Mivel mindenki úgy
emlegeti Nápolyt, mint az „igazi Olaszország” – de legalábbis sokat merítenek
belőle a filmek. Így kilenc hónap németes olaszlét után kíváncsi voltam, milyen
hatással lesz rám az ország egyik legélénkebb városa. Első ellenszenvünket
viharos szerelem követte. Íme, a kaja, a nápolyi pasik és az ősi kultúra
története.
Az egész városban nincs
sok néznivaló
Mármint nem abban a turistás sightseeing értelemben. Ott a sok
kis tér, néhány templom, kettő-három kastély meg persze a tengerpart, de egyik
sem kiemelkedően híres. Eljutottam ugyan a Castello dell’Ovoba, a tengerparton
fekvő kedves kis kastélyba, Nápoly egyik jelképébe, ahol éppen érdekes kiállítások
voltak festményekről meg cipőkről, meg cipős festményekről, és láttam vagy
három szép templomot, de ezen kívül csak a Museo Cappella Sanseveroba mentem el[1].
 |
| Castello dell'Ovo |
Ez a múzeum egy állítólag félig őrült, félig zseninek,
Raimondo di Sangro hercegnek és a cuccainak állít emléket. A múzeum egyetlen
erőssége két bábu? ember?, amelyeket állítólag még maga a herceg készített Giuseppe Salerno gyógyszerész
segítségével. A tárgyak az emberi test vérkeringési rendszerét ábrázolják, és
azóta sem lehet tudni, hogyan készültek – tényleg csak tárgyak, vagy furán
előállított emberi maradványok (ugyanis bizarr módon pontosak, pláne ahhoz képest,
hogy mikor élt az ürge). Az biztos, hogy a csontok és a koponyák igaziak. A
bábuk mellett még néhány random szobor és persze képkészítési tilalom volt a
múzeumban, amely szerintem akkor sem éri meg azt az 5-7 eurót, ha éppen nagyon
érdekelnek az emberi holttestek. Vagy, na jó, ha nagyon, akkor talán mégis.
Viszont Nápoly
hangulata abszolút megéri
Az olaszok között járva sokszor olyan érzésem volt, mintha
csak fel akarnának érni a nemzetközi hírükhöz, legyen szó annak a pozitív vagy
a negatív aspektusairól. Nápolyban éreztem először azt, hogy minden jön ösztönösen,
és mit ne mondjak, ez az elején nagyon zavaró volt. Autók mindenhol, az ember
fejében meg persze ott zeng az „óda”, hogy hamarosan engem elgázolnak, így kell
lennie, vagy valaki meglop, úgyis sokan vannak az utcán. Aztán az egész valahogyan
összeállt egy rendszerré.
 |
| Íme, a város, amely annyira kaotikus, mint a látképe :) |
Az autók meg a Vespák
például
Ugyanazt a kanyart egyszerre természetesen minimum három jármű
akarta bevenni (és vette is be), volt, hogy két oldalról kerültek ki a
motorosok, és mégsem láttam soha egy balesetet sem, sőt, a vezetők eléggé
figyelmesek voltak a néppel (ha nem is előzékenyek). Ha leléptük az útra, olyan
automatikusan lassítottak, amilyen automatikusan csengőszóra összefut Pavlov
kutyájának a nyál a szájában. Emellett a dudálásban is volt valami rendszer, és
csak nagyon ritkán állt mögötte düh vagy agresszió, annál többször az a tény,
hogy az egyik szőke, hosszú hajú barátnőmmel jártuk az utcákat (igen, ez pont
elég). De néha még logikusan, sőt óvatosan is használták: például, ha egy
beláthatatlan kanyar következett, a sofőr tuti dudált a biztonság kedvéért.
Egy idő után az emberek rendszere is elkezdett összeállni.
Olasz nápolyi nők lelkesen gesztikulálva beszéltek a férfiakról és persze rólunk,
a mai nyitott, utazó fiatalokról; a buszsofőr természetesen összeveszett egy
öreg figurával (de egy harmadik fickó a békét elősegítendő mindig közéjük és a
vadul gesztikuláló kezük közé állt); este, a forgalmas Piazza Bellinin pedig
minden második pasi-csapat megpróbált minket, „érdekes külföldi csak-lányokat”
leszólítani, változó sikerrel.
Hát igen, mert a nápolyi
pasik, azok nagyon tudnak, mármint csak beszélni
Volt szerencsém fél-egy órán keresztül olyan típusú mondatokat
hallgatni, mint:
·
„jaj, de szépek a szemeid!” (persze a nevemet
még nem kérdezte meg)
· „a szerelemben nem számít a kor!” (BTW, csak
három év volt köztünk az ő javára, szóval hivatalosan sem értem, miért
gondolta, hogy bármilyen tekintetben túl idősnek gondolnám őt. Bezzeg az útitársamra
sikertelenül hajtó hapsi tíz évvel volt idősebb tőle. De „legalább legális”,
ugye!)
·
„nagyon cuki a karkötőd” (egy szövetdarab,
amihez egy kívánság fűződik. Inkább érdekesnek mondanám, amolyan „miért hordod
te ezt?”-módon, mint cukinak, de mindegy.)
· „megcsókolhatlak?... És később?” (oké, nem húzom
az idegeidet, a válasz nem volt mindkétszer, vagyis hát nyolcszor, mivel kitartó
volt az ürge).
Ehhez persze hozzátartozott a testbeszéd, amely nagyjából abból
állt, hogy ő egyre közelebb araszolt hozzám, míg én egyre messzebb és messzebb,
mígnem kifejtettem, mekkora különbségek vannak távolságok terén a magyar és a
nápolyi kultúra között.
Persze nemcsak Casanova és társa próbálkoztak be nálunk a
Bellini teret és környékét járva. Az egész tér olyan, mint egy emberekkel
túlzsúfolt szabadtéri diszkó, ahol nagyon változatos figurákkal találkozhatsz,
az időnek megfelelően egyre alkoholmámorosabb állapotban. Az elején például egy
nagyobb csapat állított meg minket, hogy honnan jöttünk, a lányok kifejtették,
hogy ne törődjünk a bátyjaikkal, mert nem érik meg, aztán a csapat átadta a
pályát Casanováéknak. Casanovék után egy fiatalabb távolság szólított le
minket, egyiküknek a szülinapja volt, és míg a hasonló korú útitársamból csókot
próbáltak meg ezen a címen kicsikarni, merthogy az így ismeretlenül is megy ám,
nyelvestül, nekem azt tanították meg, mint mondanak a nápolyiak, ha egy férfit
visszautasít egy nő (ezt persze a szituáció ihlette). Ezután jött a kedvenc
bandám, három idősebb fickó, már az este második felében az órák számával
párhuzamosan növekvő alkoholszinttel, akik csak azt akarták megtudni, van-e egy
harmadik társunk, és ha nem, bevállaljuk-e, hogy ők hárman, mi meg ketten
vagyunk. Aztán tök jámborul fogadták, hogy nem.
Az egész beszámoló abszurdnak, kicsit talán romlottnak és
ijesztőnek tűnhet, de (ne aggódj, Anya!) a látszólagos nyomulás ellenére cseppet sem éreztem magam
nőként nagyobb veszélyben, mint egy magyar diszkóban. Az emberek között nagy
volt a harmónia és a lazaság, az egészet inkább egy nagyon furcsa nyitottságnak
éltem meg, amely azért nem igazán mozgatott meg bennem semmit. (Bezzeg
napközben csak cuppogni és fütyülni tudtak, na, ez gusztustalan volt. Próbálok
elképzelni egy olyan nőt, akinek ez bejön, sikertelenül.)
 |
| "Nincs igazabb szerelem az étel iránti szerelemnél." |
De hát na, nem
szerelemért mentem, hanem enni
Akárcsak Julia Roberts az Ízek, imák szerelmek című filmben.
Ami azt illeti, pont ugyanoda tértem be, Nápoly egyik leghíresebb pizzériájába,
amelyet L’Antica Pizzeria da Michele névre kereszteltek. Nem tudom, hogy már a
film előtt is ilyen híres volt-e (a kiállított képek alapján akár az is
lehetett), de tény, hogy most az egyik legnépszerűbb Margherita pizza lelőhely.
Mi körülbelül hétkor érkeztünk, és már így is sorszámot kellett kérnünk, hogy a
WC-t idéző csempék között ülve megkóstolhassuk Nápoly nagy specialitását, amikor pedig elhagytuk a helyet, tele volt az utca várakozó emberekkel. A
pizza maga amúgy nem volt életem legjobb pizzája, kicsit megégették
(valószínűleg a tömeggyártásnak hála) és több bazsalikomot akartam volna, mert
az sosem elég, de a 4 eurós árát abszolút megérte, mivel hatalmas volt, és
azért finom is. Plusz ugye, már majdnem olyan vagyok, mint Elizabeth
Gilbert-Julia Roberts.
 |
| L'Antica Pizzeria da Michele |
Emellett fagyiztunk a Gay-Odinban (bizarr név, elég jó
fagyik), magamba toltam egy kis sült pizzát, azaz pizza frittát, megkóstoltam a
baba’-t, és nem voltam elájulva tőle, viszont abszolút beleszerettem a
sfogliata nevű édességbe. Leveles tészta kicsit citromos, kicsit fahéjas töltelékkel,
nincs is ennél jobb!
 |
| Dolceeee |
Nápoly nemcsak evésre,
mozgásra is jó
Ha például szép kilátást akarsz, érdemes felmásznod a partról
a Spanyol-negyeden túlra, ahonnan eléggé tisztán beláthatod Nápoly összevisszaságát.
Verona rendezettsége és homogenitása után nagyon furcsa volt ezt az épület-kavalkádot
látni: semmi rendezettség, a modern, az ősi meg a kissé szocreál beütésű épület
egymás mellett bulizik.
Ha ennél is többet akarsz látni, ott van a Vezúv. Kicsit drága
feljutni oda, nekünk pl. 20 euróba fájt autóstul-belépőstül, aztán pedig egy
kis kutyagolásba a poros-csúszós köveken, de a látvány abszolút megérte. Nehéz
elhinni, hogy egy ilyen szép, növényekben elég gazdag hegy annyi ember halálát
okozta, és okozhatná akár most is. (A hegy lábánál lévő borzalmas kávézó
viszont tényleg megrengette a világomat: 3 eurót kellett fizetni Ercolano
állomásánál. Abból kettő a szervízdíj volt, a kávé pedig vízízű! Soha többet.)
Mert láttam néhány
halott embert
Hét óra alatt bejártuk Pompeii városát (már azt a részét, ami
nem volt éppen lezárva, sajnos az olyan izgi részek, mint a bordélyház, így
kimaradtak), és magunk elé képzeltük, milyen lehetett a pusztítás előtt. Voltak
egészen szépen fennmaradt részek, de az az érzés már önmagában is csodás volt,
hogy mindez már kétezer éve itt van: egy ősi kultúra pontos lenyomata, és én rajta járhatok! (Sok másik turistával együtt.) Sőt, látni, hogy a természet
hogyan éled újjá egy katasztrófa után, milyen szépek a fák és a kertek, és
akkor is, ha halottak között, de az emberek még mindig itt vannak, és sétálnak
– ez valahogyan baromira megnyugtató érzés volt, még akkor is, ha groteszk,
szoborszerű halottakról van szó.
Az „üzemeltetők” amúgy nagyon felkészültek, az összes jobban
fennmaradt és bejárható épületről készítettek egy füzetet, képpel, leírással,
térképpel. Emellett már semmi szükségem nem lett volna az audioguide-ra, de
többen is azt tanácsolták, vegyek magamnak egyet, én pedig bedőltem neki. Most
mindenkinek azt tanácsolom, először csekkolja le, vannak-e füzetecskék a
kasszánál, és ha igen, azok is bőven jók!
Szóval Nápoly nem olyan kultúrfűtött, mint Firenze. Nem olyan
szerelmetes, mint Verona. Végképp nem olyan osztrák, mint Meránó vagy divatos,
mint Milánó, de van egy tök nagy előnye. Az, hogy Nápoly. Őrült, elsőre kissé
ijesztő, de abszolút (meg)szerethető.
Ui.: ha már arra jársz, és hostelt keresel, ajánlom a
6smallrooms nevűt. Jó helyen van, bár kicsit sok a lépcső, és néha elmegy a
meleg víz, de a kedves személyzet és a cuki hely kárpótol érte.
[1] Sajnos a régészeti múzeumot,
ahol Pompeii körülbelül összes leletét állították ki, nem volt időm megnézni, de
legalább van még egy okom visszatérni a városba!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése