Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója, avagy beszélgessünk a társadalmi érzékenységről

A Tamás bátya kunyhójában – a humora mellett – az tetszett a legjobban, hogy bár a néger rabszolgák életéről szól, univerzálisan értelmezhető, és ezt nemcsak nyíltan vállalja, de érzékletesen be is bizonyítja az olvasónak. Ezt a regényt olvasva bizony akaratlanul is elgondolkoztam: én hova tartozom, ha társadalmi érzékenységről van szó.

Egy rabszolga, sok rabszolga

Tamás bátya az istenfélő, becsületes rabszolgák sorába tartozik, és mint ilyen, emelt fővel és tiszta szívvel igyekszik szembenézni azokkal a dolgokkal, amik rá várnak. Élete nagy részében szerencséjére (annak ellenére, hogy rabszolga) jó dolga van: a tulajdonosa szereti és becsüli őt. Minden akkor borul fel, amikor a tulajdonos anyagi csődbe jut, és kénytelen őt eladni. Bár Tamásnak el kell hagynia a családját, nem hajlandó elszökni a rá váró bizonytalan sors elől, így egy másik családhoz kerül, ahol – megint csak szerencséjére – szintén megbecsülik és szeretik őt. Azonban a későbbiekben nem kerülheti el a rossz dolgokat sem…

Miközben Tamás sorsát követjük, megismerkedhetünk más jellemű és életű rabszolgákkal, valamint különböző típusú szabad úriemberekkel és hölgyekkel is. Beecher Stowe 1850-es évek elején adatta ki ezt a regényt, hogy a rabszolgák helyzetét és potenciális sorsait érzékletesen bemutatva felszólaljon a rabszolgaság intézménye ellen – abban a korban, amikor még javában fenn állt a rabszolgaság intézménye. (Mondanom sem kell, hogy a regényt, amely először folytatásokban jelent meg, azonnal felkapták, és számtalan példányban és sok nyelven, köztük magyarul is megjelent.) A történet nagy erőssége, hogy pont jókor dolgozta fel ezt az érzékeny témát: ennél aktuálisabb máskor nem is lehetett volna.

Szerintem azért most is aktuális

A másik nagy előnye pedig az, hogy bár nagyon specifikus a témája, sikerült aktuálisnak maradnia. Én nem éltem (vagy legalábbis nem tudok róla:D) az 1800-as évek Amerikájában, és rabszolgatartók vagy rabszolgák leszármazottjaként sem érint a dolog. Ennek ellenére nagyon gyorsan haladtam a regénnyel, pár nap alatt befejeztem, és közben nemcsak az ironikus mondatain szórakoztam jól, hanem el is gondolkoztam azon, mennyi fajta és féle alakot jelenít meg, az elnyomottak és a hatalmon lévők oldaláról egyaránt. Szép kis körkép.

Tamás és Éva

Az egésznek a közepén Tamás és egy Éva nevű fehér kislány áll, akik egymáshoz hasonló jellemmel képviselik a két oldalt. Mindketten jóságosak, nemes lelkűek, kedvesek, törődnek a többi ember érzéseivel – és [SPOILER!!!!!!!] végül ez lesz a vesztük. Vajon ezzel mit akart üzenni az írónő? Azt, hogy aki teljes szívével átadja magát az őt körülvevő rossznak, aki nem keményíti meg a szívét, az így jár – de legalább közben nem adja fel önmagát, és jót tesz másokkal? [SPOILER VÉGE!]

Mellettük egyik oldalról megjelenik a mindenre elszánt, személyes szabadságára éhező és azért harcoló rabszolga, aki ölne is a családjáért; de az is, aki a szabadságkorlátozást inkább védelemként, mintsem problémaként éli meg. Vannak buták, okosak, leleményesek, szenvedélyesek, hiúk, mindenféle és fajta ember. Becheer természetesen azokat a rabszolgákat sem hagyja ki a történetből, akiknek az életét igazán megkeseríti a rabszolgaság: láthatunk olyanokat, akiktől véglegesen elszakítják a családjukat, akiket olyan tettekre kényszerítenek, amiket nem akarnak elkövetni, de olyanokat is, akiknek a lelkét és az önképét eltorzítja ez a világ, azonban van lehetőségük a menekvésre. Becheer Stowe természetesen a szeretet és az empátia fontosságát hangsúlyozza, azt, hogy mennyire fontos tudatosítani ebben a világban: a rabszolgák is csak emberek.

Nem jó gazda

Az érem másik oldala a szabad emberek attitűdje. Természetesen köztük találkozhatunk az ördöggel: azzal, aki személyes félelmeit a másik emberen éli ki, aki jelleméből adódóan viselkedik úgy, ahogy, és még igazolást sem kell keresnie. Akkor persze ott van az, aki győzködi magát, hogy ő bizony nem tehet mást, és amit tesz, messze a legjobb, pont így kell bánni a rabszolgákkal, ő igazán jóságos rabszolgatartó – pláne, hogy ez neki is érdeke, hiszen nem hagyhatja, hogy tönkremenjen az „áru”. És végül ott van a személyes kedvencem, Augustine St. Clare.

Aki pont olyan, mint én

Na jó, nem teljesen, de azért annyira igen, hogy tudjam, ha 14 évesen olvasom ezt a könyvet, maradéktalanul beleesek, és lelkesen tagadom minden rossz tulajdonságát vagy esendőségét. Így 24 évesen csak beleestem, de nem tagadok semmit – vagyok annyira öntudatos, hogy tudjam, egy cipőben járunk. Vagy legalábbis hasonlóban.

St. Clare az a gazdag és roppant intelligens ember, akit tönkre tett az az ellentét, ahogyan a fennálló rendszerhez áll, és ahogyan viselkedik benne. Augustine tudja, hogy ami körülötte megy, az rossz, tudja, hogy tennie kellene ellene, ugyanakkor úgy érzi, ez a társadalmi jelenség messze túlnőtte őt, így nem tud cselekedni, sőt, kifejezetten lusta lesz. Az ő gondolatai és viselkedése volt az, ami leginkább azt az érzést keltette bennem, hogy Beecher Stowe nem pusztán a rabszolgaságról ír, hanem minden típusú társadalmi elnyomásról – és nemcsak azért, mert a rabszolgák és gazdáik viszonyát a munkások és a tőkések viszonyához hasonlította. Azért is, mert ha valamilyen társadalmi réteg rossz helyzetét látom, ugyanez a magatehetetlen érzés ébred bennem, amit a hétköznapokban természetesen igyekszek elnyomni, hogy tudjam élni az életem. Ugyanezt érzem mindig, amikor az Örs vezér téri aluljáróban végigsétálok, és minimum három hajléktalan szólít le. Ugyanezt a kényes menekültkérdéssel kapcsolatban, vagy ha arról van szó, mennyivel nehezebb még most is melegként/nőként/magyar páciensként érvényesülni, mint „átlagemberként”.

St Clare és Tamás

Legyen szó bármilyen társadalmi kérdésről, végül ugyanazokra az összetevőkre lehet lebontani: pénz (illetve annak a hiánya), előítéletesség, társadalmi megszokások, berögzített gondolatok, az, hogy az emberek hajlamosabbak inkább a különbözőségüket, mint a hasonlóságukat észrevenni. Azt hiszem, a pénz részét nem kell magyarázni. Erre vezethető vissza például, hogy most mindenki tanácstalanul áll, és azon gondolkozik, „hova rakjuk az amúgy is szűkös Európán belül azt a sok menekültet?”. Az, hogy a magyar pácienseket szinte csak akkor látják el, ha már haldokolnak. Vagy éppen az, hogy néhány munkahelyen nőknek kevésbé szívesen adnak munkát, hiszen hamarosan szülni fognak, és akkor bizony nem a következő generációt „termelik ki”, hanem az adott cég termeléséből esnek ki. A társadalmi megszokások miatt keresnek kimutathatóan kevesebbet a nők, mint a férfiak – ugyanabban a munkakörben, ugyanannyi munkával is[1]. Ugyanerre vezethető vissza az is, hogy a melegek kapcsolatát sokan lenézik, és nem hiszik el, hogy az lehet ugyanolyan tiszta és szép, mint egy hetero kapcsolat (ahogyan ugyanolyan mocskos és csúnya is). A különbözőségek kiemelésének számlájára pedig például az írható, hogy sokan félnek a menekültektől és az ő más kultúrájuktól – ahogy a (terror)támadások, amiket a más kultúra és hit nevében követnek el, is ennek tudhatók be. Mindennek két oldala van. A listát pedig még sorolhatnám…

Az áru

Nincs megoldás, van megoldás?

Az a szomorú az egészben, hogy Beecher Stowe nem mutat fel megoldási lehetőséget. Mindannyian tudjuk, hogy a rabszolgatartás intézménye hogyan ért véget, és közben hogyan éreztette a későbbiekben, akár még napjainkban is hatását. Lehet, hogy St. Clare-nek van igaza, és az egész társadalmi probléma annyira nagy és elburjánzó, hogy egyénként nem is tehetünk ellene? De akkor mit tehetünk? Beecher Stowe mankóként csak annyit ad, hogy ideális helyzetben, ha mindenki jót tesz azokkal, akik körülötte élnek, az a jóság végül elterjed a világban.

A kérdés az, hogy mikor. És hogy hány áldozatot követel…

Kategória: olvasd csak el szépen, és gondolkozz el rajta!

---

[1] Még mielőtt valaki követ dobálna rám, hogy „te feminista, le akarod verni a férfiakat, talán utálod őket?!”... Nem, sőt, hosszú távon együtt szeretnék működni egyikükkel valami társadalmi izé, amit házasságnak is neveznek, kötelékében. Éppen ezért szeretnék egyenrangú kapcsolatot vele – társadalmi szinten is.

MovieAddicts.hu kritikák, avagy Sam Claflin gödröcskéi és Maggie Smith tökéletesek!

Az utóbbi időben eléggé lemaradtam a MovieAddicts.hu-n megjelenő kritikáim megosztásával, pedig volt köztük olyan film, aminek megéri terjeszteni a hírét. 

Ilyen például az Ahol a szivárvány véget ér (azaz a Love, Rosie) című romantikus vígjáték, amely pontosan azokat az elemeket ötvözi, amikért odavagyok (igen, a barátságból szerelem, a könnyed humor és Sam Claflin gödröcskéjének egyvelege:D). 

Kevésbé volt jó a Rio, szeretlek című film. Igazából nem is értem, minek próbálkoztam vele - vagyishát azért, mert az előzetese jónak tűnt, az meg, hogy már a New York, szeretlek című csodaalkotást sem bírtam végignézni, cirka öt perccel a film előtt ugrott be... 

Láttam még a furán véget érő Timbuktut, a melankolikus A cipőbűvölőt, a szerelmes Sambát, a groteszk Gemma Boveryt, a nagyon brit (és éppen ezért jó) X+Y-t, valamint a kicsit üres Jön Harold!-ot. 

Ezek mellett pedig igazán szerencsém volt, amikor moziban, ingyen, premier előtt megnézhettem az egyik nagy szerelmem folytatását: A második Marigold Hotelt, amelyben Maggie Smith-t még annál is jobban megszerettem, mint eddig szerettem. Ami nagy szó.

Görög arcok, avagy egy nyaralás regényalakjai

Figyelem! Az alább képernyőre vetett emberek fél-fiktív alakok! A valósággal való bármilyen egyezés pusztán a véletlen műve, amit nyilván az eredményezhetett, hogy regényes fantáziám nem színezte ki eléggé a másokról alkotott benyomást.

Helyszín: Korfu, Görögország.

Utazás típusa: csendes nyaralás, amolyan buszos-nagy társaságos-sok külföldivel dumálós.

Útitárs: anyukám, a kedvenc Ikea párnám, gyatra görögtudásom és közepesen jó angoltudásom, na meg az emberfigyelési mániám.

A furcsa pár

A furcsa pár akkor tűnik fel először, amikor elhangzik Rohan neve. Tudod, vannak azok a párok. Azok, akiknek nem érted a létjogosultságát. Nem azért, mert gennyesen édesek együtt, hanem mert annyira illenek össze, mint a kedvenc körömlakkod és a vad, földtúrós kertészkedés.

Na, a furcsa pár pont ilyen. Elhangzik Rohan neve, a Srác nevet, a Csaj értetlenkedik. Oké-oké, elhiszem, hogy A gyűrűk ura nem lehet minden társaságban és párnál annyira központi kérdés, mint az életemben, de azért az valamit elárul egy párról, ha abszolút nem működik köztük a humor-kémia. Viszont nem is ez a lényeg, hanem ami utána jön. Pár másodperccel és egy poénmagyarázattal később Csaj abszolút felháborodik. „Nekem ezt tudnom kellett volna?!” Néhány szúrós megjegyzés és egy mini-vita következik. Pedig egy viccről beszélünk. Csak egy poénról.

Pár nappal később a közös utazásnak hála már beszélni is tudok a furcsa párral. Pasi – szemüveges, kalapos, kicsit kocka – lelkesen fenntartja a kontaktust, míg Csaj – szőke, tökéletes frizurájú, az arca mosolyba max. csak akkor torzul, ha a selfiebot a kezében – közepes lelkesedéssel tűri a tortúrát. A mosoly aránya erőteljesen Pasi irányába tolódik el, később pedig elgondolkozom azon, mennyire komplexus szorulhatott egy olyan emberbe, akinek a tengeri levegő mellett is tökéletes a haja, de nem tudja feldolgozni, ha nem ért egy poént, vagy ha idegenekkel kell elcsevegnie.

A kozmopolita

Éppen két utazás között van – egy utazáson. Élt már több egzotikus helyen, emiatt az emberek egyik fele csodálja/irigyeli, a másik pedig értetlenül bámul rá és kalandvágyára. Természetesen a családja is világjáró, két utazás között alig tudják elkapni egymást a szüleivel. A sok utazgatásnak megvan az az előnye, hogy Kozmopolita nyitott és beszédes, és az a hátránya, hogy a görög félpanzió „étkeit” fele annyira tolerálja az ízlelőbimbója, mint egy átlagemberé.

A kőbunkó hotelvezető

A fent említett „étkek” hátrányosságai az ő számlájára írhatók. Mármint a bankszámlájára. Nem érdekli, hogy a látogatói célzatosan otthagyják a reggeli/vacsora felét, hogy a svédasztala maximum annyiban felel meg a nevének, hogy az Ikeában vették, ahogy arra sem veszi a fáradtságot, hogy a vacsoramenüt angolul is kiírja a görög mellett. Pedig beszél angolul, folyékonyan tud kőbunkón viselkedni a kedves vendéggel, ahogy arról is gond nélkül biztosítja, hogy a kedves vendégnek mindig igaza van, amennyiben egyetért vele.

A multilingvisztik bolti eladó

Hogy kiegyensúlyozott képet mutassa a görögökről, leírom idei kedvencemet is. Multilingvisztik lelkesen mosolyogva vezeti széles választékú boltját, háta mögött dedikált külföldi papírpénzek (köztük néhány magyar 500-as és 2000-es). Minden vásárlóhoz van egy-két kedves szava, mégpedig a vásárló anyanyelvén. Mikor megkérdem, mégis hány nyelven beszél, kacsint, és azt mondja, sokan. Aztán becsületesen hozzáteszi, hogy azért nem felsőfokon, majd megkínál a világ legfinomabb uzójával.

A beszédes hapsi

Mindenkihez van egy-két szava, érdekes története vagy hasznos tanácsa. Néha akkor is beleszól a dolgokba, amikor nem őt kérdezik, és ez felettébb idegesítő lenne, ha nem a jó szándék vezérelné. Így az idősebbek tőle kérnek tanácsot, ha valami kütyüről van szó, a fiatalabbak pedig tőle tudják meg, jó-e az a vízi ejtőernyős cucc (igen).

Az éppen időben lány

Mosolygós, kedves és fiatal, de nem annyira életvidám, valahogy átüt rajta a komolyság. Néhány nap udvarias fecsegés után (igen, jó a víz, a szállásról viszont inkább ne beszéljünk) megtudom tőle, hogy nemrég fejezte be az egyetemet, és az ahhoz szükséges dolgokat, hogy bíró legyen, szeptembertől kezd az új állásában, de csak pár hónapot lesz, mert ja, amúgy terhes, ő meg itt a férje. Mondanom sem kell, ő nem magyar, hiszen nálunk nem vesznek fel terhes nőket. Még ivaréretteket is alig.

Az Agatha Christie-regénybe illő család

Az idős, morgós családfő dominál, annak ellenére, hogy sétabottal jár, és így abszolút a család nőtagjainak segítségére szorul. Az út elején és az út végén is talál felháborodásra okot, a felesége próbálja csitítani, hogy bár jogosak az észrevételei, ne olyan vehemensen adja a világ tudtára azokat, hiszen a fél busz hallja. A feleség nem jár sikerrel. Az öreg érdekképviselete azonban annál hatékonyabb, s meg is értem a felháborodás okát, csak a mértékét nem. Talán emiatt nem vágom azt sem, hogy a halk szavú, nagy, sötét szemű, középkorú lánya hogy bírja ezt a családi nyaralást, ahol a fizikai gyorsaság hiányait a harsány hang tölti ki.

Azt viszont biztosan tudom: ha a busztársaság egy Agatha Christie regényben lenne, tuti az öreget nyírnák ki először. Gyaníthatóan a modora miatt.

A görög görög

Szeret indokolatlan időpontban köszönni (például a pasik, amikor éppen ömlik rólam az izzadság, a hajam meg szénakazal), ez kétszer olyan igaz az étterem szolgájára. Ő az, aki hangos szóval, némi gesztikulációval, na meg tapizással próbál meggyőzni: te bizony éhes vagy, enned kell, nem baj, ha mégsem vagy éhes, itt és most. A görög görög bolti eladóként is furcsa szerzet, ha udvariasan azt mondod neki, nem kell segítenie, csak nézelődsz, kifejti, hogy semmi baj, ő azért nem haragszik.

A szerencsétlen lány

Vajon én milyen lehetek más szemében? Kedvesen mosolygó, közepesen beszédes lány, akinek azért vannak frappáns megszólalásai is, és aki feltűnően ritkábban köszön, ha éppen nincsen rajta a szemüvege[1]. Kicsit szerencsétlen, ezért az emberek általában segítenek neki, s rá jellemző módon a nyaralás felénél totál lebetegszik[2], de legalább a bőre fehérsége dacára sem ég le. A családban, ha csak anyjával nyaral, gyaníthatóan ő a férfi: ő cipeli a csomagot, és beszél a felszolgálókkal. Sajnos a kasszát viszont nem ő kezeli.

---

[1] Hiszen kontaktlencsét nem hordhatok a vízben az aktaamőbák miatt!

[2] Nem, ez amúgy nem jellemző rám, most fordult elő először és reményeim szerint utoljára!!