Papírvárosok könyv és film, avagy egy történet, két mondanivaló

Azon szerencsések közé tartozom, akik már látták a Papírvárosok című filmet[1], és még előtte olvasták a könyvet[2], szóval most egy kicsit osztani fogom ezekről az észt. Ez nem biztos, hogy koherens és érthető lesz azoknak, akik nem olvasták a könyvet, de azért jó szórakozást hozzá!

Mielőtt belevágok ebbe az írásba, szeretném megjegyezni, hogy már hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt olvastam a könyvet, ráadásul angolul, ami sosem tesz jót a hosszú távú memóriámnak, amely valamiért tipikusan magyar szövegre van berendezkedve. De azért igyekszem ügyesen és ferdítés nélkül összeszedni a gondolataimat.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!

A Papírvárosok

Adva vagyon ez a srác, Quentin, aki varázslatos és számomra érthetetlen módon immár kissrác kora óta szerelmes a szomszéd lányba, Margóba, annak dacára, hogy évek óta alig beszélnek. Ez így is marad egészen addig, amíg Margo be nem csörtet hozzá az egyik éjszaka az ablakon át, és rá nem veszi, hogy legyen a bűntársa egy csínytevés sorozatban. Miután Q-ék lefotóznak egy csupasz srácot, egy másiknak pedig leborotválják a szemöldökét, valamint halott halat raknak egyesek autójába, hogy az kellemesen illatos legyen, Q azt hiszi, ezentúl, ha egy pár nem is, de tuti barátok lesznek. Hát téved. Margo ugyanis másnap eltűnik. A srác egy ideig ezen agonizál, majd rájön, hogy az enyhén balhés hölgyike jeleket hagyott maga mögött, amelyek alapján ő megtalálhatja a lányt, hogy aztán romantikusan elgaloppozzanak a naplementében… És ebbe a balhéba két barátját, Bent és Radart is belevonja, hogy aztán Margo legjobb barátnője is csatlakozzon a srácokhoz.

John Green tehát az Alaska nyomában című könyv után megint a béna srác-látszólag laza, azonban komoly gondokkal küszködő csaj párosát húzta elő, és rendezte szerencsesütik sorába. (Igen, azok a mondatok egy kicsit azért szerencsesütikre hajaznak, nem tagadhatod. Tudom, hogy Green jó író, de akkor is.[3]) Utálnám ezt a vázszerű koncepciót, ha nem spékelte volna meg egyéb dolgokkal. De Green tudja, hogyan adjon el egy teljesen sablonos sztorit úgy, hogy az végül ne legyen sablonos. Mondanivalóval. Meg szerencsesütikkel. Mindenki szereti a szerencsesütiket, csak jól kell…

Szerencsesütik jól tálalva

A Papírvárosok akkor talál magára, amikor Q nyomozni kezd Margo után. Eközben rájön, hogy mennyire nem ismeri a lányt, imádatának tárgyáról például azt sem tudja, hogy zenerajongó, valamint szeret verseket olvasni. Végül Whitman egyik alkotása (Ének magamról) lesz az egyik kulcs a lány megtalálásához, és a (kicsit baljós) vers révén fogalmazza meg Q tanára azt a mondanivalót, amelyet én igazán kihallottam a könyvből. (És ez az a rész, amire inkább csak benyomások alapján emlékszem, mintsem konkrétan, újra kéne olvasnom.) Az irodalom tanár ugyanis megtudja, hogy Q éppen Whitman munkásságába ásta bele magát, és szép elmagyarázza, hogy a vers valami olyasmit is jelent, hogy sosem ismerhetjük igazán a másikat, ugyanakkor mind ugyanannak az egésznek a része vagyunk. És a mondat első fele visszaköszön a regény közepén és végén is: először Q egyik barátja, Ben fogalmazza meg újdonsült barátnője kapcsán, hogy más, mint aminek képzelte, majd a végén Q jön rá arra, hogy Margo sokkal inkább az a lány volt eddig, akivé mások tették, mintsem az a lány, aki ténylegesen lenne. És ez a gondolat, ez, hogy te teszed a másikat azzá, aki, te osztod rá, milyen szerepet töltsön be, és ezzel, ha közben nem adsz neki teret, el is tudod távolítani saját magától, na ezzel valami nagyon fontosat fogalmazott meg Green. Még akkor is, ha Margo és Q is idegesítő a maga nemében…

"Micsoda csalóka dolog is azt hinni,
hogy egy személy több lehet, mint egy személy."

Az odavezető út a fontos

A filmben néhány dolgon változtattak a könyvhöz képest. Nagy sajnálatomra Whitman verse pusztán nyom szintjén maradt, jobban nem mélyedhettünk el a mondanivalójában egy felpörgött irodalom tanárnak köszönhetően. Így a fenti jelentésréteg is veszít az amúgy jelentős súlyából, hogy egy másikra tevődjön át a hangsúly. A filmben abszolút az utazás, a roadtrip, az emlékek, az élmények kerülnek előtérbe, az a folyamat, ahogy a kis béna srác végre megtanulja, hogy ideje élnie, ideje kalandokba keverednie. Margo törékenysége és szinte skizofrén szintre emelkedő összetettsége (az a kép, amit láttak a többiek és az, ami valójában őt ábrázolja) emiatt szinte alig jelenik meg a filmben, és szerintem emiatt a mondanivaló is butul kicsit. Ennek ellenére szerencsére benne hagytak jó pár fontos gondolatot, így például Ben fent említett mondatát is (bár mivel csak cirka három napja ismerte a szóban forgó hölgyeményt, ez kicsit röhejesebben hatott), valamint Radar, Q másik barátjának beszólását. Radar fogalmazta meg ugyanis a barátság és minden más kapcsolat alapját: ne akard, hogy a másik olyan legyen, mint te, örülj annak, hogy másmilyen. És fogadd el a hülyeségeit is, ha szereted.

A város papírból volt, de az emlékek nem...

A filmben azért van némi Hollywood

A Papírvárosok könyvben azt szerettem, hogy bár kamaszokról szólt, sikerült eltávolodnia a szokásos „tinik a gimiben” sallangoktól. A bál alig kapott hangsúlyt benne, az első nagy bulin pedig kiderült, hogy voltaképpen mindenki imádja béna főszereplőnket és barátait, csak eddig még nem töltöttek el elég időt együtt ahhoz, hogy erre rájöjjenek. Kifordulnak a szerepek és olyan dolgok veszítenek a jelentőségükből, amelyeket az amcsi filmek alapján hiper-szuper fontosak a kamaszoknak. Kicsit olyan, mintha egy távlati pillantás lenne a már elmúlt kamaszkorra, ami nem baj, mert a tinédzser olvasóknak újfajta perspektívát adhat az Államokban és hazánkban egyaránt.

Na, a filmből ez totál kimaradt. A bál über-fontos, a buliban a béna srác béna is marad, ráadásul a cselekmény mintha fele annyi idő alatt játszódna le, mint a könyvben (persze, hiszen oda kell érni a bálra!). Emellett Margo sem adja oda azt a bizonyos füzetet, pedig az a bizonyos füzet is hozzáadott valami fontosat a történet jelentésrétegeihez – kiegyenlítette a viszonyokat, megmutatta, hogy a fent írt dolgok lehetnek kölcsönösek. Emiatt a film végével annyira nem voltam kibékülve, de ha eltávolodok az eredeti történettől és annak a kaleidoszkópszerű mondanivalójától, kifejezetten kellemes alkotásnak gondolom a filmet. Ugyanis, amit beleraktak, azt jól rakták bele, kellemesen fanyar humorral átitatva, a sajtós nézőkkel jót nevettünk ezen a 109 percen. Ráadásul azt is összehozták, ami kifejezetten kritikus pont volt nálam: Radar néger Mikulásai is tökéletesen mutattak a képernyőn. :D

Szerintem: Újra kéne olvasnom a könyvet. Neked meg el kéne olvasnod, ha eddig még nem tetted. 

---

[1] Nyugodtan utálhatsz. :D

[2] Mellesleg, ez a sorrend kiváló.

[3] „– Semmi sem úgy történik, ahogy az ember elképzeli – közli Margo.

(…) – Igen, ez igaz (…). De persze ott van az is, hogy ha nem képzeled el, akkor történni sem fog soha semmi.” Meg: „Az örökkévalóság jelenekből font szövet.” à Látod?!

Kreatív ajándékok, avagy felvágok a kézügyességemmel

Két barátnőmmel pont majdnem egy hónapban van a szüli- és névnapunk, így általában úgy ünnepeljük, hogy jól körbeajándékozzuk egymást. Mivel mostanában alig van időm elmélyülni dolgokban, egyre kevesebbet olvasok, meg folyamatosan rohanok, igyekszem néha kikapcsolni, így magamhoz képest a kreatív, kézügyességet igénylő dolgokra is rákaptam. El is határoztam, hogy a barátnőimet olyan cuccokkal lepem meg, amiket készítve csak úgy áradhat bennem a flow, ráadásul olyan egyediek lesznek a végeredmények, hogy azokat senki sem tudja utánam csinálni[1].

Az egyik barátnőm nagy kávé, süti meg könyv rajongó, így úgy gondoltam, nem nagyon lőhetek mellé, ha olyasmivel lepem meg, ami ezekhez köthető. (Ha mindenható lennék, valószínűleg sohasem kifogyó, mobil kávéautomatát kapott volna, amely csakis minőségi anyagot csorgat magából, reggel meg intravénásan adagolja a koffeint. De sajnos nem vagyok az.) Végül a kávéra esett a választásom, és mivel mostanában olyan kis szalvétatechnika angyalka vagyok, úgy döntöttem, kap tőlem kávés dobozt.

Az a helyzet a szalvétatechnikával, hogy én eddig sosem szalvétával toltam a dolgot, így igencsak meglepett, hogy a fehér réteget le kell szedni a képes alól, és a képet csak úgy érdemes ráapplikálni a kinézett dobozra, mert másképp az egész szétesik. De miután aprócska tévedésemet helyrehoztam, egészen csini lett a végeredmény.

Aztán úgy döntöttem, kap még tőlem nyakláncot. Miután beírtam a mi kis barátunkba, hogy kávé, magyarul-angolul egyaránt, rájöttem, hogy nekem kávé és könyv kell, mert hát azokról hátha romantikusabb képeket ad kereső. Végül igazam lett, így kiválaszthattam egy kicsit van goghos alkotást. Miután megvettem egy szimpatikus szétszedhető medált, hozzáillő láncot, valamint kapcsot és hozzátartozó olyan kis kerek izét (amiből érdemes egyrétegűt venni, nem kettőt, mert azzal csak szív az ember lánya, pláne, ha nincs hozzá ékszerfogója), lecsökkentettem a képet[2], hogy beleférjen a medálba. Aztán szépen kinyomtattam, beragasztólakkoztam[3], hozzáillesztettem a medál átlátszó részéhez, körbevágtam, így tökéletesen passzolt, majd beragasztottam a medálba. Ezúton is szeretnék hálát adni annak, aki feltalálta a ragasztólakkot, valamint PinkLornak, aki nemcsak a sajátékszereivel törődik, de az enyémeket is segített összerakni, rámutatott arra, hogy az ékszerfogó izé milyen hasznos lehet, és hogy sose vegyek dupla kis karikát ékszerekhez, mert csak a macerafaktor nő.

Kávé és könyv, avagy doboz és nyaklánc

Aztán szépen kitaláltam, hogy a másik barátnőmnek meg írásos témában adok ajándékot, mivel ő vezeti a Merengő Fanfiction oldalt, ráadásul a tojás még a nemesebbik felünkön volt, amikor mi már együtt toltuk a történetek kitalálását, és egymásnak olvasgattuk a telefonban, ki melyik jelenetét írta meg éppen. (Ma ez már nem működne, teljesen más lett a stílusunk.) Így aztán kapott egy KEEP CALM AND WRITE SOMETHING feliratú füzetet (szalvéta technika megint csak), amit kicsit sikerült elméreteznem, de nem gondoltam, hogy végül ilyen nagy lesz a füzet, az enyém kisebb volt. Sebaj, azért jól néz ki.

Emellett ő is kapott nyakláncot, elegáns Merengő felirattal. Ezt zsugorka papírból csináltam, ami nekem egy szép új élmény volt, enyhe szívinfarktussal. Addig egészen jól ment minden, amíg csak átmásoltam a feliratot (négyszer akkorában, mert negyedére zsugorodik a papír), meg körbevágtam és kis lyukakat vájtam bele, hogy legyen hol felakasztani a nyakláncra. De amikor bekerült a sütőbe, tényleg elkapott az ijedtség, mivel a zsugorodást úgy kezdte el, hogy az M betű szépen ráhajlott a többire. Végül a barátnőm megnyugtatott, hogy ne aggódjak, ahogy elnyeri végleges formáját, szép egyenes lesz, és nem lesz ebből gond, és hát igaza is lett. (Azért amikor kikerült az előre felmelegített sütőből, ráraktunk egy könyvet, hogy hűlés közben se veszítsen az egyenességéből. Nyugi, nem olyan könyvet, amit szeretnék.) Végül aztán lehűlve ezt is rácsatoltam a láncára szigorúan egysoros karikákkal, és voilá, itt a végeredmény, nagyon büszke vagyok rá:

 

Írás és Merengő, avagy füzet és nyaklánc

---

[1] Nem, nem a félreméretezett füzetborítóra gondolok, jó?

[2] Az egyik ismerősöm elmagyarázta, mi az a dpi, és mi köze a pixelhez meg a centikhez, így eléggé passzolt a kinyomtatott végeredmény.

[3] Bővítem a magyar szókincset.