Régen hallattam már a
hangom Doctor Who terén, ami igencsak meglepő, tekintve, hogy mennyire
rajongtam anno az ötödik évadért, majdan Tízes kacsintásáért meg a csini
hajáért. Egy időre ugyanis elveszettem a lelkesedésem, a mostani évadzáró (a
hetedik szériáé) azonban úgy felpörgetett, hogy izgalmamban mindig félrenyomom
a nyamvadt billentyűket, miközben gépelek.
A Doctor Who ötödik évada egyszerűen fenomenális volt, Moffat
megmutatta, hogy kell úgy sorozatot írni, hogy a 13 részből csak egy sikerüljön
közepesre, a többi mind üssön, ráadásul egy komplex, csavaros történetet adjon,
titkokkal (elnézést, spoilerekkel ;)), szerethető karakterekkel, finoman
alakuló kapcsolatokkal és humoros jelentekkel. Az ötödik évad valami olyat
adott, amit én magam is szívesen írtam volna. Vagy korrektúráztam volna. Vagy
szimplán csak a kisujjammal hozzáértem volna a forgatókönyvhöz. Jó, rendben,
akkor a szendvicsárus lány leszek, csak hadd vegyek részt a forgatáson!
A hatodik évad ehhez képest megdöbbentően gyenge lett, legalábbis
az első fele. Valahogyan középszerűek voltak a részek, azóta sem néztem őket
újra, pedig a kedvenceimet szerintem láttam már vagy négyszer. A kevésbé
kedvenceket meg csak kétszer… De igazán nem is a részekkel volt a baj, hanem a főszállal:
River sztorija körülbelül azóta érdekel, mióta megtudtuk, hogy végzi majd abban
a bizonyos könyvtárban. A viselkedése alapján valami ütősre számítottam, és
Moffat igyekezett is: a River-Pond csavar valami iszonyatosan bonyolultat,
ugyanakkor érzelmileg megviselő dolgot produkált, akár csak az időről-időre
feltűnő, az időt pont fordítva kezelő történetvezetés. A Doktornak meg végre
lett egy igazi családja.
De, de mégsem volt annyira ütős. River viselkedése alapján valami
nagyobbra számítottam, valami elementáris kapcsolatra közte és a Doktor között,
arra az igazi szerelemre, amit a „The Wedding of River Song” című rész nem
adott meg, pedig szerintem minden rajongó erre várt az idegszálaival. Emellett
az évadzáró valahogyan összecsapott is volt: a rendes kibontáshoz duplaepizódra
lett volna szükség, és bár a „Closing Time” aranyos rész volt, kibírtam volna
Craig apává nevelésének története nélkül is.
Persze, a hatos évad sem volt teljesen rossz (mégis csak Moffat
keze nyomát viseli), a „Let’s Kill Hitler” című csodát végig röhögtem és
bőgtem, a „The girl who waited” megható volt és elgondolkodtató, akár csak a „The
God Coplex” – az évad második fele már hozta az elvárt szintet.
Ezután jött a hetedik évad első fele, melyben az Amy-éktől való
búcsú a fő szál. A napokban újranéztem ezt a néhány részt, és bár Amelia Pond
haja ilyen hosszan annyira már nem szép, mint rövidebben (ez csak azért fontos,
mert imádom a vörös hajú karaktereket, mindig jobban azonosulok velük. Kivéve,
ha Arielről van szó. Vannak azok a határok, amiket nem lépek át.),
megállapítottam, hogy odavagyok Pondékért. A sorsuk nagyon szomorú, a
búcsúepizódjuk majdnem megütötte a Donna által felállított „telebőgök egy
vödröt, annyira fáj” szintet, azt pedig külön értékelem az évadban, hogy
megmutatta, milyen, ha az ember életében huzamosabb ideig részt vesz a Doktor.
Tönkretesz, felőröl, és még sem tudsz kilépni, mert imádod, és ő is imád téged.
Tíz év telt el Pondék életéből, majd maga az életük, amikor először láttam a
részeket, nagyon sajnáltam őket. Még most is sajnálom, pedig a legnagyobb csoda
az életükben mégis csak az volt, hogy „elvesztették a lányukat”. Mert így
megismerték Raggedy Mant.
Aztán az évad második felében, a tavasszal együtt megjött Clara.
Bevallom, amennyire megszerettem Pondékat, annyira nem tudtam még fél évad után
sem érzelmi kötődést kialakítani Clarával. Pedig a története izgalmas és
kidolgozott, a személyisége tökéletes: humoros, eszes, titokzatos, talpraesett,
ő is felpofozza a Dokit, ha kell, önálló, makacs és józan. (Noha, mintha
beleszeretett volna a Doktorba, ti nem így látjátok?) Igazi egyéniség, bölcsészlányos
ruhákban piros táskával, és olyan bájos külsővel, hogy Audrey Hepburn majdnem
elbújhat mellette. És még mindig hiányzik nekem valami – ami szerintem a
Doktorral való kapcsolatában kereshető. Kötődnek egymáshoz és kedvelik egymást,
sőt, egymás megmentői, valami mégis hiányzik. Ha rájövök, pontosan mi, kap egy
külön bejegyzést, ígérem.
Clara félévadja egyébként megint csak nem volt valami nagy szám,
mint a hatos évad első fele. Volt pár eléggé gyenge rész, amikről ordított,
hogy bármelyik másik kísérő is megkaphatta volt, szinte bármelyik másik
Doktorral, az ilyen töltelékrészek nem tesznek jót a sorozatnak. A Moffat által
írt epizódok ellenben nagyon jók voltak, legyen az bármelyik Great
Intelligence-es rész, a TARDIS-felfedezős epizód is eléggé erős és izgalmas
volt, igazi kerek történettel, valamint Gaimen és Gatiss is eléggé jó
epizódokat írt. Így belegondolva csak három epizód volt átlag alatti,
valahogyan mégis lesúlyozzák az egész évadot a kollektív memóriámban, fene
tudja, miért. Remélem, a nyolcadik évadban Clara jobban a szívemhez nő majd.
Mivel az első részen Rose-zal kell osztoznia, ennek nagy esélye
van…
(Jaj, tényleg eléggé keresetlen és kaotikus lett ez a bejegyzés!)
(A hetedik évad zárása River-rajongó lelkemnek külön örömökkel és
hatalmas kétségbeeséssel szolgált. Erről részletesebben a következő
bejegyzésemben!)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése