Azon szerencsések közé
tartozom, akik már látták a Papírvárosok című filmet[1],
és még előtte olvasták a könyvet[2],
szóval most egy kicsit osztani fogom ezekről az észt. Ez nem biztos, hogy
koherens és érthető lesz azoknak, akik nem olvasták a könyvet, de azért jó
szórakozást hozzá!
Mielőtt belevágok ebbe
az írásba, szeretném megjegyezni, hogy már hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt
olvastam a könyvet, ráadásul angolul, ami sosem tesz jót a hosszú távú
memóriámnak, amely valamiért tipikusan magyar szövegre van berendezkedve. De
azért igyekszem ügyesen és ferdítés nélkül összeszedni a gondolataimat.
A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!
A Papírvárosok
Adva vagyon ez a srác, Quentin, aki varázslatos és számomra
érthetetlen módon immár kissrác kora óta szerelmes a szomszéd lányba, Margóba,
annak dacára, hogy évek óta alig beszélnek. Ez így is marad egészen addig, amíg
Margo be nem csörtet hozzá az egyik éjszaka az ablakon át, és rá nem veszi,
hogy legyen a bűntársa egy csínytevés sorozatban. Miután Q-ék lefotóznak egy
csupasz srácot, egy másiknak pedig leborotválják a szemöldökét, valamint halott
halat raknak egyesek autójába, hogy az kellemesen illatos legyen, Q azt hiszi,
ezentúl, ha egy pár nem is, de tuti barátok lesznek. Hát téved. Margo ugyanis
másnap eltűnik. A srác egy ideig ezen agonizál, majd rájön, hogy az enyhén
balhés hölgyike jeleket hagyott maga mögött, amelyek alapján ő megtalálhatja a lányt,
hogy aztán romantikusan elgaloppozzanak a naplementében… És ebbe a balhéba két
barátját, Bent és Radart is belevonja, hogy aztán Margo legjobb barátnője is
csatlakozzon a srácokhoz.
John Green tehát az Alaska nyomában című könyv után megint a
béna srác-látszólag laza, azonban komoly gondokkal küszködő csaj párosát húzta
elő, és rendezte szerencsesütik sorába. (Igen, azok a mondatok egy kicsit azért
szerencsesütikre hajaznak, nem tagadhatod. Tudom, hogy Green jó író, de akkor
is.[3])
Utálnám ezt a vázszerű koncepciót, ha nem spékelte volna meg egyéb dolgokkal.
De Green tudja, hogyan adjon el egy teljesen sablonos sztorit úgy, hogy az végül
ne legyen sablonos. Mondanivalóval. Meg szerencsesütikkel. Mindenki szereti a szerencsesütiket, csak jól kell…
Szerencsesütik jól
tálalva
A Papírvárosok akkor talál magára, amikor Q nyomozni kezd Margo
után. Eközben rájön, hogy mennyire nem ismeri a lányt, imádatának tárgyáról
például azt sem tudja, hogy zenerajongó, valamint szeret verseket olvasni.
Végül Whitman egyik alkotása (Ének magamról) lesz az egyik kulcs a lány
megtalálásához, és a (kicsit baljós) vers révén fogalmazza meg Q tanára azt a
mondanivalót, amelyet én igazán kihallottam a könyvből. (És ez az a rész, amire
inkább csak benyomások alapján emlékszem, mintsem konkrétan, újra kéne olvasnom.)
Az irodalom tanár ugyanis megtudja, hogy Q éppen Whitman munkásságába ásta bele
magát, és szép elmagyarázza, hogy a vers valami olyasmit is jelent, hogy sosem
ismerhetjük igazán a másikat, ugyanakkor mind ugyanannak az egésznek a része
vagyunk. És a mondat első fele visszaköszön a regény közepén és végén is:
először Q egyik barátja, Ben fogalmazza meg újdonsült barátnője kapcsán, hogy
más, mint aminek képzelte, majd a végén Q jön rá arra, hogy Margo sokkal inkább
az a lány volt eddig, akivé mások tették, mintsem az a lány, aki ténylegesen
lenne. És ez a gondolat, ez, hogy te teszed a másikat azzá, aki, te osztod rá,
milyen szerepet töltsön be, és ezzel, ha közben nem adsz neki teret, el is
tudod távolítani saját magától, na ezzel valami nagyon fontosat fogalmazott meg
Green. Még akkor is, ha Margo és Q is idegesítő a maga nemében…
 |
| "Micsoda csalóka dolog is azt hinni, hogy egy személy több lehet, mint egy személy." |
Az odavezető út a
fontos
 |
| A város papírból volt, de az emlékek nem... |
A filmben azért van
némi Hollywood
A Papírvárosok könyvben azt szerettem, hogy bár kamaszokról szólt,
sikerült eltávolodnia a szokásos „tinik a gimiben” sallangoktól. A bál alig
kapott hangsúlyt benne, az első nagy bulin pedig kiderült, hogy voltaképpen
mindenki imádja béna főszereplőnket és barátait, csak eddig még nem töltöttek
el elég időt együtt ahhoz, hogy erre rájöjjenek. Kifordulnak a szerepek és
olyan dolgok veszítenek a jelentőségükből, amelyeket az amcsi filmek alapján
hiper-szuper fontosak a kamaszoknak. Kicsit olyan, mintha egy távlati pillantás
lenne a már elmúlt kamaszkorra, ami nem baj, mert a tinédzser olvasóknak
újfajta perspektívát adhat az Államokban és hazánkban egyaránt.
Na, a filmből ez totál kimaradt. A bál über-fontos, a buliban
a béna srác béna is marad, ráadásul a cselekmény mintha fele annyi idő alatt
játszódna le, mint a könyvben (persze, hiszen oda kell érni a bálra!). Emellett
Margo sem adja oda azt a bizonyos füzetet, pedig az a bizonyos füzet is hozzáadott
valami fontosat a történet jelentésrétegeihez – kiegyenlítette a viszonyokat,
megmutatta, hogy a fent írt dolgok lehetnek kölcsönösek. Emiatt a film végével
annyira nem voltam kibékülve, de ha eltávolodok az eredeti történettől és annak
a kaleidoszkópszerű mondanivalójától, kifejezetten kellemes alkotásnak gondolom
a filmet. Ugyanis, amit beleraktak, azt jól rakták bele, kellemesen fanyar
humorral átitatva, a sajtós nézőkkel jót nevettünk ezen a 109 percen. Ráadásul
azt is összehozták, ami kifejezetten kritikus pont volt nálam: Radar néger
Mikulásai is tökéletesen mutattak a képernyőn. :D
Szerintem: Újra
kéne olvasnom a könyvet. Neked meg el kéne olvasnod, ha eddig még nem tetted.
[1]
Nyugodtan utálhatsz. :D
[2]
Mellesleg, ez a sorrend kiváló.
[3] „–
Semmi sem úgy történik, ahogy az ember elképzeli – közli Margo.
(…) – Igen, ez igaz (…). De
persze ott van az is, hogy ha nem képzeled el, akkor történni sem fog soha
semmi.” Meg: „Az örökkévalóság jelenekből font szövet.” à Látod?!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése