Les miserables, avagy a film, amely nem nőtte ki magát

Azt gondolná az ember, hogy a musicalekből vásznon sok mindent ki lehet hozni. Fantasztikus tájak, kidolgozott díszletek, és mivel moziról van szó, töltelékjelenetek, amelyek többet adnak a történethez, A nyomorultak című musical esetében akár a logikát is megteremtve. Ez az a pár dolog, amit a rendező Tom Hooper teljességgel kihagyott a forgatás során.

A történet

A Victor Hugo regényén alapuló musical 157 percnyi éneklés során mutatja be Jean Valjean sorsát, és a címhez méltóan vagy fél tucat ember szenvedését. Jean Valjeant (Hugh Jackman) lopásért tizenkilenc év rabságra ítélték, ezt letöltve megpróbál kiszabadulni a megbélyegzett ember szerepéből, azonban ősellensége, a fegyencőr Javert (Russell Crowe) ezt nem hagyja. Ennek ellenére Valjeannak sikerül álcáznia és polgármesterré felküzdenie magát. Így ismeri meg a szomorú sorsú Fantine-t (Anne Hathaway), aki megkéri, vigyázzon a lányára, Cosette-re (Amanda Seyfried, Isabelle Allen). Ezzel egy időben azonban Javert is rájön a polgármester titkára, és újból üldözőbe veszi…

Sötét világ

Egy olyan történetről van szó, melynek hatására kilencven százalékos valószínűséggel minimum egyszer ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy vagdosni kezd a főbb artériáidat, leugorj egy kifejezetten magas helyről, vagy bármilyen más módon véget vess az életednek, hogy ne kelljen ezekkel a szörnyűségekkel szembesülnöd. Erre a film látványvilága is teljességgel rájátszik, többnyire komor hangulatot áraszt, mind a smink (a sminkesek végig nagyon jó munkát végeztek – az idős, beteg Hugh Jackman karikás szemei például fantasztikusak), a kosztümök és a díszlet terén.

Hugh Jackman és Anne Hathaway

Azonban nem vagyok teljesen kibékülve a kamerakezeléssel és a hangulattal, melyet néha a film áraszt. Néhol már túl patetikus (nyilván a musical is az, de itt mintha rá is játszanának), sőt giccses (a szerelmes pár nagy dalába tényleg kellett egy pillangó is? Vagy azt csak én hallucináltam?). Ráadásul, ahogy az egyik ismerősöm fogalmazott, a cameramannek orrszőr-fétise lehetett: ennyire sok közelit emberekről én még nem láttam. Elhiszem, hogy ez néhol a művészi koncepciót szolgálta, de ekkora dózisban felesleges, öncélú és zavaró, ráadásul a film nem tölti be azt a funkcióját, melyet a darabbal ellentétben betölthet: nem mutatja be a környéket, a díszletet, a természetet. Elveszti azt az extrát, amellyel alapból bírna. (Ráadásul az arányosság elvét is teljesen elvetette a cameraman, így néhol a felirat a színész állán jelent meg, míg például a kalapját teljes egészében láthattuk. Nem, nem zavaró. Egyáltalán nem.)

A gerlepár (Amanda Seyfried és Eddie Redmayne)

Elveszett énekhangok földjén

A másik dolog, amit még kiküszöbölhetett volna a rendező, ha veszi a fáradtságot, az éneklés nagy dózisa. Imádom a musicaleket, de 157 perc tömény dalolás még nálam is kiveri a biztosítékot. Persze, ez teljesen szubjektív vélemény, mások lehet, hogy jobban bírják a magasztos jelenetek egymásutánját (ritka sokan haldokoltak perceken át), ugyanakkor nem csak a dalokat készítette volna elő néhány párbeszédes jelenet, hanem a történetnek is kifejezetten jót tett volna. Voltak olyan logikai hibák és hiányosságok, amiket a film helyrerakhatott volna. (SPOLIERT tartalmazó nem annyira költői kérdések következnek!) Mi a fenéért megy ki a kisfiú a tűzvonalba? (Mint később megtudtam, lőporért.) Miért mindig Párizst és környékét célozza be bujkáló főhősünk, mikor arra keresheti leginkább Javert? Hogyan lehet ennyire felületes a szerelmespár kapcsolata? (Tudom, a musicalek az instant, egy pillantás=halálos szerelem kapcsolatoknak adnak teret, de könyörgöm. Még egymás nevét sem tudták, sőt egy szót sem váltottak!) Hogy nem jön rá Marius, hogy Jean Valjean menti meg, mikor ő juttatja vissza az apjához?

A komikum forrásai
(Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen)

Emellett a párbeszédes részek talán azt is elfedték volna, hogy egyes színészek hangja mennyire nem illett a szerephez. Azok a színészek, akik nem kifejezetten híresek, illenek a szerepükhöz. Éponine (Samantha Barks), Enjolras (Aaron Tveit, a film leghelyesebb szereplője) és Gavroche (Daniel Huttlestone) botfülem szerint nagyon jól énekelt, de Russell Crowe, Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter is jól hozta hangilag a szerepét. (Az utóbbi kettőnek kifejezetten könnyű dolga volt a humorforrást jelentő Thénardier házaspárral.)

Kis szerel... Öm, Aaron Tveit

A forradalmárok

Anne Hathaway, Amanda Seyfried és Hugh Jackman sajnos már nem volt ilyen jó választás, ahogy a hősszerelmes Mariust alakító Eddie Redmayne sem. Valahogyan nem passzolt a hangjuk a szerephez, pedig a fenti trió kellemesen énekelt az Oscar gálán, a Mamma mia!-ban vagy éppen az Elátkozott Ellában.

Az elképesztően vékony derekával
Samatha Barks mint Éponine

Zárásként

Bár a kritikám nem ezt mutatja, nem tartom rossznak a mozit. (Menjetek el rá minél többen, hogy lássák Hollywoodban, van igény a musicalekre! Szeretem a musicaleket!) Csak éppen haragszom rá, ugyanis A nyomorultak film (talán néhány számítógép által generált városképet leszámítva) pontosan azt adta, amit bármely színpadi megfelelője adott volna. A különbség csak az, hogy felmutathatott volna többet is.