A Szívek szállodája pont olyan, mint a Száz év magány

Csak sokkal fájdalmasabb. (SPOILER!)

Fiatal koromban Stars Hollow és lakosai jelentették az egyik biztos pontot az életemben. Bármi bajom volt: elbizonytalanodtam, szomorú lettem, vagy éppen a reményt kerestem, beraktam valamelyik Szívek szállodája részt, belefeledkeztem a gyors beszéd, a gyorskaják, a finom kávé és a remény világába, és negyvenöt perccel később már legalább egy picit jobban éreztem magam. Az egész sorozatnak volt egy kellemes bája: az, hogy tudtam, a végén úgyis minden jóra fordul. A remény és a biztonság birodalma volt, de hogy miért, azt a fájdalmasan sokkoló 2016-os részekig nem fogalmaztam meg magamban.

Fiatal, kiforratlan lélekként a Gilmore lányok mutattak nekem példát. Igen, sokat drámáztak, igen, volt, hogy hibáztak, de erős, határozott, lelkes, célokat kitűző és azokért keményen dolgozó karakterek voltak, olyan badass mellékszereplőkkel, mint a nyers és érzékeny Paris Geller vagy kissé dilis, de kreatív és flow-élményt naponta többszörösen átélő Sookie St James. Lorelai kitört a családi börtönből, a végére már csak annyira volt annak alávetve, amennyire ő akarta; a nulláról egy egész bizniszt felépített, miközben egyedülálló anyaként a lányát is felnevelte. Láthattuk, hogyan lesz szállodavezetővé, majd -tulajdonossá, és közben azt is, hogy az általa inspirált Rory mennyi mindent megtesz azért, hogy előbb a Chilton, majd a Yale versenyszférájában álljon helyet, hogy aztán reményekkel teli leendő újságíróként lépjen ki a nagybetűsbe’. És közben persze ott voltak az állandó love interestek is: azok a vonzó, nagydumás pasik, akiket vagy kedveltünk, vagy nem, de mindig elég jól asszisztáltak a sorozatbeli nők életéhez. Nem mondom, hogy nem voltak karakterek, de sosem nőtték túl a lányokat (kivéve persze Richard Gilmore-t, de apaként és nagypapaként szinte már ez a feladata).

Így visszanézve, nem is csoda, hogy feminista lettem.[1]

Az egész sorozat a fejlődésre és a lehetőségekre épült: arra, hogy kemény munkával előre haladhatsz.

Ezt az egész üzenetet alapjaiban taposta agyon, köpte le, döngölte a földbe, majd vetette tűzbe a 2016-os széria.

Bevallom, sokszor felnevettem a poénokon, és igazi fangirlként lelkesen visítoztam, amikor valami vagy valaki tetszetőset hoztak vissza. Elképesztő volt látni, hogy a legapróbb díszlet és a legkisebb mellékszereplő is visszaköszön (kivéve Max Medinát, akinek hiánya fájdalommal töltötte meg a lelkemet), emiatt azt éreztem, a készítők még mindig szeretik és megtisztelik az alapanyagot.

Csak közben azt is láttam, milyen kis szörnyetegeket faragtak a szereplőkből.

Paris kapcsolata tropára ment (úgy tűnik, Doyle eddig bírta a mellékhegedűs szerepét), és az ő gyerekeit ugyanúgy a dada neveli, mint régen őt, hiszen ideje nem jut a saját leszármazottjaira miközben másoknak segít béranyát keríteni. Sookie eltűnt valahova, majd visszatűnt, és csinált sapkákat tortából, de hogy mennyire közeli barátnő, abban nem vagyok biztos. Lane igazából nem nagyon tesz semmit, elbandázgat meg az anyjánál dolgozik, de legalább a katonás stílust még nem vette át.

Emily Gilmore szenvedte el a legkisebb károkat. Friss özvegyként, a fájdalomtól letaglózva inkább a 2014-ben elhunyt színésztársának, Edward Herrmannak állított emléket, minthogy a karakteréről kialakított képet rombolta volna le. Szomorú volt látni, hogy az első három részben mást sem csinál, mint a kíntól fetreng, néha kicsit odaszúrva Lornak, hiszen a viszonyuk mit sem változott az elmúlt kilenc év alatt, noha végre lehetőségük volt anyagi elköteleződés nélkül elindulni a feldolgozás és a megbocsájtás útján. Sok minden történt a múltban, és ez még nem jött össze, megértem.

Azt kevésbé, mi történt Lorelai-jal. Mindig is erős és céltudatos karakter volt, aki befolyásolta, mi a fene történik körülötte, amit Emily úgy is interpretált, hogy úgyis minden úgy lesz, ahogy Lorelai akarja. Ehhez képest részek szólnak arról (az amúgy nem terjedelmes évadban), hogy Lorelai azt sem tudja, mi van, hol áll az életében, sőt, mintha az elmúlt kilenc évben mi sem változott volna, azt leszámítva, hogy minden rosszabb lett. A Szitakötő nem fejlődött, mert mindenféle védett dolog veszi körül (hol zavarta volna ez a kreatív Lorelai-t régen? Tíz éve még biztosan talált volna erre megoldást), emiatt a munkatárs-barátai kvázi felmondanak, és otthagyják az állandóságban. A Luke-kal való kapcsolata sem fejlődött sehova: a házasság, ami régen elég sarkalatos pont volt, szóba sem került, mert „Emily azt akarná” (így negyvennyolc évesen ezt ideje lenne kinőni), a gyerekvállalást meg kihagyták kommunikációs problémák miatt (rohadt hihető, BTW, ez nem egy olyan kérdés, amit egy fél mondattal le lehet tudni). Magyarán minden olyan, mint kilenc éve, kivéve, hogy közben már eltelt kilenc év, tehát a fejlődés hiányának nyomasztó hatása egy jó nagy bélyeget nyomott a szereplő homlokára.

Szerencsére a négy részből cirka három és fél elég ahhoz, hogy Lorelai megtalálja a megoldást, és végre meggyűrűzze Luke-ot. Amúgy a sorozat borzalmasan bánik szegény baseballsapkás idiótával: régen csak a kommunikációs hibákat és az antiszociális megnyilvánulásokat halmozta, most viszont már annyira lebutul a karaktere, hogy önbevallásos alapon is csak az életcélja, hogy Lorelai mellett legyen. Ami egyrészt romantikusan hangzik… másrészt viszont iszonyat szánalmasan is. És közben semmit sem tudunk meg róla. Még azt sem, miért nem hordja már annyit azt a nyamvadt baseball sapkát. Eltűnnek a mélységei, a családszeretetéből annyi jön át, hogy „a te családod a te gondod, az enyém az enyém” (ami kicsit ellentmond annak, hogy ő csak Lorelai-jal akar lenni, nem?), egy ráncos kiegészítővé válik a Lor-képen. De legalább jól áll neki az esküvői öltöny.

Ha pedig a karrierjéről van szó, Lorelai egyenesen visszazuhan egy olyan státuszba, amelyet régen megvetett – elmegy az anyjához, hogy pénzt kérjen egy második szállóra. Ráadásul most már rosszul sem érzi magát amiatt, hogy a hosszú évek munkájával kiharcolt önállóságát áldozza be megint az anyagi alapú családi elköteleződés oltárán. Ennyit arról, hogy építsd ki a saját egzisztenciádat, és kemény munkával érd el az álmaidat. Meg amúgy csessze meg a Disney is, ha már az előző évadok alatt nem tette.

Rory végképp lesüllyedt. Harminckét évesen rosszabb, mint tizenhat évesen volt. Amúgy elhiszem, hogy önkeresési problémái lehetnek ennyi idősen, hiszen a kamaszkori lázadás eléggé kimaradt nála, de azt hittem, a kemény egyetemi évek, az „én vagyok a másik nő”-periódus, a hajólopás, Logan kicsapongó életmódja, meg ezek a nyavalyák megtették szolgálatukat, és tényleg azon elhivatott, határozott nőként lépett ki Luke kávézójának ajtaján, akinek mutatta magát. Hát, ezek szerint nem.

A karrierje abból áll, hogy a hozzá „méltó” lehetőségeket kajtatja, de közben nem készül fel az interjúkra, adottnak veszi, hogy megkapja a méltatlan állást, nem írja meg a bekért cikket, hanem helyette szexel egy vukival (bizony, Chewbaccának lett egy lucky nightja), és egy alkoholista nőről próbál regényt írni, jól láthatóan azért, hogy közben a Logannel való „nincs kötődés, fuck buddy” kapcsolatát élvezze. Roryt pont az határozza meg, amitől a hetedik évad végén határozottan elszakadt, hogy kiteljesedhessen a munkájában: a Logannal való mérgező kapcsolata. Szerethetjük az aranyfiút, de a szőke haja és a gazdag pénztárcája sem segített neki abban, hogy fejlődjön: ő is az apja árnyékában vergődik, és a család által kijelölt menyasszonyát megcsalva „buddyzgatja” Roryt. Akinek mellesleg szintén van egy kapcsolata, csak mindig elfelejtkezik szegény hapsi létezéséről, és arról is, hogy ideje lenne szakítania vele. (És ez az ócska, megalázó „poén” amúgy a 2016-os széria minden részét végigkísérte… Roryt egy gerinctelen, gonosz ribanc szerepébe helyezve, és ezt az egészet tök okésan beállítva.)

Miközben Rory vissza-vissza szaladozik Loganhez, találkozunk előző szerelmeivel is: a megbízható Dean egy megbízható családapa lett. Jess pedig… Nos, őt körülbelül annyira ismerjük meg, mint Luke-ot: pontosan semmi sem derül ki az életéről, ellenben ad egy „tuti karriertippet” Rorynak, és sokat sejtetően mered rá cseppet sem creepy módon az ablakon keresztül elfojtott, ámde meg nem szüntethető szerelmét jelezve. (Még szerencse, hogy a humorérzéke a régi, így még mindig „team Jess” vagyok.)

pont ilyen arccal néztem, mi történt a lányokkal

Sajnos, legyen szegény fiú bármilyen szerelmes is, az biztos, hogy még sokat kell majd az ifjabbik Lorelai Gilmore-ért szenvednie. A várva várt utolsó négy szó ugyanis inkább ez a kettő: „Terhes vagyok.”. Roryt felkoppantotta a pénzes érzelmi kizsigerelője, és most egyedülálló anyaként néz a jövőbe Stars Hollow lelkes lakosaként, csakúgy, mint 32 évvel azelőtt az anyja… Akit annak idején felkoppintott pénzes érzelmi kizsigerelője.

És félre ne érts, az előzetest nézegetve számítottam arra, hogy ezek a részek nem lesznek olyan felszabadultak, mint az eredeti évadok, sejtettem, hogy nagy érzelmi és életbeli kríziseket dolgoznak majd fel. Csak azt nem gondoltam, hogy ez azzal jár majd, hogy a karaktereket nem hogy fejlődni nem engedik, de direkt visszalökik egy olyan szintre, amin már régen túlléptek, vagy amire azelőtt sosem kerültek.

De semmi gond, mert ugye ott a tuti karrierlehetőség Rorynak: egy könyv a Gilmore lányokról, akik nemcsak egymás nevét, hanem egymás hibáit is örökölik.

Milyen eredeti.

Hiszen a Száz év magányról még úgysem hallott senki.

---

[1] Na, nem mintha az egész életemet egy darab sorozat határozná meg. Vannak mások is!