Éjsötét árnyék, avagy olcsó vámpírnak híg a vére

Tim Burton csapata nagyot alkotott… Bárcsak leírhatnám ezeket a szavakat hazugság nélkül. De amit az Éjsötét árnyék igazából nyújt egy, a csapathoz képest középszerű, bárki által megalkotható film, nyomokban Burton-kivonattal.

Az Éjsötét árnyék című szappanopera–adaptációban Barnabas Collins (Johnny Depp) rossz nővel kezd: nem viszonozza egy boszorka, Angelique (Eva Green) érzelmeit. Angelique ezért megöli szüleit, öngyilkossá teszi szerelmét, majd megátkozza a férfit is, vérszívó szörnyeteggé változtatva egy koporsóba zárja, amely csak bő kétszáz évvel később tárul fel… Hogy aztán vámpírunk olyan gondokkal nézzen szembe, mint vérszomj, korabeli fogalmazásmód, lázadó kamaszlány és az ifjú dada elcsábítása.

A történet adja azokat a poénokat, amelyekre nagyrészt épül: Barnabas és az 1971-es év különbségei nem egy komikus jelenetet eredményez. Barnabas teljesen másképp beszél, mint ahogy a ’70-es években szoktak, de igyekszik felzárkózni, így például leszármazottjától, a tizenöt éves, Carolyntól kér csajozási tippeket. Ezek nem rossz poénok, nem egyszer felröhögtem a film során. Azonban nem kell hozzájuk más, mint némi fogalmazás készség és színészi képesség, Tim Burton és Johnny Depp ennél többre képes.

A forgatókönyv nem csak poénok terén gyenge a már bejáratott csapathoz képest. A karakterek többsége kidolgozatlan, csapongunk egyiktől a másikig; nem egy esemény nincs megalapozva vagy előre érzékeltetve; vannak olyan szálak, amelyeket nem bontanak ki eléggé (hol van a kamasz lány apja?), megint másokat pedig ennyire sem kellett volna belerakni (mit keres itt a kisfiú apja?); a film utolsó fél óráját pedig szívem szerint stílusosan máglyára vetném, elejét véve egy hosszú és erőltetett szenvedésnek.

Amit még nagyon hiányoltam, ha már adaptációról van szó, hogy a jelenkorba helyezzék az eseményeket. Az 1971-es év is nagyon érdekes, pláne Amerikában, meg volt a hangulata (vagy legalábbis annak, ahogy ábrázolják), de mennyivel izgalmasabb lett volna ezt az egészet 2012-be átrakni! A történetnek csak egy szála akadályozza ezt meg, amit szerintem némi leleményességgel meg lehetett volna kerülni.

A színészgárda jó, Deppért rajongok, mint a korombeli lányok többsége. De – ehhez a szerephez nem kell ő. Jack Sparrow-ban több mélység van, mint Barnabasban, hogy Ollókezűről már ne is beszéljünk. Másik kedvencem Chloe Grace Moretz a Leleményes Hugo óta, azonban ebben a történetben arra használták fel tizenöt éves testének minden porcikáját, hogy állandó orgazmus színlelésével kielégítse a kivénhedt vagy éppen fiatal, kiskamaszokra bukó nézőket. Ezt, ha megfelelő kontextusba helyezik (például a jelenkorba), akár társadalomkritikának is felfoghattam volna, így viszont szimplán csak irritált, hogy nagyrészt ebben ki is merült a lány szerepe...

Alapvetően (a társaság mellett) a képi világért ültem széles vászon elé, hiszen az Burton nagy erőssége. Sajnos annyira nem nyűgözött le, mint vártam: Ollókezű birodalma laptopnyi méretben nagyobb hatással volt rám, mint a vámpír környezet óriásban. Pedig minden adott volt: kísérteties fák, hatalmas kastélyszerű épület, a ’70-es évek… Hatás nélkül.

Az Éjsötét árnyék az a típusú egyestés film, amire érdemes várni – hogy aztán az otthon melegében nézhesd meg, lehetőleg nagy társasággal, úgy élvezetesebb az olcsó poénokon nevetni. Moziba nem érdemes menni érte, hacsak nem állják a jegyed.

Cassandra Clare: Az angyal, avagy árnyvadászok akkor

Árnyvadászok a viktoriánus Angliában? Izgalmas párosítás, noha egyelőre nem magával ragadó. Előtörténet a Végzet ereklyéihez? Veszélyes, de mindenképpen érdekes megoldás. Lássuk, mit hozott ki Clare a Pokoli szerkezetek trilógia első részéből!

A történet

Clare legújabb sorozata 1878-ban játszódik, mondhatni, a Végzet ereklyéinek előzménye, noha anélkül is megállja a helyét. Történetünk elején váratlanul meghal Tessa Gray nagynénje, így a lány kénytelen Amerikából Londonba utazni egyetlen élő rokonához, a bátyjához. Azonban hajóútja végén nem Nate, hanem a Sötét Nővérek várják, akik megfenyegetik Tessát: ha nem hajlandó együttműködni velük, a bátyja halott. Az együttműködés gyakorlatilag oktatást jelent (persze a véresebbik formáját), Tessának pedig rá kell ébrednie, hogy nem az a hétköznapi lány, akinek eddig gondolta magát (milyen meglepő), hanem alakváltó: fel tudja venni mások testét, de még a gondolatait és emlékeit is.

Közben két kamasz árnyvadász, Will és Jem egy gyilkosság miatt kezdenek nyomozni, a jelek pedig egyenesen a Sötét Nővérek rejtekhelyéhez és az ijedt Tesához vezetik őket. A fiatalok végül a helyi Intézetbe menekülnek, ahol az árnyvadászok megpróbálnak rájönni, miért gyilkolnak meg embereket, ki az a titokzatos Magiszter és mire szerette volna felhasználni Tessa képességeit…

Végzet ereklyéi 2.?

Az, hogy a Pokoli szerkezetek trilógia az első sikersorozat előzménye egyszerre előny és hátrány. Miközben olvastam, akaratlanul is hasonlóságokat kerestem (és találtam) a két történet között, elsősorban karakterekben. Will engem súlyosan Jace-re emlékeztetett: mindketten megnyerőek, arrogánsak és beképzeltek, amivel azt próbálják ellensúlyozni, hogy valamiért sebzettek és érzékenyek. Tény, hogy nem lehet tudni, Willnek mi az oka rá, míg Jace-ről már az első részben kiderült, ráadásul Will háromszor annyira igyekszik a romlott fiú képét kialakítani magáról, mint szőke utódja, mégis, az alapok ugyanazok. Az Intézet vezetője, Chartlotte Maryse Lightwood lágyszívűbb kiadásának nevezhető, Jessamine pedig egy kicsit a kor elveivel (a nők csak otthont teremtenek, csinosak és bájosak. Pont.) félrenevelt Isabelle.

Ugyanakkor érdekes volt a Végzet ereklyéiben is feltűnő szereplőkről úgy olvasni, hogy tudtam, mi lesz a sorsuk. Magnus még „fiatalként”, Camille mint az előbbi szeretője, ugyanakkor egyfajta kihasználója, és Will mint Magnus egykori, most mégis jelenkori nagy szerelme. Ez utóbbi volt a legfurcsább, nem emlékeztem már rá, hogy hívták a kék szemű, sötét hajú ifjút, aki hasonlított Alec-re, így enyhén leesett az állam, mikor összeállt a kép.

A történet is mutat hasonlóságokat. Az egyik kézenfekvő: a megszokott két pasi – egy csaj felállás, amely nem egy könyvben megfigyelhető. Tessa és Will jól láthatóan vonzódnak egymáshoz, ugyanakkor Jemnek, Will legjobb barátjának is megtetszik a lány. Azonban – szerencsére – nem kell azonnal és minden ok nélkül szenvedélyes és mindent elsöprő szerelmeket várni, noha a fülszöveg ezt érzékelteti, Clare egyelőre csak a kis szikrákat indította el. A másik nagy hasonlóság (SPOILER!) az apafigura megkérdőjelezése a főhősnő életében. Még nem tudni, pontosan ki Tessa apja és hogyan kerül a képbe a Magiszter, de valami volt és valami lesz. Főhősnőnk megint csak más, mint akinek tartotta magát.

A szereplők

Azonban szerencsére kedvelhető. Nem kezd el ok nélkül hisztizni, inkább csak teszi, amit tennie kell. Közben pedig imád olvasni, kicsit talán fontoskodó, ugyanakkor fantasztikusan ki tudja osztani Willt, amikor mással tapló, öröm olvasni. Ugyanis hiába a sötét haj, Will valahogyan (még) nem lopta be magát annyira a szívembe, mint Jace, talán, ha kiderül, miért játszik rá annyira a rossz fiú imidzsre. Egyelőre még a beszólásainak egy részét is inkább gyerekesnek, mint szellemesnek éreztem. Jemet ellenben megkedveltem. Akár csak a bolondos tudós Henry-t vagy… Hát, legjobban őket. Ahhoz, hogy a többiekhez kötődjek több idő (kötet) kell.

Nem volt rossz történet, koránt sem, ugyanakkor egyelőre nem tudott magával ragadni. Ennek ellenére kíváncsian várom a következőt, már csak azért is, mert az biztosan nagyobb hatással lesz rám.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, beszerezni annyira nem!