Újabb sorozat az
olyan kockafejűeknek, mint én: azoknak, akik szerepjátékozva nőttek fel, szeretik
a hetvenes-nyolcvanas évek popkultúrájának stílusát, esetleg kiskorukban arra
vágytak, hogy hozzájuk is betoppanjon E.T. A Stranger Things című sorozat
ugyanis ezen dolgok előtt tiszteleg, némi nyomozást, ijesztgetést, természetfelettit
és egy adag cukiságot hozzájuk adva.
Mike (Finn Wolfhard), Lucas (Caleb McLaughlin), Dustin (Gaten
Matarazzo) és Will (Noah Schnapp) évek óta barátok. A kiskamasz srácok azzal
töltik szabadidejük nagy részét, hogy legújabb szerepjátékos kalandjaikat
próbálják túlélni Mike pincéjében ülve – egészen addig, míg egy napon a saját
életük válik olyan szerepjátékos kalanddá, amit nem mindenki élhet túl… Will
egyik pillanatról a másikra eltűnik, és minden jel arra mutat, hogy egy szörny
rabolta el, ezt pedig egy természetfeletti erőkkel bíró kislány és a kormány
megjelenése is alátámasztja. De hova lett Will és pontosan mi is támadja meg a
lakosságot? Na, és ki az a bizonyos kislány? Ezeket kell kideríteniük a
srácoknak és a körülöttük élő felnőtteknek is.
 |
| Van egy kislány a képen |
Az iMDb szerint misztikus dráma horrorról van szó. Én
igazából nem nagyon nevezném ezt horrornak, bár bevallom, néha nyöszörögtem
rajta, de én mindenen nyöszörgöm (hihetetlenül alacsony a para-küszöböm). A
szörny néha így elragad embereket, de sosem annyira, hogy maradandó
károsodásokat okozzon a nézőknek, a körülötte lévő összes dolog, személy és
mondat pedig végtelenül édes, így bármit ellensúlyoz.
A kissrácok barátsága irigylésre méltó annak minden
konfliktusával, a közöttük lévő kommunikációt pedig leginkább a kockák tudják
igazán megérteni (és értékelni). Abszolút elviszik a hátukon a filmet, pedig
gyerekkarakterként és gyerekszínészként ez nagyon nehéz. A „mellékszereplők” is
jók: a természetfeletti kiscsaj, Tizenegyes (Millie Bobby Brown), például elég
gyorsan kivívta magának a kedvelt természetfeletti szereplő státuszát azzal,
hogy hol ártatlan nagy szemekkel csodálkozik rá a világ dolgaira, hol kategorikusan
mond nemet / ignorálja, hogy valaki épp beszél hozzá, hol pedig
apakomplexusának hódol, hogy aztán csak úgy eltörje valaki nyakát. (Igen, ő
pozitív szereplő. De tényleg.)
Persze a szerelmi szál sem maradhat ki. Mivel már a
hetvenes-nyolcvanas években voltak ám amerikai high school kamaszfilmek,
láthatjuk a csinos, stréber kamaszlány és a nagydumás rosszfiú bimbózó kapcsolatát
is, aminek persze a magányos farkas, szerencsétlen srác nem igazán örül, számos
jövőbeli drámát megalapozva.
A horrorral ellentétben a dráma kategóriát nem nagyvonalúan
vágták oda a filmhez. Miután Will eltűnik, az anyja egyre inkább kezd megzakkanni
teljesen természetes okokból – és ez a félőrült állapot ad neki elég erőt
ahhoz, hogy kiderítse, mi történt a fiával. Mellette egy morcos, kiégett, ámde
jószívű rendőrt is megismerhetünk, akinek többnyire mosolytalan arcára van
írva, hogy valami bizony történt, és régen nem volt olyan szarkasztikus s*ggfej,
mint most. De a sorozat drámavolta nem abból áll, ami történt vagy történik,
hanem abból, ami fog. Valahogyan az egész évad során sejteni lehet, hogy végül
Minden Jóra Fordul, és bizonyos értelemben így is lesz. Azonban az utolsó rész
utolsó negyedórája kellőképpen izgalmas és felkavaró: valahogy azt az érzést
kelti, hogy a következő évadban már alacsonyabb lesz a cukidózis, és magasabb a
drámafaktor (és kedvenc karaktereink igazán szenvedni fognak).
Mondanom sem kell, éppen ezért nagyon várom már, hogy a
Netflix mikor vágja hozzánk a következő nyolc részt… Mi, hogy 2017-ben?!
Kinek ajánlom?: mindenkinek, aki szereti a „köztünk járnak”
típusú fantasyt, az RPG-t és/vagy a cuki szereplőket.
 |
| "Van még több Stranger Things epizód?" - addiktív ez a cucc |
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése