készülés alatt, és figyelemmel kísérték egymás életét előtte. Kiüresedett kapcsolattá válik, amelynek a csúcspontja néhány szerelmes pillantás – ugyanakkor ez minden, ami benne van.
Technikai szempontból érdekes volt a film, néhol viszont idegesítő. Az elején nagyon rámentek a „rángassuk a kamerát, az növeli a feszültséget” dologra, túl gyakran mutattak zavaróan közeli képeket a szereplőkről, mintegy belenyomva a képükbe kamerát. Ez nem tett jót az ember gyomrának.
Összességében mégis korrekt volt, nem tudom utálni. Zavar, hogy Peetát ennyire leredukálták, hogy Madge gyakorlatilag nem létezik (a poszáta Katniss és Prim között vándorol), hogy Prim kissé hisztis az elején, mégis adott olyan extrákat, amiket megbecsülök, és amik a könyv és a film furcsa szimbiózisát eredményezik. Élnek külön is (a regényt imádom, a film egyik nem szakavatott ismerősöm szerint izgalmas volt, követeli is az első részt), de együtt még többet adnak. Tény, hogy a 100%-ból legalább 70 a könyv javára írandó, de az a 30 is becsülendő…
A már kizárólag ünnepnapokon rózsaszín Mac története tovább folytatódik – oldalról-oldalra bonyolódva. Nem csak főhősnőnk ruhái, de a történet is egyre sötétebb, szerencsére a folyamatos pörgés és Mac ironikus humora nagyban tompítja ezt. Lássuk, mit alkotott Moning a második és a harmadik részben!
A történet
Macnek még inkább fenekestül felfordul az élete. Nem elég, hogy nővérét brutálisan meggyilkolták, ennek következtében Mac bosszút forral, majd rájön, hogy tündérek márpedig igenis léteznek, viszont egyáltalán nem olyan aranyosak, mint a Disney-mesékben, néhányan őt is szeretnék eltenni láb alól, megint mások pedig eszközként szeretnék felhasználni, hogy megtalálják minden idők legsötétebb könyvét, a Sinsar Dubh-t… Ráadásul Mac nem tudja pontosan, kiben bízhat és kiben nem, kiknek vannak sötét céljai a könyvvel, és ki akar megmenteni olyan apróságokat, mint a világ.
Vendéglátója, Barrons szokása szerint titokzatoskodik, rövid időn belül nem csak az lesz kérdéses, mik a tervei a Könyvvel, hanem az is, mi ő valójában. O’Duffy felügyelő tovább nyomoz, és olyan dolgokra jön rá, amelyeknek később megfizeti az árát, ráadásul Mac-kel látták utoljára – nem is csoda, hogy a felügyelő munkatársa ezek után főhősnőnkön tartja a szemét. Fiona féltékenykedik, az Árnyak nőnek, és bizony nem félnek bemutatni az egyik legerősebb élő sidhe-látónak…
Ezek még csak apró szegmensei a köteteknek. Moning igazán pörgős, több szálon futó cselekményt hozott össze, Mac ellenségeinek és potencionális, ám egyáltalán nem biztos barátainak száma csak úgy nő. Gyakran csak úgy kapkodtam a fejem, nem csak a főszereplő, hanem én is sodródom az árral.
Megy a pörgés ezerrel
Hogy ez mennyire tett jót a történetnek… Hát, néha bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. A második rész igazán jól sikerült, a harmadikban azonban volt egy-két mélypont, néha azt éreztem, ez már túl sok. Vagy éppen sokk. Arról nem is beszélve, hogy helyenként átváltott egyfajta tündéres Anita Blake-ké: mindenki a főhősnőnket akarja, és nem csak mint Könyvkeresőt…
Mac jelleme is kettőssé vált: sodródik az árral, és bizony nem igazán akad ki azon, ha ölnie kell, bármennyire is rózsaszín volt a lelke az elmúlt huszonkét évben. Ez bizonyos szinten érthető is, hiszen az adott helyzetben nem igazán tehet mást, mégis visszás érzéseket keltett bennem olvasás közben. Az viszont nagyon tetszett, ahogy alakul a jelleme, a felszín alatt megjelennek a félelmei, érezhetően erősebb szeretne lenni, és imádtam az egyszerű, mégis vagány ötleteit, amelyekkel felvette (volna) a harcot a tündérek ellen.
A második kötet tetszett, a harmadikkal azonban már voltak problémáim. Nem csak az, hogy Barrons pokolian keveset szerepelt, és akkor is pokolian bunkó volt. Valahogy túl sok volt a sodródás, túl sok a tesztoszteronnal túlfűtött „kakasviadal”, amit Barrons és V’lade levágott. Azonban van még egy nagy gondom vele.
A függővégek
És most beszéljünk a függővégekről! Azokat a (könyv)sorozatbeli befejezéseket nevezem így, amik után az ember fia-lánya kaparja a falat, tépi a haját, és közben azt kiáltozza, hogy „miért?! Mi fog történni ezután?! És miért, Istenem, miért kell várnom még a folytatásra?!”. Megvan a funkciójuk: amellett, hogy kínozzák az olvasót, fenntartják az érdeklődést.
Ezekkel él Moning is. Az első kötet végén van egyfajta hangulatbeli lezárás (Barrons, ahogy körmöt fest!). A második résznél majd megőrültem: bár kivettem a harmadikat, elcsaklizta a szobatársam, így órákat kellett várnom a folytatásra, azonban teljesen pozitív érzést keltett bennem. A harmadik ellenben azzal a fajta mocskos kínzással él, amelyet még az ellenségeimnek sem kívánok (mivel nincsenek is). Totál dühítően izgalmas, azonban az a fajta izgalom, amely az idegszálaidon táncol, egészen addig, míg el nem tépkedi őket – nem biztos, hogy optimális. Természetesen betölti funkcióját, el fogom olvasni a negyedik kötetet, hiszen érdekel, hogy hova tovább. Viszont, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, bármilyen hatásos is volt a lezárás, egyelőre nem várom remegve az utolsó előtti részt. (Ami nagy szerencse, tekintve, hogy hivatalosan nem lehet tudni, mikor jön ki magyarul.)
Kategória: a második kötet: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!, a harmadik: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!
Azon túl, hogy már most alig várom Az éhezők viadala filmet (bár kissé tartok is tőle, de csak kicsit), hogy majd belehalok, még ez is... Ó, Istenem, beleszerettem az énekes hangjába. Remélem, piszok helyes, mert kénytelen leszek hozzámenni feleségül.
Már hónapok óta szemezgettem ezzel a könyvvel, egyre több és több részletet olvasva belőle az Intersparban[1]. Egyre jobban és jobban tetszett, de valahogyan mindig túl sóher voltam ahhoz, hogy megvegyem magamnak, a címét meg folyton elfelejtettem (nem valami jellegzetes), úgyhogy megörökítettem a borítóját a mobilommal, majd ez első olyan alkalommal, amikor bent volt a könyvtárban, lecsaptam[2] rá.
A történet MacKayla Lane (Úristen, ez a név! Mégis milyen megfontolásból adják ezt a főhősnőnek?) egy amerikai kisvárosban tengeti szerinte tökéletes életét. A legnagyobb gondja az, hogy milyen zenét hallgasson, milyen ruhát vegyen fel, és hogy nehogy kivonják a forgalomból a kedvenc rózsaszín körömlakkját, ami valószínűleg az apokalipszis eljöveteléhez vezetne. Egészen addig, amíg Írországban brutálisan meg nem gyilkolják a nővérét, Alinát.
Főhősnőnk ezt a történet elején tudja meg, ahogy záros határidőn belül azt is, hogy a rendőrség nyomok hiányában feladja az ügyet. Mac úgy érzi, Dublinba kell utaznia, hogy rávegye a rendőrséget, nyomozzanak tovább, vagy ha ők nem teszik, akkor maga eredjen a gyilkos nyomába. Ott azonban egy teljesen új valósággal kénytelen szembenézni: ebben a valóságban nővére nem volt tökéletes, lógott a kurzusokról, ingerült volt, nem szerzett barátokat, ráadásul nem egy dolgot eltitkolt húga elől. Ezek a titkok szoros kapcsolatban állnak azokkal a visszataszító lényekkel, akiket Mac nem egy helyen lát, néhány sötét és szent tárggyal, egy faragatlan modorú, ám felettébb vonzó könyvesbolt tulajdonossal, és ami a legijesztőbb: magával Mac-kel. Szőke hajú Barbie babánk kénytelen belevetni magát a sötétségbe…
Tündérvilág, szárnyak nélkül A történet világa közepesen eredeti, mégis izgalmas ebben a műfajban, bár tény, hogy nem sok tündérekről szóló történetet olvastam eddig, valahogyan taszítanak. Itt a tündérek inkább „UFO”-k, vagy legalábbis valami hasonlóak voltak. Ebben a kötetben (mivel több részes sorozatról van szó) leginkább undorító és veszélyes példányokkal találkozunk, bár állítólag vannak szépséges és veszélyes példányok is (össz-vissz egy ilyennel hozza össze a balsors főhősnőnket).
Persze, nem csak ezek a tündérek sürögnek-forognak a kötetben: vannak olyan emberek is, akik természetfeletti erővel bírnak: ők a sidhe-látók, azok a személyek, akik átlátnak a tündérek álcáin. Mint Mac vagy Jericho Barrons, a fent említett könyvesbolt tulaj. Természetesen szerepelnie kell legalább egy vámpírnak is a sztoriban – bár azóta sem vagyok benne biztos, hogy az adott regény példánya az-e, vagy csak valami hasonló.
És persze ott vannak a kimaradhatatlan szent tárgyak, melyek közül néhány védelmet nyújt, megint más viszont az egész emberiséget fenyegető veszélyt. Ahogy az lenni szokott, mindenki ezekre vágyik, de leginkább arra a könyvre, ami után Mac és Barrons, valamint, mikor még élt, Alina is kutatott…
A szereplők Bármennyire is elrettentő számomra a borítón olvasható „Tündérkrónikák” kifejezés, piszok jó könyv volt, hála a karaktereknek. Bár Mac egy idegesítő, hisztis, rózsaszín libának hat a leírása alapján, szerencsére nem az. (Na jó, leszámítva a rózsaszín-dolgot.) Van egy kellemesen fanyar humora, talpraesett, nem annyira ostoba, mint az ebben a műfajban szereplő főhősnő társainak többsége, és huszonkettő, ismétlen, huszonkettő éves. Bizony, végre egy olyan lány fantasy, ami nem tizenöt-tizenhat éves kamaszokkal dolgozik, hanem egyetemista korú a főhőse!
Jericho pedig még tőle is idősebb, harminc körül járhat. A sötét jófiú tipikus megtestesítője, aki (Mac érdekében) nem restelli megfenyegetni a lányt, hogy húzzon el innen, majd amikor ez hatástalan, kihasználja adottságait (ó, nem, nem úgy! Még.). Veszélyesen jóképű, elképesztően faragatlan és nyers, és természetesen nagyon izgalmas.
Nagyrészt kettejük jelleme határozza meg a könyvet, amely így eléggé felpörög. A szereplők céljai keresztezik egymást, kvázi mindketten felhasználják a másikat, heves szócsatákkal és közöttük izzó levegővel kísérve. Vándorolnak egyik ellenféltől a másikig, a végén azonban csak egy közepesnek is nehezen nevezhető „leszámolással” örvendeztetik meg az olvasót: ez a további kötetekben vár ránk. Amelyeket már kíváncsian várok!
Kategória: Mindenképpen olvasd el! Akár van időd, akár nincs!
[1]Hiszen egy mezei könyvesboltban olyan tré lett volna, nem?
[2] Ezúton is szeretném megköszönni Tének, hogy kivette a saját nevén, mikor a kölcsönözhető könyvkeretem már betelt.
De ami a legjobban tetszik, az nem a színek, hanem Katniss befont frizurája. Alapból sokkal jobban áll Jennifer Lawrencenek a barna, mint a szőke, így befonva pedig totál csinos. Ráadásul maga a fonat is tök ötletes, mégis egyszerű, hogy mennyire, bizonyítja az alábbi tanító videó. (A csaj sminkjétől meg na ijedjetek meg!)
De ami a legjobban tetszik, az nem a színek, hanem Katniss befont frizurája. Alapból sokkal jobban áll Jennifer Lawrencenek a barna, mint a szőke, így befonva pedig totál csinos. Ráadásul maga a fonat is tök ötletes, mégis egyszerű, hogy mennyire, bizonyítja az alábbi tanító videó. (A csaj sminkjétől meg na ijedjetek meg!)
