A Tamás bátya
kunyhójában – a humora mellett – az tetszett a legjobban, hogy bár a néger
rabszolgák életéről szól, univerzálisan értelmezhető, és ezt nemcsak nyíltan
vállalja, de érzékletesen be is bizonyítja az olvasónak. Ezt a regényt olvasva
bizony akaratlanul is elgondolkoztam: én hova tartozom, ha társadalmi
érzékenységről van szó.
Egy rabszolga, sok
rabszolga
Tamás bátya az istenfélő, becsületes rabszolgák sorába
tartozik, és mint ilyen, emelt fővel és tiszta szívvel igyekszik szembenézni
azokkal a dolgokkal, amik rá várnak. Élete nagy részében szerencséjére (annak
ellenére, hogy rabszolga) jó dolga van: a tulajdonosa szereti és becsüli őt.
Minden akkor borul fel, amikor a tulajdonos anyagi csődbe jut, és kénytelen őt
eladni. Bár Tamásnak el kell hagynia a családját, nem hajlandó elszökni a rá
váró bizonytalan sors elől, így egy másik családhoz kerül, ahol – megint csak szerencséjére
– szintén megbecsülik és szeretik őt. Azonban a későbbiekben nem kerülheti el a
rossz dolgokat sem…
Miközben Tamás sorsát követjük, megismerkedhetünk más jellemű
és életű rabszolgákkal, valamint különböző típusú szabad úriemberekkel és hölgyekkel
is. Beecher Stowe 1850-es évek elején adatta ki ezt a regényt, hogy a
rabszolgák helyzetét és potenciális sorsait érzékletesen bemutatva felszólaljon
a rabszolgaság intézménye ellen – abban a korban, amikor még javában fenn állt
a rabszolgaság intézménye. (Mondanom sem kell, hogy a regényt, amely először
folytatásokban jelent meg, azonnal felkapták, és számtalan példányban és sok
nyelven, köztük magyarul is megjelent.) A történet nagy erőssége, hogy pont
jókor dolgozta fel ezt az érzékeny témát: ennél aktuálisabb máskor nem is
lehetett volna.
Szerintem azért most is
aktuális
A másik nagy előnye pedig az, hogy bár nagyon specifikus a
témája, sikerült aktuálisnak maradnia. Én nem éltem (vagy legalábbis nem tudok
róla:D) az 1800-as évek Amerikájában, és rabszolgatartók vagy rabszolgák
leszármazottjaként sem érint a dolog. Ennek ellenére nagyon gyorsan haladtam a
regénnyel, pár nap alatt befejeztem, és közben nemcsak az ironikus mondatain
szórakoztam jól, hanem el is gondolkoztam azon, mennyi fajta és féle alakot
jelenít meg, az elnyomottak és a hatalmon lévők oldaláról egyaránt. Szép kis
körkép.
 |
| Tamás és Éva |
Az egésznek a közepén Tamás és egy Éva nevű fehér kislány áll,
akik egymáshoz hasonló jellemmel képviselik a két oldalt. Mindketten jóságosak,
nemes lelkűek, kedvesek, törődnek a többi ember érzéseivel – és [SPOILER!!!!!!!]
végül ez lesz a vesztük. Vajon ezzel mit akart üzenni az írónő? Azt, hogy aki
teljes szívével átadja magát az őt körülvevő rossznak, aki nem keményíti meg a
szívét, az így jár – de legalább közben nem adja fel önmagát, és jót tesz
másokkal? [SPOILER VÉGE!]
Mellettük egyik oldalról megjelenik a mindenre elszánt,
személyes szabadságára éhező és azért harcoló rabszolga, aki ölne is a
családjáért; de az is, aki a szabadságkorlátozást inkább védelemként, mintsem problémaként
éli meg. Vannak buták, okosak, leleményesek, szenvedélyesek, hiúk, mindenféle
és fajta ember. Becheer természetesen azokat a rabszolgákat sem hagyja ki a
történetből, akiknek az életét igazán megkeseríti a rabszolgaság: láthatunk
olyanokat, akiktől véglegesen elszakítják a családjukat, akiket olyan tettekre
kényszerítenek, amiket nem akarnak elkövetni, de olyanokat is, akiknek a lelkét
és az önképét eltorzítja ez a világ, azonban van lehetőségük a menekvésre. Becheer
Stowe természetesen a szeretet és az empátia fontosságát hangsúlyozza, azt,
hogy mennyire fontos tudatosítani ebben a világban: a rabszolgák is csak
emberek.
 |
| Nem jó gazda |
Az érem másik oldala a szabad emberek attitűdje. Természetesen
köztük találkozhatunk az ördöggel: azzal, aki személyes félelmeit a másik
emberen éli ki, aki jelleméből adódóan viselkedik úgy, ahogy, és még igazolást
sem kell keresnie. Akkor persze ott van az, aki győzködi magát, hogy ő bizony
nem tehet mást, és amit tesz, messze a legjobb, pont így kell bánni a
rabszolgákkal, ő igazán jóságos rabszolgatartó – pláne, hogy ez neki is érdeke,
hiszen nem hagyhatja, hogy tönkremenjen az „áru”. És végül ott van a személyes
kedvencem, Augustine St. Clare.
Aki pont olyan, mint én
Na jó, nem teljesen, de azért annyira igen, hogy tudjam, ha 14
évesen olvasom ezt a könyvet, maradéktalanul beleesek, és lelkesen tagadom
minden rossz tulajdonságát vagy esendőségét. Így 24 évesen csak beleestem, de
nem tagadok semmit – vagyok annyira öntudatos, hogy tudjam, egy cipőben járunk.
Vagy legalábbis hasonlóban.
St. Clare az a gazdag és roppant intelligens ember, akit tönkre
tett az az ellentét, ahogyan a fennálló rendszerhez áll, és ahogyan viselkedik
benne. Augustine tudja, hogy ami körülötte megy, az rossz, tudja, hogy tennie
kellene ellene, ugyanakkor úgy érzi, ez a társadalmi jelenség messze túlnőtte
őt, így nem tud cselekedni, sőt, kifejezetten lusta lesz. Az ő gondolatai és viselkedése volt az, ami
leginkább azt az érzést keltette bennem, hogy Beecher Stowe nem pusztán a
rabszolgaságról ír, hanem minden típusú társadalmi elnyomásról – és nemcsak
azért, mert a rabszolgák és gazdáik viszonyát a munkások és a tőkések
viszonyához hasonlította. Azért is, mert ha valamilyen társadalmi réteg rossz
helyzetét látom, ugyanez a magatehetetlen érzés ébred bennem, amit a
hétköznapokban természetesen igyekszek elnyomni, hogy tudjam élni az életem.
Ugyanezt érzem mindig, amikor az Örs vezér téri aluljáróban végigsétálok, és
minimum három hajléktalan szólít le. Ugyanezt a kényes menekültkérdéssel
kapcsolatban, vagy ha arról van szó, mennyivel nehezebb még most is
melegként/nőként/magyar páciensként érvényesülni, mint „átlagemberként”.
 |
| St Clare és Tamás |
Legyen szó bármilyen társadalmi kérdésről, végül ugyanazokra
az összetevőkre lehet lebontani: pénz (illetve annak a hiánya), előítéletesség,
társadalmi megszokások, berögzített gondolatok, az, hogy az emberek
hajlamosabbak inkább a különbözőségüket, mint a hasonlóságukat észrevenni. Azt
hiszem, a pénz részét nem kell magyarázni. Erre vezethető vissza például, hogy most
mindenki tanácstalanul áll, és azon gondolkozik, „hova rakjuk az amúgy is
szűkös Európán belül azt a sok menekültet?”. Az, hogy a magyar pácienseket
szinte csak akkor látják el, ha már haldokolnak. Vagy éppen az, hogy néhány
munkahelyen nőknek kevésbé szívesen adnak munkát, hiszen hamarosan szülni
fognak, és akkor bizony nem a következő generációt „termelik ki”, hanem az
adott cég termeléséből esnek ki. A társadalmi megszokások miatt keresnek
kimutathatóan kevesebbet a nők, mint a férfiak – ugyanabban a munkakörben,
ugyanannyi munkával is[1]. Ugyanerre vezethető vissza az
is, hogy a melegek kapcsolatát sokan lenézik, és nem hiszik el, hogy az lehet
ugyanolyan tiszta és szép, mint egy hetero kapcsolat (ahogyan ugyanolyan mocskos
és csúnya is). A különbözőségek kiemelésének számlájára pedig például az
írható, hogy sokan félnek a menekültektől és az ő más kultúrájuktól – ahogy a (terror)támadások,
amiket a más kultúra és hit nevében követnek el, is ennek tudhatók be. Mindennek
két oldala van. A listát pedig még sorolhatnám…
 |
| Az áru |
Nincs megoldás, van megoldás?
Az a szomorú az egészben, hogy Beecher Stowe nem mutat fel
megoldási lehetőséget. Mindannyian tudjuk, hogy a rabszolgatartás intézménye
hogyan ért véget, és közben hogyan éreztette a későbbiekben, akár még
napjainkban is hatását. Lehet, hogy St. Clare-nek van igaza, és az egész társadalmi
probléma annyira nagy és elburjánzó, hogy egyénként nem is tehetünk ellene? De
akkor mit tehetünk? Beecher Stowe mankóként csak annyit ad, hogy ideális
helyzetben, ha mindenki jót tesz azokkal, akik körülötte élnek, az a jóság
végül elterjed a világban.
A kérdés az, hogy mikor. És hogy hány áldozatot követel…
Kategória: olvasd csak el szépen, és gondolkozz el rajta!
[1] Még mielőtt valaki követ
dobálna rám, hogy „te feminista, le akarod verni a férfiakat, talán utálod
őket?!”... Nem, sőt, hosszú távon együtt szeretnék működni egyikükkel valami
társadalmi izé, amit házasságnak is neveznek, kötelékében. Éppen ezért
szeretnék egyenrangú kapcsolatot vele – társadalmi szinten is.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése