Futótűz – a rajongó értékel

Nos, tehát, már ezer éve (=több, mint egy hete) megígértem, hogy megleplek titeket azzal a rajongói visítozással/hőbörgéssel (jelenetfüggő), amelyet a Futótűz adaptációja váltott ki belőlem. Szerencsés egyed vagyok, kétszer is láthattam a művet, egyszer premier előtt[1], egyszer pedig az éjféli vetítésen a barátaimmal[2]. Éppen ezért talán egy kicsit jobban fel tudom mérni, mennyire tetszett ez a mű (eléggé), vagy, hogy mit hiányolok belőle. Mindazonáltal a lenti sorok szubjektívek és elfogultak. Objektivitásért olvasd el a filmpontos cikkem.

A hőbörgések, avagy kezdjünk a rosszabbal:

Alapvetően jónak tartom a filmet, mert nagyon sok mindenben visszaadta a könyvet, ugyanakkor tett is a történethez, ami nem sok adaptációról mondható el. De ezzel párhuzamosan vett is ki belőle (vagy olyat adott hozzá, ami hányás, írta a Peeta-párti). Például:

• Az összes pöpec jelenet Katniss-Peeta-Haymitch hármasával kimaradt. Emlékeztek arra a nagyon vagány jelenetre, amikor Katniss tilosban járt, és a Békeőrök már otthon várták? Az egész csapat iszonyatosan menő volt (Prim és az anyja is), az egyik kedvenc, feszültséggel teli, mégis komikus jelenetem volt ez, és sajnos kihagyták a filmből. Pedig ez megmutathatta volna, hogy Peetáéknak „az a trükkjük, hogy soha nem paráznak”. De ilyen lehetett volna Gale megmentése is. A filmben sem volt rossz, de a könyvbeli Haymitch és Peeta sokkal tökösebbnek látszik – ugyanúgy félnek, de tudják, hogy blöffölniük kell, és nem mutathatják ki. Végül aztán mások is így tesznek a Körzetből, nem csak meredten bámulják, mi történik. A piálás utáni másnap, az edzések, Haymitch videója, a pontszámok előtti diskurzus („Megfestettem Rutát – Én meg felakasztottam Seneca Crane-t”). Ezek azok a jelenetek, amik bemutatják, mennyire jó bajtársak is ők.
  
• Katniss és Peeta közös hónapjai is kimaradtak a filmből. Ezért külön haragszom. Elég lett volna néhány képkockával éreztetni, hogy mennyi időt töltenek együtt pusztán barátként a két Viadal között, és máris mélyebb lenne a kapcsolatuk, nem csak annyi, hogy „Leszünk barátok? – Tőlem, legyünk.” Mivel ezeket a közös jelenetek kihagyták, és pusztán az üres szerepjátszás maradt meg a filmben (egészen addig, míg be nem kerültek újra az arénába), Katniss és Peeta kapcsolata egy nyáladzó fiú rajongásának szintjére csökkent. Így teljesen érthetetlen, hogy Katniss mi a fenéért törődik egyáltalán vele, ha már ott van neki Gale.
• Finnick humoros jelenetei. Oké, a kockacukor benne volt (ha kihagyták volna, a rajongók felgyújtják a mozikat), de az arénában a filmbeli Finnick sokkal keményebb és számítóbb volt, mint a könyvbeli, akinek megismertük a humoros énjét is a törődő mellett. Az arcpakolásos-Peeta ijesztgetős jelenetet kifejezetten hiányoltam.
• Peeta. Oké, jobb, mint az első filmes változatban, itt már nem csak vinnyog egy karcolás miatt, de könyvben sokkal árnyaltabb a karaktere. Megtudjuk, hogy egy showman, hogy ismeri a tömeglélektant, hogy művészlélek, de nem nyálas, hogy erkölcsileg mennyire megkérdőjelezhetetlen, és úgy általánosságban, mennyire jó ember. A filmben annyira kétdimenziós lesz, hogy ezekből alig jön le valami, szinte csak a hősszerelmes funkcióját tölti be, ráadásul azt sem valami jól, hiszen annyira összetett szereplők veszik körül, hogy röhejesnek hat közöttük. Akik nem olvasták a könyveket, hamarabb shippelik Katnisst Snow elnökkel, mint vele. 
  
• A Tizenharmadik Körzet. Mi, hogy van olyan? És a film végén hova is megyünk?
• Gale harmadik csókja. (Erre írtam, hogy hányás, másodjára oda sem néztem.:D) Hogy került a képbe? Mintha Katniss pontosan tudná, hogy őt szereti – holott nem tudja, szeret-e valakit egyáltalán.
• A terhesség. Most komolyan, ez akkora logikai bukta, pedig egy fél mondattal kikerülhették volna. Peeta ugye bejelenti (zseniális ötlet), hogy az asszony terhes, védeni kell. Ha már a Viadalt nem fújják le emiatt, legalább több támogatást kap majd a törékeny leányanya, elég, ha néha emlékeztetik erre a nézőket, míg az arénában harcolnak. De nem, semmi említés. Pedig ez tényleg csak fél mondat lenne…
• A morflingfüggő haldoklásának jelenete. Egy egész monológot kihagytak innen. A kedvenc monológomat.
  „– Otthon a festékeimből bármilyen színt ki tudok keverni. Rózsaszínt. Olyan halványat, mint a csecsemő bőre. Vagy olyan sötétet, mint a rebarbara. A tavaszi fű zöldjét. Kéket, ami úgy csillog, mint a jég a vízben.
  
  

   Egyszer három napig szórakoztam, mire sikerült kikevernem a fehér prémen megcsillanó napsugár színét. Először azt hittem, hogy a sárga valamelyik árnyalata lesz, de azután rájöttem, hogy a dolog sokkal összetettebb ennél. A színek rétegekben vetülnek egymásra. És szépen összeolvadnak.
  
  

   A szivárvány titkára még nem sikerült rájönnöm. Olyan rövid ideig lehet csak gyönyörködni benne. Sosincs elég idő, hogy minden árnyalatot megfigyeljek. Egy kevés kék itt, egy kis rózsaszín ott. Aztán már szerte is foszlik az egész. Levegővé válik. 

  
  

  
  
  

  – 
  
  

  A haldokló nőt megbabonázzák Peeta szavai. Révületbe esik. Felemeli remegő kezét, és mintha egy virágot festene Peeta arcára. 
  – Köszönöm – suttogja Peeta. – Ez gyönyörű.”

A visítozások, avagy jöjjön a jobb:

• A fentiek ellenére nagyon tetszett a film, sokat adott a könyvhöz. Plutarch karakterét is jobban megismerjük, sokkal inkább átlátjuk, mennyire iszonyatosan ravasz ez az ember. Ahogy azt is, Snow mennyire kétségbeesett vagy befolyásolható.
• Johanna, Johanna, Johanna. Imádom ezt a színésznőt, hitetlenül jól visszaadta a vagány, pimasz és mégis törékeny Johannát. A liftes jelenet pedig a legjobb az egész filmben. Egyedül akkor néztem nagyot, amikor azt éreztették a nézővel, Johanna szerelmes Finnickbe, holott a könyvben csak bajtársak voltak.
  
• Jennifer Lawrence. Imádtam, ahogyan játszott, annyira átjött, hogy mennyire zavart és feldúlt Katniss.
• Mindenki más is piszok jó volt. Haymitch, Effie, Cinna, Ceasar. Imádtam őket. És a Finnicket alakító Sam Claflin sem okozott csalódást, bár nem biztos, hogy pusztán a film alapján is Finnick-rajongó lennék, a forgatókönyvből sok minden kimaradt, amit szerettem benne.
  
• Snow elnök háza, a Győztesek Faluja, az aréna, az egész képi világ.
• Effie és a mahagóni 2.
• A megható jelenetek a gyászoló családdal a Tizenegyes Körzetben és persze az öregember a tisztelgéssel.
• Meg úgy az egész. Totál beszippantott, elejétől a végéig.

Nektek hogy tetszett a film?

_______________________________

[1] Igen, szeretem az emberek orra alá dörgölni ezt.:D

[2] Igen, az ő orruk alá is dörgöltem bőven.

Futótűz filmkritika

Igen, a magyar rajongók már szó szerint tűzben égnek az izgalomtól: csütörtökön ugyanis kijön a Futótűz filmváltozata! Engem az a nagy szerencse ért, hogy nem csak az éjféli premieren (a West endben, ha valaki meg szeretne keresni!:D) fogom látni a filmet, hanem már ma megtekinthettem a fránya sajtós voltomnak köszönhetően. 

Spoilerekkel teli rajongói elemzést (avagy miért épp ezen változtattak, és abból hogy lett az?) majd csak az éjféli premier után szeretnék írni, kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz rám, ha kétszer látom ugyanazt a filmet ilyen rövid idő belül. Kevésbé elfogult és rajongói szemszögű kritikámat viszont már most itt olvashatjátok! Jó szórakozást hozzá!

Karen Marie Moning: Iced – Megnyílik az ég, avagy hogyan írjunk jó spin-offot?

Lezártnak is tekinthető sorozatokat folytatni nagyon veszélyes (nézzétek meg, mi lett Clare sztorijából, miután kifutott a trilógia nyújtotta történetszál – hormontúltengéses kamaszok szappanoperája, ennél jobbat is kaptunk már, és jobbra is számítottunk), kicsit remegve gondoltam bele abba, hogy Moning vajon mit fog nyújtani, ha leteszi a Mac-szálat, hogy aztán felvegye Daniét. A bizalomhullámokat néha felváltotta a kétségbeesésé és a félelemé, hogy aztán megnyugvásnak adja át a helyét: Moning bizony nem adta alább. 

Hogy miket is szerettem az első öt részben?

1. Mindenekelőtt a tudatosságot. Moning könyvein egyszerűen érződik, hogy minden egyes mondatnak jelentősége lehet és lesz a későbbiekben, vagy a történethez tesznek hozzá, vagy a karakterhez. (Ezt a Fever-sorozatban Mac kis utalgatásai is megerősítették.) Egyszerűen úgy tudja csavarni a szálakat, hogy azok totál kiszámíthatatlanok, mégis logikusak legyenek, a hitelességről már nem is beszélve.

Ez érződött az Icedon is: bár még csak a Dani-trilógia felvezető részéről van szó, a kötet megoldását előrevetítő nyomokat tökéletesen elrejtette és adagolta az írónő (már csak az idézetek is… na mindegy), és persze elhintett nem egy olyan dolgot, aminek a következő két részben lesz nagy szerepe. (Nem akarok spoilerezni, de vagy ezer kérdés kavarog a fejemben, és a fele azzal kezdődik, hogy „Mi a fene…?”.)

2. A karakterek kidolgozottságát. Annyi sablonos, egysíkú, idegesítően tucatkarakterrel hoz össze a fantasyolvasó-sors, hogy néha a fejemet verem a falba (ha már a fiktív karakterek fejét nem üthetem, mondjuk, egy csinosan éles baltával). Ugyanazok a jellegtelen vonások mindenkinél, az írók még arra is alig veszik a fáradtságot, hogy egy-egy jellegzetes szokással ellássák azt a szerencsétlent. 

Na, Moning nem ilyen lusta. A főbb karakterek teljesen árnyaltak, szokásokkal, stílussal, jellemmel, a mellékkarakterek pedig következetesek (gyakran következetesen ostobák), még ha csak kicsi szerepük is van. Dani a pörgő kamasz, a hűbeledurr kiscsaj (gyakran Goldenlane Thanijára emlékezetett), akinek azonban komoly felelősségérzete van azokkal szemben, akiket szeret és akik a közösség tagjai, hiszen enyhe szuperhős komplexussal bír. Emellett pedig megvannak a múltjában azok a dolgok, amik miatt olyan felnőttes, amilyen (néha bizony olyan szavakat használ, hogy még Ryodant is meglepi! :D), és mégis gyerekesen naiv, ha olyan dolgokról van szó, amiket nem lát át a kora miatt.

Ryodan sem egy „Barrons kettő”, sokkal sötétebb és számítóbb annál, noha látjuk az emberibb oldalát is (oké, nevezzük inkább kevésbé érzelemmentesnek), valamint néha kiderül, hogy csak azért egy rohadt nagy kukásláda, mert a másiknak így akarja felnyitni a szemét. Megint máskor meg szimplán csak rohadt nagy kukásláda (és éppen ezért valahogyan kevésbé vonz, mint anno Barrons). Kérdőjelhasználat nélkül. Ugye, milyen kis aranyos.

A kedvenc karakterem Táncos volt, igazán érdekel, mi fog még róla kiderülni. A jég hátán is magabiztosan megélő szuperzseni szerintem még nem egy dolgot tartogat az olvasóknak, jó beszólásokon, Ryodan és Christian idegeinek cibálásán és racionális gondolkodáson kívül. (Remélem, valami szuperdögös titkot.)

Christian változása is nagyon érdekes volt: az egykor egyetemista szomszéd szuperpasi egyre inkább elszállt agyú, taszítóan ideglelős, „kiráz tőle a hideg” típusú pszichopatává avanzsál. Komolyan sajnálom szerencsétlent, de egyre kevésbé szeretem. Emellett a női karakterek sem nyerték el a szívemet, amit viszont teljesen a könyv rovására írnék fel: ilyen birka agyú, naiv, idegesítően szerelmetes lánykákat még nem pipáltam. (Vagyis igen, de most kifejezetten idegesítettek.) Ráadásul Danin kívül gyakorlatilag nem volt, aki ellensúlyozza őket: Moning néni, tökös csajkarikat akarok még!

3. A jellegzetes stílusát. A Fever-sorozatban Macnek egyedi beszélőkéje volt: egyszerre egyszerű, gördülékeny és mégis felismerhető. Imádtam a belső monológjait, az idegtépő előreutalásait, a szőke és a fekete stílusát egyaránt, valahogyan ezeket tartotta össze a stílusa. Mivel az Icedot már (nagyrészt) Dani narrálja, szerencsére más a beszédmódja is: azonban ez sem rosszabb, mint Macé. Dani szövegelése illik a karakteréhez, azonban nem azt az idegesítően felpörgött kamaszlányt adja vissza, amitől kezdetben féltem, hanem egy kissé ellentmondásos, ezerwattal égő szuperhőst. Gördülékeny ez is, mégis más.

A mellékszereplők narrálása (Christian és Kat gondolataiba láthattunk így bele) már nem annyira fogott meg, Chris elborult gondolatmenetei komolyan ijesztőek, Kat pedig kevésbé volt humoros és könnyed. Ennek ellenére, ez is plusz pont Moningnál: már az első mondat után pontosan tudtam, a három szereplő közül kinek a gondolatait halljuk, ami nagy szó.

4. A szerelmi szálat. Mac és Barrons… Hm, elég rájuk gondolnom, és az jut eszembe, hogy „szeeeexi”. Szenvedélyes. Dögö… Szóval, mivel Dani még csak tizennégy éves, nála nyilván nem lehet ilyen fogalmakat felsorakoztatni, bármennyire is szenvedélyes kicsiny karakterünk minden más szempontból. És ez pont jó így. Ennek ellenére már lehet találgatni, melyik potenciális pasival gabalyodik össze, ha eltelik az életéből néhány év – kicsit idegesítő módon rögtön hárman is vannak a listán. (Na igen. Mindenki a főszereplőért rajong. Mondjuk, itt ki másért? Nem valami jó a felhozatal.) Ráadásul nagyrészt kiegyenlítetten „pont nem érdekel” helyzetben.

5. A humorát. Dani önmagában eléggé humoros egyéniség, néha csipetnyi iróniával. („A vén boszorkány állandóan pszichoanalizált engem (ő volt a pszicho, engem meg analizált).”), Ryodan jellegzetes stílusa is nagy szerepet kap („Aki kimegy, meghal. Aki zajt csap, kiküldöm. Ne bosszantsatok fel.”), valamint Táncos is kellemesen osztja néha a két, kiskakasként harcoló ős-pasit (komolyan, ekkora barmokat. Már a V’lane-Barrons páros mellveregetése is irritált. Na, itt legalább van, aki néha picit helyrerakja őket).

De emellett egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a már a Fever-sorozat utolsó két kötetére is jellemző csoportos szituációk (megbeszélés betört falakkal, letépett macifejek, meg miegyéb…). Na, az itt is jellemző volt, pláne a végén, így nem idézhetem nektek, mert sajnos túl sokat elárul a végkifejletről. 

Mindent összevetve, a katasztrofális női karaktereket leszámítva, Moning már megint frenetikusat alkotott, élvezhetően összetett, összetetten is élvezhető történetet, ami előrevetíti, hogy a későbbiekben még több kaland, még több poén és még forróbb szerelmi szálak várnak ránk, kellemesen egészségtelen intrika adaggal (mármint a szereplőkre nézve egészségtelen. Ellenben az olvasóra nézve…).

Kategória: Magánkönyvtárad alapdarabja! (Haver.)

(Ez itt a pocsék hivatalos előzetes.)

(Who has) The Name of the Doctor?

Mint a hirtelen hévvel összekalimplált hatos-hetes évadleírásomban említettem, a Doctor Who hetedik évadjának zárása rendesen megviselte rajongói idegeimet. Megtudtuk, ki Clara, mit keres mindenhol, sőt már a felvezető monológ eléggé agymeresztően bizsergetős volt. Hogy a River-szál bizsergetéséről ne is beszéljünk.

Moffat igazi cliffhangert csinált, persze, sejtjük, hogy minden rendben lesz, hiszen tudjuk, ki kit fog játszani a november 23-án (TUDJÁTOK, EZ MILYEN MESSZE VAN MÉG?!) esedékes filmben. Ennek ellenére, bár a Clara-szálat megdöbbentően hamar megmagyarázta Moffat (bár esélyes, hogy csak részben, ahogy arra Mrs. Spoiler is utalt), az ember tele van kérdésekkel: az egyik szüli a másikat.

Először is, ki is az az Ollivander… akarom mondani, John Hurt (Ollivander, Mr. Weasley, hamarosan az egész Harry Potter stábot átveszi a Doctor Who :D) által alakított Doktor? Milyen kapcsolatban áll a mostanival? Egy ilyen vén csotrogány fogja játszani Tizenkettest, vagy valami más van a háttérben? Úgy érzem, hamarosan a sorozat végéhez közeledünk… És nem akarom.

Másodszor, Szuflé Lány és Doktorné között mégis milyen kapcsolat van? River telepatikus úton fenntartott egy kommunikációs csatormát Clarával, de ez vajon a későbbiekben is fog funkcionálni, vagy túl töredezett lett? Valahogyan Rivernek még vissza kell térnie, legalábbis ezt engedi sejtetni a rejtelmes „Spoilers” mondat. (Komolyan kikészítesz, Moffat.)

 

Harmadszor, River. Igazából az egész bejegyzést neki szentelném szívem szerint. Kezdjük az objektívebb, tárgyilagosabb résszel. Tehát, bár River elvileg már meghalt és már túlesett a Doktorral való első találkozáson, a kettő közötti részek random sorrendben történnek meg, így kalandozhat jobbra-balra a férjével. Amy-ék búcsúja után azt hittem, gyakrabban fognak találkozni, vagy legalábbis megvan az esélye annak, hogy lássák még élve egymást, hiszen miért épp az lett volna az utolsó? De lehet, tévedtem, mivel itt már csak River visszhangja követi a Dokit. A könyvtárból szó szerint a sírig. Szeretném tudni, ez mégis hogy a fenében lehet, és eddig miért nem volt így, hiszen ezek szerint már a negyedik évad óta visszhang River?!

Ráadásul, az sem derült ki, honnan tudja a Doktor igazi nevét. Két lehetőség van. Az első: River hazudott Amynek a hatodik évad végén, és a Doktor valamikor mégis elárulta a nevét, ha nem is az esküvő alatt, így River ki tudta nyitni a Tardist. A második: River hazudott, hogy a Doktor (neve) ne bukjon le Clara előtt, és nem is ő nyitotta ki az időgépet, hanem Tizenegyes maga. A Doktor neve pedig voltaképpen „Please!”. (Naggyon valószínű.:D)

Másrészről viszont imádtam a Doktor és River jelenetit (na jó, jelenetét) ebben a részben. A Doktor és River kapcsolatának mélysége kezdetben nem elégített ki, jó-jó, River Tizenegyes felesége lett egy alternatív világban, na és? Érzelmek nélkül a Doktornak az életében ez is csak egy taktikai lépés, amit meg kellett tennie, hogy megmentse a világot. Nem hittem, hogy rajongáson és tiszteleten túl bármit is érez River iránt.

Egészen a mai részig.

Már a nemrég felfedezett minisorozat megmozgatott bennem valamit. A hatodik évad végéhez írtak egy hat részből álló minisorozatot, körülbelül olyan, mint a Pond life, csak nem lett annyira híres, én legalábbis csak most hallottam róla. A címe: Night and the Doctor, mindenkinek kötelező jelleggel ajánlom! Ebben van egy-két aranyos és elgondolkodtató Amy-Doki jelenet, és nem egy vicces-pikáns River-Tizenegyes. Megtudhatjuk, milyen éjszakai életet él a Doktor, és egy kicsit jobban beleláthatunk a kalandjaiba Riverrel. Sajnálom, hogy ez kimaradt a rendes sorozatból, így sokkal kerekebb, miért ragaszkodik a Dokihoz River, és miért kezeli úgy, ahogy.

És láthatjuk azt a Doktort, aki utoljára kalandozik Riverrel.

Már itt sejtettem, hogy Tizenegyes nem annyira EQ-szegény, mint mutatja magát, nagyon is szereti Rivert. Persze, már akkor gyanakodhatna erre az ember, amikor a Doki igazi ficsúrként igazgatja a kis csokornyakkendőjét, ha a nejébe fut, vagy hangosan rajong érte, ha azt hiszi, csak egy fiktív karakterről olvas. De a hetedik évad záróepizódja bebizonyítja, hogy ennél még többről van szó. A Doktor egyszerűen képtelen elereszteni Rivert, inkább úgy tesz, mintha nem hallaná[1], ráadásul a csók…

Most először nem River kezdeményezett, és a Doktor nem azért csókolt meg valakit, hogy megmentse őt. Nem volt vészhelyzet, senki sem haldoklott (illetve igen, de ez a csók nem befolyásolta a dolgot), semmilyen tekintetben nem volt rákényszerítve erre a Doktor[2]. Egyszerűen elragadták az érzelmi. Ezzel a csókkal, csupán egy csókkal, mit eggyel, a csókkal, lett teljes River és a Doktor története.

Remélem, Moffat nem pont most akarja lezárni. Hiányozna River Song. Két lábon járó veszély magassarkúban. A Doktor felesége. Végre.

---

[1] ez lehet arra magyarázat, a néző miért nem tudta eddig, hogy Dr. Song visszhangként az éterben kering

[2] Azt, hogy ez mekkora dolog, az is mutatja, hogy ÉN EGY CSÓKOT ELEMZEK AZ EGYIK BEJEGYZÉSEMBEN.

Doctor Who: a hatodik és hetedik évad áttekintés, avagy néhány keresetlen szó

Régen hallattam már a hangom Doctor Who terén, ami igencsak meglepő, tekintve, hogy mennyire rajongtam anno az ötödik évadért, majdan Tízes kacsintásáért meg a csini hajáért. Egy időre ugyanis elveszettem a lelkesedésem, a mostani évadzáró (a hetedik szériáé) azonban úgy felpörgetett, hogy izgalmamban mindig félrenyomom a nyamvadt billentyűket, miközben gépelek.

A Doctor Who ötödik évada egyszerűen fenomenális volt, Moffat megmutatta, hogy kell úgy sorozatot írni, hogy a 13 részből csak egy sikerüljön közepesre, a többi mind üssön, ráadásul egy komplex, csavaros történetet adjon, titkokkal (elnézést, spoilerekkel ;)), szerethető karakterekkel, finoman alakuló kapcsolatokkal és humoros jelentekkel. Az ötödik évad valami olyat adott, amit én magam is szívesen írtam volna. Vagy korrektúráztam volna. Vagy szimplán csak a kisujjammal hozzáértem volna a forgatókönyvhöz. Jó, rendben, akkor a szendvicsárus lány leszek, csak hadd vegyek részt a forgatáson!

 

A hatodik évad ehhez képest megdöbbentően gyenge lett, legalábbis az első fele. Valahogyan középszerűek voltak a részek, azóta sem néztem őket újra, pedig a kedvenceimet szerintem láttam már vagy négyszer. A kevésbé kedvenceket meg csak kétszer… De igazán nem is a részekkel volt a baj, hanem a főszállal: River sztorija körülbelül azóta érdekel, mióta megtudtuk, hogy végzi majd abban a bizonyos könyvtárban. A viselkedése alapján valami ütősre számítottam, és Moffat igyekezett is: a River-Pond csavar valami iszonyatosan bonyolultat, ugyanakkor érzelmileg megviselő dolgot produkált, akár csak az időről-időre feltűnő, az időt pont fordítva kezelő történetvezetés. A Doktornak meg végre lett egy igazi családja.

De, de mégsem volt annyira ütős. River viselkedése alapján valami nagyobbra számítottam, valami elementáris kapcsolatra közte és a Doktor között, arra az igazi szerelemre, amit a „The Wedding of River Song” című rész nem adott meg, pedig szerintem minden rajongó erre várt az idegszálaival. Emellett az évadzáró valahogyan összecsapott is volt: a rendes kibontáshoz duplaepizódra lett volna szükség, és bár a „Closing Time” aranyos rész volt, kibírtam volna Craig apává nevelésének története nélkül is.

Persze, a hatos évad sem volt teljesen rossz (mégis csak Moffat keze nyomát viseli), a „Let’s Kill Hitler” című csodát végig röhögtem és bőgtem, a „The girl who waited” megható volt és elgondolkodtató, akár csak a „The God Coplex” – az évad második fele már hozta az elvárt szintet.

 Ezután jött a hetedik évad első fele, melyben az Amy-éktől való búcsú a fő szál. A napokban újranéztem ezt a néhány részt, és bár Amelia Pond haja ilyen hosszan annyira már nem szép, mint rövidebben (ez csak azért fontos, mert imádom a vörös hajú karaktereket, mindig jobban azonosulok velük. Kivéve, ha Arielről van szó. Vannak azok a határok, amiket nem lépek át.), megállapítottam, hogy odavagyok Pondékért. A sorsuk nagyon szomorú, a búcsúepizódjuk majdnem megütötte a Donna által felállított „telebőgök egy vödröt, annyira fáj” szintet, azt pedig külön értékelem az évadban, hogy megmutatta, milyen, ha az ember életében huzamosabb ideig részt vesz a Doktor. Tönkretesz, felőröl, és még sem tudsz kilépni, mert imádod, és ő is imád téged. Tíz év telt el Pondék életéből, majd maga az életük, amikor először láttam a részeket, nagyon sajnáltam őket. Még most is sajnálom, pedig a legnagyobb csoda az életükben mégis csak az volt, hogy „elvesztették a lányukat”. Mert így megismerték Raggedy Mant.

Aztán az évad második felében, a tavasszal együtt megjött Clara. Bevallom, amennyire megszerettem Pondékat, annyira nem tudtam még fél évad után sem érzelmi kötődést kialakítani Clarával. Pedig a története izgalmas és kidolgozott, a személyisége tökéletes: humoros, eszes, titokzatos, talpraesett, ő is felpofozza a Dokit, ha kell, önálló, makacs és józan. (Noha, mintha beleszeretett volna a Doktorba, ti nem így látjátok?) Igazi egyéniség, bölcsészlányos ruhákban piros táskával, és olyan bájos külsővel, hogy Audrey Hepburn majdnem elbújhat mellette. És még mindig hiányzik nekem valami – ami szerintem a Doktorral való kapcsolatában kereshető. Kötődnek egymáshoz és kedvelik egymást, sőt, egymás megmentői, valami mégis hiányzik. Ha rájövök, pontosan mi, kap egy külön bejegyzést, ígérem.

Clara félévadja egyébként megint csak nem volt valami nagy szám, mint a hatos évad első fele. Volt pár eléggé gyenge rész, amikről ordított, hogy bármelyik másik kísérő is megkaphatta volt, szinte bármelyik másik Doktorral, az ilyen töltelékrészek nem tesznek jót a sorozatnak. A Moffat által írt epizódok ellenben nagyon jók voltak, legyen az bármelyik Great Intelligence-es rész, a TARDIS-felfedezős epizód is eléggé erős és izgalmas volt, igazi kerek történettel, valamint Gaimen és Gatiss is eléggé jó epizódokat írt. Így belegondolva csak három epizód volt átlag alatti, valahogyan mégis lesúlyozzák az egész évadot a kollektív memóriámban, fene tudja, miért. Remélem, a nyolcadik évadban Clara jobban a szívemhez nő majd.

Mivel az első részen Rose-zal kell osztoznia, ennek nagy esélye van…

(Jaj, tényleg eléggé keresetlen és kaotikus lett ez a bejegyzés!)

(A hetedik évad zárása River-rajongó lelkemnek külön örömökkel és hatalmas kétségbeeséssel szolgált. Erről részletesebben a következő bejegyzésemben!)

Filmkritikák dögivel, avagy azért nem ülök a babérjaimon

Mostanában pofátlanul elhanyagoltam a blogomat. Ennek több oka is van, melyből csak egyet emelnék ki, egyrészt, hogy ne untassalak titeket a hosszú felsorolással, másrészt, hogy lássátok, azért gyakorlom még az írást.

Mint már egyszer említettem, jelentkeztem a filmpont.hu nevű kis filmes portálhoz (hárman gondozzuk), én viszem a sajtóvetítésekből adódó kritikaírást. Az utóbbi időben nem egy filmen voltam, több európait is megnézhettem, de sikerült egy blockbusterre is bejutnom idő előtt.

A házban

Az európaiak sorába tartozik az érdekes csavarral dolgozó Halálhegy című horror; A házban című, írással is foglalkozó thriller; a világ legborzalmasabb filmes csúcspontjával dolgozó Szeretők, utazók; a valamiért nem működő Gyilkos vágyak; valamint a kellemes Csodacsapat. Az utóbbi bemutatója köré egész sajtós rendezvényt körítettek, meghívták a szinkronhangokat (ott van „Shrek” is, akit nagyon csípek, amióta megengedte, hogy pingpongozzunk a Jóban, rosszban fogatásának helyszínén! :D), valamint, mivel egy szedett-vetett focicsapat próbálkozásairól szól az alkotás, a magyar futballválogatott, melynek egy tagját legalább most már legalább névről ismerem. (De nem árulom el, hogy kit, nehogy kiderüljön, hogy mégis rosszul tudom, vagy valami…)

Lore

A Titanic Filmfesztiválra is kaptam sajtós jegyeket (ne adjátok tovább, de egyre inkább kezdem azt hinni, az újságírólét az ingyenélés fellegvára…), így írtam a Lore című német drámáról (egyébként ez nyerte a fesztivált, nem véletlenül) és az Árnyékban című hangulatos krimiről.

Vasember 3.

A blockbuster pedig a Vasember 3. volt. Nem vagyok nagy Vasember rajongó, legalábbis eddig nem voltam, de ez a film nagyon elnyerte a tetszésemet, már-már megközelítette a Bosszúállók szintjét! (Csak majdnem. Azért hat szuperhős mindig több mint egy szuperhős.)