Cassandra Clare: Üvegváros, avagy utoljára (?) kapkodod a fejed

Szerencsére nem. Illetve részben igen: ez az első trilógia befejező része, de drága és szeretett írónőnk már írja a következőt, ugyanezekkel a szereplőkkel, csak más történettel és kihívással. Erre a hírre azon ismerőseim, akik olvasták a sorozatot, felvisítottak, majd örömködve ugráltak egy sort. (Nem úgy, mint én, amikor megláttam, ki fogja játszani Claryt… Kifakadásomhoz kattints ide.)

A történet
Szóval, a harmadik kötet, még mielőtt végképp elkalandoznék szemöldöktájra. Még mindig imádom a sorozat borítóját, a hátlapját – és azt is, ami közte van. A második kötet egy igen drasztikus és hajtépést eredményező mondattal fejeződött be (ó, igen, látom, emlékszel), aminek eredménye képpen Clary az Üvegvárosba, az Árnyvadászok eredeti lakhelyére igyekszik. Ennek „mindenképpen csak bátyja”, Jace nem örül: attól tart, hogy a Klávé megtudja, mekkora ereje van a lánynak rúnatekintetben, és nem hagyják majd békén. Éppen ezért megpróbálja rávenni Simont, üzenje meg a lánynak, hogy a családja nélküle megy el, ugyanakkor hazudja azt Lightwoodéknak, hogy Clary meggondolta magát. Erre végül semmi szükség nem lesz; egy démontámadás hatására kénytelen átugrani a Portálon Clary nélkül – azonban Simonnal együtt.

A Klávé természetesen nem örül a hívatlan Alviláginak, aki ráadásul még a napra is ki tud menni, szemfogai hosszúságának dacára. Clary pedig annak nem örül, hogy otthagyták, holott csak az Üvegvárosban találhatja meg azt a személyt, aki felébresztheti anyját. A dacos lány rajzol magának egy másik Portált, amin keresztül a dühös Luke is követi, nehogy baja essen. (Ó, igen, még egy Alvilági a Nephilimek szent városában. Ciki.)

Ezek után felpörögnek az események: Clary és Jace veszekednek, a lány szerez magának egy másik, túlbuzgó segítőtársat, Simon börtönbe kerül New York helyett, Isabelle viszont totál másképp viselkedik irányába, mint régen. Persze Valentine sem ül a babérjain, s hála városbeli kémjeinek hamarosan, na jó, a kötet végén, a Nagy Összecsapás közepén találhatjuk magunkat. És akkor a nem elhanyagolható méretű titkokról még nem is beszéltem…

Karakterek, kapcsolatok, sötétség
A cselekmény magával ragadó volt, azonban Clare sikeresen beleszőtte az eseményekbe a szereplők jellemének változását, és a köztük lévő kapcsolat alakulását is. Simon nagyon sokat változott, és most nem csak a sápadtságára gondolok. Magabiztos lett, igazi tökös csávó. Alec is fejlődik, persze csak komótosan, de azért szépen. Természetesen a szerelmi szálak is alakulnak, sokan elnyerik annak a figyelmét, akinek szeretnék (néhányan meg csak félig. Vagy még annyira sem. Csak hogy legyenek izgalmak a következő kötetre is.).

Ugyanakkor a történet sötétebb is, mint az eddigi köteteké. Olyan titkok derülnek ki, hogy beleborsódzik a hátad, és libabőrös lesz a karod, miközben olvasod. Azt sem mondhatnám, hogy Valentine előretör a népszerűségi listán, ugyanakkor az elég sokat elárul a dolgok alakulásáról, hogy lesz olyan, akit kevésbé bírsz. Talán ez a sötétség annak az oka, hogy kevesebb a frappáns párbeszéd (és azokkal párhuzamosan nő a „Fogd már be!”-felkiáltás – szeretem Claryt, de ilyenkor le tudnám ütni), de a szokásos és igazi Jace-beszólásokat azért nem kell nélkülöznünk, és Simonnal is alkotnak egy sort.

Jöhet a következő!
Szerettem ezt a „befejező részt”, és várom a következőt, hiszen nem egy dolgot elvarratlanul hagyott az írónő, ahogy arra utalgatott is néhány helyen. Ennek ellenére talán még mindig a második rész a kedvencem – az arckarmolást indukáló szerkesztői hibák ellenére. (Egyébként ilyeneket a harmadik kötetben már nem produkált – ki tudja, hányan panaszkodtak még rajtam kívül a kiadónak…) Ez persze nem jelenti azt, hogy a harmadik ne lett volna jobb a jónál, érdekes, felemelő és letehetetlen, sőt! (De azért valljuk be a második rész bővelkedett olyan helyzetekben, amik legendássá nőhetik ki magukat. Rettenhetetlen rúna…) Szóval, olvassátok, a kiadó meg fordítsa gyorsan a következő részt (de azért körültekintően), hogy megkaparinthassuk végre!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Soha-nem-fog-elkészülni típusú könyv adoptációk és kétes főszereplő csajok

Két jó könyvsorozatot is meg fognak filmesíteni. Legalábbis tervezik. Állítólag.

Az egyik a nagy szerelmem, a Csontváros-trilógia. (Megkaparintottam a harmadik részt, említettem már? A holnapi napom programja. Az utóbbi hetek után azt kell, mondjam, megérdemlem.) Már kiválasztották a rendezőt, a forgatókönyvírót és a főszereplő csajt, Claryt alakító színésznőt. A könyv körüli dolgokról részletesebben olvashatsz itt. (Természetesen én írtam. Ki más rakna fel róla cikket a Femcafe-ra?) Itt már csak egy dologra szeretnék rámutatni. SZEMÖLDÖK. Láttátok már Lily Collins szemöldökét? És a stylistok? És miért nem vékonyították? Mondjuk a felére, úgy is bőven elég lenne. Most nem tudok másra gondolni, csak erre. Miss Szemöldök. Ráadásul, bár a testalkata megfelelő, szerintem annyira nem clarys. Valahogy olyan az arckifejezése, mintha állandó jelleggel egy disznóól mellett állna. Engem legalábbis nem nyűgöz le.

(Mondjuk vendégszereplő volt a Doctor Whoban. Ez legalább egy pozitívum. Akárki nem lehet vendégszereplő abban a fantasztikus csodában.)

A másik megfilmesítés előtt álló történet Az éhezők viadala. Katnisst Jennifer Lawrence fogja játszani, amin először tök kiakadtam, mivel szőke képet tettek be róla. Azóta láttam barna, befont séróval, úgy már egészen hasonlít rá. Ráadásul a színésznőt is zavarta a körülötte lévő felhajtás, amikor sminkelték, drága és kényelmetlen ruhákba öltöztették, és közszemlére tették, mint Katnisst a Kapitóliumban. Ez persze még nem garancia arra, hogy tud színészkedni, de a remény hal meg utoljára – és annál sokkal „katnissabb”, mint amennyire Miss Szemöldök „clarys”.

Persze, Burdge Bug találta el leginkább a karaktereket. Már csak beszélniük és járniuk kéne, és… Meg persze az sem ártana, ha 3D-sek lennének. És élők.

Az újságírólét szépségei

Immár a hátam mögött tudhatom a második sajtós megjelenésemet. Ezúttal különbző hírességekbe is belefutottam, a cikket hamarosan megírom, és nemsokára a honlapra is felkerül majd, így elolvashatjátok. Most nem is az a lényeg, csak az egyik közjátékot szeretném megosztani, amin azóta is folyamatosan nagyokat vigyorgok.

Történt nem is olyan rég, hogy az egyik barátom egy rendezvényről tudósított. Ekkor összefutott egy magyar celebbel, akit nem neveznék meg, nehogy gond legyen belőle. A biztonság kedvéért a barátom nevét is lecserélem. Utólagos engedélyével Beatlesgirl lesz, a híresség pedig „Lagzi Lajcsi”. Vele biztosan nem fogja keverni senki – a nevéből adódik, hogy különbséget tud tenni két élelmiszer között, és még a nevüket is tudja. A barátja pedig legyen Elvis. Ne kérdezzétek, miért, én sem tudom.

Szóval kedves barátném a legnagyobb lelki nyugalommal állt, és beszélgetett a kajáspult előtt egy hasonló helyzetben lévő hölgyeménnyel, mikor „Lagzi Lajcsi” megszólította:
„Lajcsi”: Adsz egy olyan cuccot?
Beatlesgirl: Melyikre gondolsz? A zöldséges tekercsre, vagy a meggyes süteményre?
„Lajcsi”: Hát arra, ami ilyen piros és gyümölcsös.
Beatlesgirl: Tehát a meggyes süteményre.
„Lajcsi”: Ja, hogy azt meggyes süteménynek nevezted...meggyes süteménynek.
Beatlesgirl: Nem, igazából a zöldséges tekercsnek.
„Lajcsi”: Mi? Összezavarsz.
Elvis: Jézus, Lajcsi.

Mondanom sem kell, baráti társaságunkban szállóigévé vált a „meggyes sütemény” kifejezés. Ezek után, én a második sajtós szereplésem alkalmával, teljesen elveszve (mindenki ismert mindenkit, kivéve persze én), random leültem egy csapat lány közé, akikről később kiderült, hogy ők a szervezők. És mit ad Isten, ki ült le később pontban velem szembe? Eltaláltátok, Lagzi, „majdnemszemélyesen”. Miután bemutatkoztunk egymásnak, lelkesen osztani kezdte az észt a szervező hölgyeknek. Amivel annyira még nem is lett volna gond (a hangsúly azért az „annyirán” van). Viszont nekem végig ez járt a fejemben: „MEGGYES SÜTEMÉNY”. Nagy, vörös betűkkel, és meggyekkel díszítve.

Természetesen vigyorogtam, mint a vadalma, de legalábbis egy kis apró somolygás midvégig jellemzett. Igyekeztem annyi ingyen kaját tömni a számba (igen, vannak határozott előnyei a sajtóságnak. Eddig csak jó kajával hozott össze a sors.), amivel nem nézek ki hülyén, de annyira kitölti a szájüregem, hogy nem robban ki belőlem a nevetés. Észrevettem, hogy „Lagzi” eléggé vizslat miközben beszél, úgyhogy igazán próbáltam magam visszafogni. Szerencsére rövid időn belül át is adta a helyét az egyik csajnak, és csatlakozott az egy asztallal odébb ülőkhöz. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy az járt a fejében, „itt egy elvetemült – már ha ismeri ezt a szót – rajongó. Hogy elvörösödött miattam.”

Szegény, felzaklatott pára, egyedül azt nem sejthette, hogy közben nekem egyetlen kifejezés járt a fejemben. MEGGYES SÜTEMÉNY.