Moffat újra alkot[1]…
Ezúttal sitcomban, méghozzá nagyot. A Coupling, azaz Páran párban 28 résznyi
szórakozást, visszafoghatatlan vihogást és a női-férfi gondolkodásmód
bemutatását ígéri. Kicsit olyan, mintha a Jóbarátokat kevertük volna a Szex és
New Yorkkal, hogy aztán hozzáadjunk egy adag tesztoszteront.
Na, nem kell egy eltűnt rokonokkal és félvak, ám gyönyörű
főhősnőkkel tarkított szappanoperára számítani, a Coupling úgy mutat fel
igazságokat az emberi kapcsolatokról, hogy közben nem veszi magát teljesen
komolyan – és így lesz sikeres. Humoros szituációkban ágyazza a férfi és a női
gondolkodásmód közötti különbségeket (elképesztő, hogy ugyanazt a történetet
mennyire másképp adják elő, sőt látják az eltérő nemű karakterek), tudjuk, hogy
egy sit-comról van szó, mégis hiteles, a történetbe ágyazott
közönségnevetésekkel együtt. Ez valószínűleg azért van így, mert állítólag Moffat
sok mindent a saját kapcsolataiból merített, a szereplőket saját ismerőseiről
mintázta.
A karakterek szerethetők, nem merülnek ki az évadok során (bár a
negyedik évadban Steve folyamatos rinyálása kissé kiborító), ebben is a
Jóbarátokra emlékeztetve a nézőt. Szerencsére a jellemük csak apró vonalakban
hasonlít: a dilis Jane például Phoebe-re emlékeztet. A többiek viszont annyira
nem juttatják eszembe „amerikai megfelelőjüket”, a kvázi főhős, Steve
nagyszabású monológjairól híres (Moffat kiegészítő állítása szerint, bár ez a
sorozatban nem hangzik el, Steve író). Barátai közül Jeff a balfék, aki mindig
alkot valamilyen kifacsart és elképesztő teóriát; Patrick pedig a nőcsábász,
aki valahogyan nem tudja kezelni a nők érzelmi aspektusait (míg másokat igen…).
Steve szerelme, Susan a kedves, mindenki által vonzónak talált, határozott nő;
neki a legjobb barátja a folyamatosan az öregedés és a növekvő hátsóméretek
miatt aggódó Sally. Jane-nel együtt ők alkotják az alaphatost, azonban az
utolsó évadban Jeffet lecserélik egy hasonlóan göndör hajú és balfék
szereplőre, akinek csak a neve más.
A sorozat egyik legjobb vonása az, hogy Moffat stílusa és módszerei
áthatják. A Doctor who-ban is jellemző, hogy egy-egy eseménynek később lesz
jelentősége, ezt a fél órás Coupling-részekben is alkalmazza. Van, hogy
valaminek a kimenetét látjuk, és csak utána az eseményeket; van, hogy ugyanazt
az eseményt több szempontból látjuk (férfi vs. női agy); megint máskor pedig
több, párhuzamosan futó és egymásra ható cselekmény-részletekből áll össze a
frappáns kép.
A sorozat egyetlen hátránya az utolsó évad. A már említett
szereplőcsere teljesen felesleges volt szerintem, ha a színész le is mondta
Jeff szerepét, akkor is maradhatott volna ugyanaz a karakter, hiszen jól
láthatóan teljesen ugyanarra a típusra építették fel a jellemét, olyannyira,
hogy még az új színész is hasonló. Nem mondom, hogy biztosan ez a szereplőcsere
tehet mindenről, de tény, hogy az utolsó évad kicsit kifullad az előtte
lévőkhöz képest. (Márpedig a harmadik évad egyenesen fenomenális, az a
kedvencem.) Ráadásul nem lehet a harmadik évad után befejezni a nézését,
egyrészt, mert hasonló színvonalra számít (és esetenként kap) a néző, másrészt,
mert nem minden szereplőnek varrták el a sorsát. Ennek ellenére a negyedik évadban
Steve szinte csak nyavalyog, Jeff jövőjét pofátlanul félredobta az író, egyedül
Sally és Patrick karakteréből tudott valami igazán Moffat-szintűt produkálni.
Ennek ellenére messze túl jó sorozat ahhoz, hogy kihagyd: akár
nevetni akarsz, akár a szex-szerelem nagy és nem annyira nagy kérdésein
agyalni, a Coupling előtt a helyed. Ha már kívülről fújod Carrie-ék szövegeit,
kétszeresen – Steve biztosan más monológot ad elő, mint a híres divatdiktátor…
[1] Ami
azt illeti, nem egészen újra, mintsem hamarabb, ez a Doctor Who előtti
projektje volt, 2000-2004 között futott.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése