Les miserables, avagy a film, amely nem nőtte ki magát

Azt gondolná az ember, hogy a musicalekből vásznon sok mindent ki lehet hozni. Fantasztikus tájak, kidolgozott díszletek, és mivel moziról van szó, töltelékjelenetek, amelyek többet adnak a történethez, A nyomorultak című musical esetében akár a logikát is megteremtve. Ez az a pár dolog, amit a rendező Tom Hooper teljességgel kihagyott a forgatás során.

A történet

A Victor Hugo regényén alapuló musical 157 percnyi éneklés során mutatja be Jean Valjean sorsát, és a címhez méltóan vagy fél tucat ember szenvedését. Jean Valjeant (Hugh Jackman) lopásért tizenkilenc év rabságra ítélték, ezt letöltve megpróbál kiszabadulni a megbélyegzett ember szerepéből, azonban ősellensége, a fegyencőr Javert (Russell Crowe) ezt nem hagyja. Ennek ellenére Valjeannak sikerül álcáznia és polgármesterré felküzdenie magát. Így ismeri meg a szomorú sorsú Fantine-t (Anne Hathaway), aki megkéri, vigyázzon a lányára, Cosette-re (Amanda Seyfried, Isabelle Allen). Ezzel egy időben azonban Javert is rájön a polgármester titkára, és újból üldözőbe veszi…

Sötét világ

Egy olyan történetről van szó, melynek hatására kilencven százalékos valószínűséggel minimum egyszer ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy vagdosni kezd a főbb artériáidat, leugorj egy kifejezetten magas helyről, vagy bármilyen más módon véget vess az életednek, hogy ne kelljen ezekkel a szörnyűségekkel szembesülnöd. Erre a film látványvilága is teljességgel rájátszik, többnyire komor hangulatot áraszt, mind a smink (a sminkesek végig nagyon jó munkát végeztek – az idős, beteg Hugh Jackman karikás szemei például fantasztikusak), a kosztümök és a díszlet terén.

Hugh Jackman és Anne Hathaway

Azonban nem vagyok teljesen kibékülve a kamerakezeléssel és a hangulattal, melyet néha a film áraszt. Néhol már túl patetikus (nyilván a musical is az, de itt mintha rá is játszanának), sőt giccses (a szerelmes pár nagy dalába tényleg kellett egy pillangó is? Vagy azt csak én hallucináltam?). Ráadásul, ahogy az egyik ismerősöm fogalmazott, a cameramannek orrszőr-fétise lehetett: ennyire sok közelit emberekről én még nem láttam. Elhiszem, hogy ez néhol a művészi koncepciót szolgálta, de ekkora dózisban felesleges, öncélú és zavaró, ráadásul a film nem tölti be azt a funkcióját, melyet a darabbal ellentétben betölthet: nem mutatja be a környéket, a díszletet, a természetet. Elveszti azt az extrát, amellyel alapból bírna. (Ráadásul az arányosság elvét is teljesen elvetette a cameraman, így néhol a felirat a színész állán jelent meg, míg például a kalapját teljes egészében láthattuk. Nem, nem zavaró. Egyáltalán nem.)

A gerlepár (Amanda Seyfried és Eddie Redmayne)

Elveszett énekhangok földjén

A másik dolog, amit még kiküszöbölhetett volna a rendező, ha veszi a fáradtságot, az éneklés nagy dózisa. Imádom a musicaleket, de 157 perc tömény dalolás még nálam is kiveri a biztosítékot. Persze, ez teljesen szubjektív vélemény, mások lehet, hogy jobban bírják a magasztos jelenetek egymásutánját (ritka sokan haldokoltak perceken át), ugyanakkor nem csak a dalokat készítette volna elő néhány párbeszédes jelenet, hanem a történetnek is kifejezetten jót tett volna. Voltak olyan logikai hibák és hiányosságok, amiket a film helyrerakhatott volna. (SPOLIERT tartalmazó nem annyira költői kérdések következnek!) Mi a fenéért megy ki a kisfiú a tűzvonalba? (Mint később megtudtam, lőporért.) Miért mindig Párizst és környékét célozza be bujkáló főhősünk, mikor arra keresheti leginkább Javert? Hogyan lehet ennyire felületes a szerelmespár kapcsolata? (Tudom, a musicalek az instant, egy pillantás=halálos szerelem kapcsolatoknak adnak teret, de könyörgöm. Még egymás nevét sem tudták, sőt egy szót sem váltottak!) Hogy nem jön rá Marius, hogy Jean Valjean menti meg, mikor ő juttatja vissza az apjához?

A komikum forrásai
(Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen)

Emellett a párbeszédes részek talán azt is elfedték volna, hogy egyes színészek hangja mennyire nem illett a szerephez. Azok a színészek, akik nem kifejezetten híresek, illenek a szerepükhöz. Éponine (Samantha Barks), Enjolras (Aaron Tveit, a film leghelyesebb szereplője) és Gavroche (Daniel Huttlestone) botfülem szerint nagyon jól énekelt, de Russell Crowe, Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter is jól hozta hangilag a szerepét. (Az utóbbi kettőnek kifejezetten könnyű dolga volt a humorforrást jelentő Thénardier házaspárral.)

Kis szerel... Öm, Aaron Tveit

A forradalmárok

Anne Hathaway, Amanda Seyfried és Hugh Jackman sajnos már nem volt ilyen jó választás, ahogy a hősszerelmes Mariust alakító Eddie Redmayne sem. Valahogyan nem passzolt a hangjuk a szerephez, pedig a fenti trió kellemesen énekelt az Oscar gálán, a Mamma mia!-ban vagy éppen az Elátkozott Ellában.

Az elképesztően vékony derekával
Samatha Barks mint Éponine

Zárásként

Bár a kritikám nem ezt mutatja, nem tartom rossznak a mozit. (Menjetek el rá minél többen, hogy lássák Hollywoodban, van igény a musicalekre! Szeretem a musicaleket!) Csak éppen haragszom rá, ugyanis A nyomorultak film (talán néhány számítógép által generált városképet leszámítva) pontosan azt adta, amit bármely színpadi megfelelője adott volna. A különbség csak az, hogy felmutathatott volna többet is.

Kerstin Geir: Smaragdzöld, avagy az egyre bonyolultabb családfa

Megjelent az Időtlen szerelem várva várt befejező része, melyben Gier (nagyrészt) elvarr minden szálat. Elődeihez hasonlóan a Smaragdzöld is tele van humoros jelenetekkel, szerethető karakterekkel és izgalmas kalandokkal.

A történet

A Smaragdzöld ott folytatódik, ahol a Zafírkék befejeződött. Miután Gideon összetörte Gwen szívét, főhősnőnk nehezen tud másra gondolni, mint a harakirire, de azért Xemerius és Leslie kedvéért, na meg noszogatása miatt igyekszik összeszedni magát már csak a saját érdekében is. Hiszen a közeljövőben (vagyis a távoli múltban) nem csak egy menüettet kell eltáncolnia, de Saint Germain gróf titkára is rá kell jönnie, valamint néhány olyan családi köteléket is fel kell fednie, amelyet mi már az első rész óta sejtünk, sőt meg kell történnie a Rubinvörös eleje óta várt civakodásnak is – hogy az előre meg nem jósolható dolgokról már ne is beszéljek.

…és ami mögötte van

Nem is tudom, mit mondjak erről a történetről. Gier nagyon jól felépítette Gwen kalandjait (ha nem is olyan mesterien kiszámíthatatlan módon, mint Moning Macét), bár jó pár dolgot hamarabb megsejtettem, mint maguk a szereplők, meg tudta csavarni a történetet, nem mondhatnám, hogy spórolt az időutazás adta lehetőségekkel. A családfát egyenesen addig bonyolította, hogy belefájdul az ember feje (nem ártott volna egy friss és igaz változat a végére) és leesik az álla. (Ha jót akarsz magadnak, ne olvasd el előre az epilógust! Az írónő az utolsó öt mondattal vág igazán mellbe.)

Gwen és Gideon a filmben

Paul és Lucy. Tök cuki ez a kép, beleszerettem.
Nem sokkal később leugranak a hídról.

Gwen a világ legjobb barátnője címet kiérdemlő Leslie-vel.
(Aki a filmben minden lesz, csak szőke és szeplős nem.)

Ennek ellenére a végével nem voltam teljesen kibékülve. Mint írtam, Germain gróf titkára és a módszerére hamarabb rájöttem, mint maguk a szereplők, kicsivel a történet vége előtt, ennek ellenére összecsapottnak érzem a tetőpontot, hiányzott még egy „részletesen elmagyarázom a dolgokat” jelenet a lezárás előtt. Ráadásul voltak következetlenségek a könyvben (a temporálások sorrendje például teljesen felborult, hol az tűnt el hamarabb, aki hamarabb időugrott, hol az, aki később… Ráadásul – SPOILER!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – nem tudtam rájönni, ki a fene adta át Lucasnak azt, ami a ládában volt. Lady Tilney addigra halott volt, Mr. Bernhald pedig mintha a létezéséről sem tudott volna róla egészen Lucas halála előttig.)

Szerencsére az ilyen szemöldökráncolásokért kárpótoltak a fantasztikus szereplők és a letehetetlen történet. Gier nem spórolt a humoros mondatokkal, nem egyszer visítva röhögtem, az események pedig annyira pörögnek, hogy legszívesebben pillanatragasztóval rögzítettem volna a kezemben a könyvet, nehogy bármilyen okból meg kelljen válnom tőle. A szereplők fenomenálisak, imádom Gwent, a családját, Lucyéket, Lady Tinley-t, Gideont és az öccsét, Mr. George-ot, Xemeriust… Körülbelül mindenkit, kivéve a grófot és Charlotte anyját. És a romantikusan humoros jelenetek!

Zárszóként

Bizonyos szempontból kiszámíthatatlanabb történetet vártam, ennek ellenére imádtam a könyv minden sorát, még az elején lévő szenvedéseket is (hiszen így megtudtam, a szerelmes szív marcipánból készül). A szereplők, a szellemesség, a szerelem (csak hogy meglegyen a tripla „sz”), a kalandok és az utolsó nagy mellbevágás mindenért kárpótolt.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!