Koszovó: háború, háború
és háború. Ez az első és sokszor egyben az utolsó dolog, ami az emberek eszébe
jut erről az országról. Én cirka egy hetet tölthettem el Koszovó azon részén,
ahol talán a legjobban látszódnak a háború nyomai, és most megosztom veletek
ezt az élményt.
Projekt a természetért
meg a gyerekekért
A háború sújtotta ország nem nagyon illik bele nyaralásaim
sorába – nem is saját magamtól választottam Peja városát, amiről ráadásul körülbelül
két hónapja még csak nem is tudtam, hogy létezik. A munkahelyem, InCo, döntött
úgy, hogy együttműködik olyan olasz szervezetekkel, amiknek a célja a háború
utáni állapotok javítása, és emiatt évente többször is ellátogatnak Koszovóba,
nyaranta például nyári napközit szerveznek a gyerekeknek. Az InCoval közös
projekt is eköré épült: InCo összegyűjtött 10 olyan olasz fiatalt, aki szeretett
volna az országba utazni, és egy rövidke, ám több részből álló külföldi
önkénteskedési programba szervezte be őket. A csapat egyik része a napköziben dolgozott
a koszovói kisgyerekekkel, a másik ebédet készített nekik, a harmadik pedig hol
videókat gyártott a helyet és a projektet bemutatva, hol egy flash mobon
dolgozott. Az egész projekt a természetvédelem és a hulladék-újrahasznosítás
meg a szelektív hulladékgyűjtés témája köré épült, mivel a helyiek nem valami
tudatosak ebben a témában. Én a videó és flash mob csoport motivációs erejeként
kerültem a képbe.
Nem léptem aknára és
nem robbantam fel
Mikor néhány közeli ismerősömnek és családtagomnak elmondtam,
hogy mire bólintottam rá, biztosítottak aggodalmukról és hangsúlyozták azt a
tényt, hogy ők oda aztán be nem tennék a lábukat. (Ezúttal is köszönöm
mindenkinek a támogatást!) Én viszont leginkább csak attól féltem, hogy a
helyiek kivetnivalót találnak majd az öltözködési stílusomban… Ez volt az első
alkalom, hogy muszlim országba látogattam el, a nyári ruhatáram pedig leginkább
rövid darabjairól híres, mert harmincplusz fokban hosszú ruhára még csak rá sem
bírok nézni. Mikor megérkeztünk Pejába, rá kellett jönnöm, hogy tök hülyeség
volt aggódnom. Több rövidnadrágos-topos nőt láttam, mint teljesen elfedettet.
Az egész város olyan
volt, mint egy turista paradicsom
Sajnos a projekt miatt nem tudtam minden nap az utcákat járni,
és a projektvezetők is eléggé szigorúak voltak azzal kapcsolatban, merre
mehetünk és merre nem (az igen leginkább a belvárosra korlátozódott), így eléggé
hamis kép alakulhatott ki benne a városról. Viszont az a hamis kép is
különleges és sokat elárul a helyzetről.
Peja belvárosi utcái esténként (és gyakran napközben is)
vidáman sétálgató, nevetgélő, sokszor jól öltözött emberekkel telik meg. Árusok
várnak a gyanútlan járókelőre minden kétszáz méter után, gyerekek kisautót
vezetnek a főtéren, és az összes, de tényleg az összes kávézó és étterem tele
van. (Az árak mellesleg lenyűgözték az olaszokat, és 11 hónap „Úristen, hogy
fogok kijönni az EVS fizetésből, ha kaját akarok venni és még utazgatni is?!”
után engem is… Minden a töredéke az olasz áraknak!) Kellett egy kis idő, míg
rájöttem, mire emlékeztet Peja hangulata: pont olyan, mint a görög Paralia
Katerinis, ahol ott vannak a turisták garmadával, de valahogy hiányzik a
turisták nélküli városkép.
 |
| Kisautós gyerekek |
Ezt az egészet valahogyan nem tudtam összeegyeztetni azzal a
ténnyel, hogy Pejában viszont nincsen tenger, szóval egy idő után rákérdeztem
arra, hogy is megy ez.
Mint kiderült, Pejában turisták sem nagyon vannak. Azok az
emberek, akik a nyugati kultúrának megfelelően öltözködve, jól láthatóan
nyugati pénztárcával jártak-keltek, igazából azok az emberek, akik évközben más
országokban élnek, és nyáron visszatérnek a hazájukba „nyaralni”. A város többi
lakója többnyire fájóan szegény.
Gyerekek fekszenek az
utcán
A turista-szerű visszatérők között ugyanis sokszor gyerekek
fekszenek az utcán, látszólag elhagyatva, egy katonpapíron aludva. Első nap délután
azt is megtudhattuk, hogy ezek a gyerekek sokszor azok, akikkel az önkéntesek délelőtt
az iskolában játszottak: ugyanazok a szendvicsek voltak náluk, amiket a csapat
készített. Ezek a szendvicsek egy idő után az idősebb, széken ülő generációnál
is feltűntek: azoknál az öregasszonyoknál, akik mozogni már nem nagyon tudtak.
Egyszer rajtam ragadt vagy öt szendvics, amit nem szállítottak
el az iskolába, szóval tettem velük egy kört a belvárosban, amíg meg nem láttam
az első családot, akinek odaadhattam. A három gyerkőc unatkozott, a nőnek pedig
nagyrészt hiányoztak a fogai, ám annál jobban látszottak a bordái. Igazából emiatt
döntöttem úgy, hogy nekik adom a szendvicseket. Az anyjuk még percekkel később
is lelkesen mosolygott rám, amikor véletlenül megint arra jártam.
Az iskolában amúgy nincs fűtés. Vagyis van valami, de nem
nagyon működik: azzal, hogy egy részen kicserélték az ablakokat, sikerült azt
elérni, hogy mínusz tíz helyett körülbelül öt fok legyen ezekben a termekben. Mondanom
sem kell, hogy a mosdók állapota sem épp egy ötcsillagos szállodáét idézi…
Ennek ellenére az iskolában önkénteskedő olaszok imádták a projekt minden
percét, mivel még úgyis odavoltak a gyerekekért, hogy azok hangosabbak voltak
száz Harley Davidsonnál és a közös nyelv hiányának kommunikációs nehézségeivel
is meg kellett küzdeniük.
Amúgy a városban fellelhető ellentétek az iskolában is
visszaköszöntek. A gyerekek egy része az utcáról jött, viszont olyan srácot is
láttam ám, akinek a kezében villogott az iPhone.
A másik probléma: szemét
az utcán
Amint azt írtam, a projekt másik része a természetről szól. Azért
választották ezt a témát, mert a természettudatosság még nem alakult ki annyira
a helyiekben (míg a trentinóiakban eléggé nagy), viszont szemét, az bőven van. Engem
speciel nagyon elszomorított, mikor láttam, hogy a szemetet csak úgy kiöntik
mindenhová – az fájt a legjobban, amikor a kis patakban is láttam. Az éhezés
meg a nyilvánvaló pénzhiány mellett persze nem ez a legnagyobb probléma – az
egyik koszovói szerint ez csak esztétikai gond, nem igazán szóra érdemes a sok (természet)politikai
probléma mellett –, de sok mindent elárul az ország helyzetéről, hogy nincs
pénz és kialakított módszer a szemét elszállítására.
 |
| Kép az energiaellátásról |
Végül egy kis turizmus
Bár a hét főképp a munkáról szólt, egy kicsit turistáskodtunk
is. A csapat ellátogatott néhány rövid órára a fővárosba, Pristinába, egy másik
napon pedig a romantikus Prizrenbe.
 |
| A könyvtár Pristinában |
Pristinán látszik, hogy törődnek vele. Sajnos nem sok időnk
volt bejárni a várost, de láttunk néhány szép épületet, az egyetemi részt, a
belvárosi sétányt, és minden eléggé új. Itt is azt éreztem, amit Pejában: hogy
hiányzik a történelmi rész, nyilván azért, mert a háború után újra kellett
építeniük.
 |
| Prizren |
Ha történelmi élményre vágysz, Prizrent ajánlom. Olyan, mint
egy kis ékszerdoboz, a látkép egyszerűen lélegzetelállító és nagyon romantikus
(ketten bizony egymásra is találtak itt a fiatalokból). Ha felmászol a helyi
várromba, láthatod az egész várost, a folyót és az összes minaretet (ha jól
emlékszem, 30-31 van belőlük), valamint a Világörökség részét képező nagytemplomot
is. Naplementekor a „papok” énekével kísérve igazán csodás!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése