Két óra, négy idegesítő reklámblokk és három pzs után kijelenthetem: a Marley és én tízből tízes film. De legalább kilences. Egyszerre szórakoztat és hat meg, ugyanakkor elgondolkoztat, olyan témákat vet fel, amelyek részei a mindennapjaidnak, mégis egyedi – talán éppen emiatt.
Mivel a film 2008-as, valószínűleg ismerős a cselekmény, sőt az is lehet, hogy már láttad a filmet. Egy házaspár életét mutatja be. Történetünk elején Jenny és John új városba költöznek, ahol megpróbálják megvalósítani álmaikat, Jenny tervei között a gyerekvállalás is szerepel. John azonban még nem érzi késznek magát az apaságra, így barátja tanácsára beszerez feleségének egy kiskutyát, Marley-t. A sárga, tüneményes labradorról azonban kiderül, hogy igazi energiabomba, ott rágja szét a házat, ahol tudja, ráadásul vészes határidőn belül hatalmasra nő.
A leírás alapján én egy tinglitangli vígjátékot vártam, pláne a színészlistát megnézve. Jennyt Jennifer Aniston játssza, Johnt pedig Owen Wilson, egyikőjükről sem a komoly, mélyenszántó filmek jutnak az eszembe, noha mindketten bájosak. Azonban nem azt kaptam. A film tökéletesen egyensúlyoz a humoros és a szomorú részek között, a történet elején az előbbi, a végén pedig inkább az utóbbi a jellemző. Ráadásul legalább tíz évet felölel a cselekmény, egy átlagos család életét bemutatva. Jó volt látni, ahogy John főnöke megkedveli a férfit, családvezetési tanácsokkal látja el; gügyögtem, mikor Marle pici volt; elképedtem, mikor nagy lett, és mindent tönkretett; és együtt bőgtem Jennyvel, amikor elment az első kisbabájuk. És ez még csak az első fél óra volt.
Azonban nem csak megható és vicces eseményeknek ad teret, hanem elgondolkodtató döntéseket, történéseket is bemutat. Jenny és John is újságíró, Jenny nagyon sikeres riporter, és a férje is ezt a célt tűzte ki maga elé. Azonban a sors (és a főnöke) mindig a kolumnák felé viszi, amelyekbe saját magát, a stílusát, az életét és nagyon gyakran kutyáját írja bele. Sikeres, mégis elégedetlen, mert olyan akar lenni, mint a (szintén újságíró) barátja és a felesége. Végül megadatik neki a riportírási lehetőség, de valami még sincs a helyén…
Ez több szempontból is elgondolkoztatott. Egyrészt, én biztosan fordítva lennék vele. Szívesebben írnék félig-meddig magamról. Egy jól megírt riport rámutat valamire, ráadásul valószínűleg közérdekű témát feszeget – egy jól megírt írás, amelyben te is benne vagy, viszont nem csak téged tükröz, hanem mindenki mást is. Hiszem azt, hogy az ember arról tud igazán őszintén írni, amit maga is ismer. Vannak olyan dolgok, amiket sokak ismernek, hétköznapi apróságok, mint szerelem, barátság, család, és minden, ami ezekkel jár, de csak kevesen tudják visszaadni ezt az egészet, megmutatva egy apró, mégis teljesen más szeletét. Magukon keresztül, akárcsak ebben a történetben. Akár csak ez a történet.
De nagyon elkalandoztam. Eredetileg arra szerettem volna rámutatni, hogy vajon milyen lehet az, ha amiben tehetséges vagy, szemben áll azzal, aki lenni szeretnél? Ha minden tökéletesnek látszik, de te mégis változtatnál? Mennyire adhatod fel a tökéleteset, hogy azt csináld, ami az álmod? És milyen érzés lehet ráébredni, hogy tévedtél?
És ez még csaj egy részlete a filmek. De ott van Jenny is. A nő, aki egyszer elvesztette a kisbabáját, akinek aztán több gyereke is lett. Aki sikeres volt abban, amit csinált, szerette a munkáját, azonban a családanya szerepe szembekerült ezzel a sikeres nővel. Egy olyan döntést mutatott meg a film, amelyet sok anyának meg kell hoznia. Álmok vagy család?
Vagy John barátja, a felületes Sebastian. Ő a munkában feltörekvő szoknyavadász prototípusa, aki egészen a New York Timesig, az amerikai újságírók legvadabb álmáig eljut. Engem mégis elgondolkoztatott (tudom, már röhejesen sokszor használtam ezt a szót ebben a bejegyzésben), mikor ott állt egyedül, míg John a családjáról készült képet mutogatta neki. Aztán továbbsétált, és folytatta ott az életét, ahol abbahagyta. Közben viszont – a karrieren kívül – nem változott, nem fejlődött semerre. Ugyanaz volt, mint tíz évvel azelőtt.
Röviden, ez a film piszok jó. Ne higgy az előzetesnek, nem csak egy habkönnyű vígjáték, sokkal több annál. Garantált nevetés és bőgés egy csomagban. Mellesleg a papír zsebkendőt is csomagostól ajánlom mellé.
Én is élvezettel néztem, bár az első fél óráról lemaradtam. A családi témákat szerettem benne, de rájöttem, hogy nem valók nekem ezek a kutyás filmek, mert mindig szar gazdának érzem magam tőle, hogy az enyém bizony kertben alszik, és ha dögrováson lenne, valószínűleg nem vinném állatorvoshoz (addig meg azért nem viszem, mert félek, hogy megharapná az orvost). Nem tehetek róla, amikor a kutya ott feküdt infúzióval a lábában, eszembe jutott az a tanulmány is, aminek a tanulsága szerint az amerikaiak annyi pénzt költenek a háziállataikra, amiből az afrikai éhezők ellátása teljes egészében megoldható lenne... Nekem valahogy nem szimpatikus, ha már szinte emberként kezelnek egy kutyát, még ha az jó dolog is, hogy már szinte családtagnak érzik annyi év után.
VálaszTörlésNekem is volt kutyám, 15 éven át, nagyon szomorú volt, amikor már öregségben meghalt, szóval én megértem, hogy miért mentik meg őket az amerikaiak.:) A ráköltött pénz aránya elborzasztóan nagy, de költhetnék sokkal rosszabb dolgokra is - például az összes valóságshow-t úgy, ahogy van, beszüntetném. Vagy ha csak embereket nézünk, akkor jachtok és hasonlók. Akkor már inkább egy (kutya)életet mentsenek meg szerintem.
TörlésAmúgy mi is a kertben tartottuk Nicket, ki sem bírtuk volna a házban.:D
Régebben én is láttam ezt a filmet, nagyon tetszett :) Egyedül az volt a furcsa benne, hogy Marley "szereposztása" nem volt mindig egész következetes, mikor már felnőtt kutya, akkor is több különböző blöki "játssza", és látszik, hogy nem egyformák, kicsit más a színük, az orruk, a szőrhosszuk :D
VálaszTörlés@WildWorld szvsz nem attól leszel rossz gazdi, hogy a kertben alszik a kutyád, hanem attól hogy nem vinnéd orvoshoz ha beteg lenne... Hagynád szenvedni? Tudom, hogy milyen qva drága az állatorvos, de ezt felvállalja azt aki állatot tart. Felelős vagy érte, és ugyanúgy el kell vinned orvoshoz, mint ahogy te elmész, vagy a gyerekedet elviszed.
És nem arról van szó, hogy emberként kell kezelni, hanem érző lényként, akinek ugyanolyan rossz, ha beteg mint neked.
Nem azt mondom, mi sem vittük el a cicánkat rögtön, amint beteg lett, és utólag nagyon bántott hogy hagytam szenvedni! De aztán megműtötték, az egyiküket sajnos többször is, és a kóborcica ivadék hatalmas kandúrunk immár nagyon értékes cica, de egyetlen forintot sem bántam meg!
Fú, bocsánat, ez nagyon hosszú lett, csak valahogy kijött belőlem :)
Jaja, a végén én is néztem, hogy már totál más a fejformája.:D De végső soron nem zavart, több állattal dolgoznak mindig az ilyen állatos filmekben.
Törlés