Celia Rees: Kalózok!, avagy nők a fedélzeten

Hogy került hozzám?
Az egyik barátnőm gyűjteményében fedeztem fel, és amint megtudta, hogy még nem olvastam, a kezembe nyomta. Amúgy is szemezgettem már vele egy ideje, hiszen az írta, aki a Bűbájos Mary-t is, de általában, ha egy ideje szemezgetek már valamivel, és szinte biztos, hogy igényes mű, nem olvasom el. (Bezzeg hirtelen felindulásból…!)

A történet…
Nagyon jó. Röpke másfél nap alatt olvastam el úgy, hogy közben mást is kellett csinálnom. Izgalmas, kedvelhetőek a szereplők, jó az elgondolás, olvasmányos a megfogalmazás. Most, hogy áradoztam egy sort, lássuk, miről szól!

Az 1700-as években járunk, a kalózkodás fénykora még javában tart. Nancy Kington egy kereskedő egyetlen lánya, modortalan és szívtelen bátyjakkal. Életének első tizenöt évében, az anyai felügyelet hiánya miatt, a közeli kikötőben játszott társaival, köztük a két évvel idősebb Williammel, egy kocsmárosnő és egy tengerész fiával. Kamaszkorában rá kellett ébrednie, hogy beleszeretett a fiúba, s az érzés kölcsönös. Már közös jövőjüket tervezgették, mikor egy hatalmas vihar következtében apja elvesztette kereskedelmi hajóinak többségét.

Nancyt apja ezek után egy sötét lelkű, ám hatalmas vagyonnal rendelkező brazil férfihoz, Bartholome-hoz szeretné hozzáadni. Halála után ezt a feladatot fiaira bízza, akik lelkesen teljesítik is kérését, nehogy elveszítsék maradék vagyonukat is. Nancy megörökli apja távoli birtokát, ahol a rabszolgák cukrot termelnek, s ami teljesen véletlenül szomszédos a braziléval. Nancynek itt rá kell ébrednie: a rabszolgákat embertelenül kizsákmányolják, őt a nyomasztó férfihoz szeretnék adni, ráadásul rabszolgahajcsárja újdonsült, mellesleg fekete barátnőjét szeretné megerőszakolni. Ekkor elpattan nála a cérna, lelövi az emberét, majd barátnőjével, Minervával együtt menekülni kényszerül. S hol találhatna menedéket két, a társadalomból kitaszított hölgyemény, ha nem egy kalózhajón?

A kalózkodás természetesen nem veszélytelen, pláne nem két ifjú hölgynek, ám az ilyenkor szokásos csaták, vér és üldöztetés mellett Nancy-nek a brazil fenyegető emlékével is meg kell küzdenie, amiről nem lehet tudni, meddig marad puszta emlék…

A szereplők – női „hatalomátvétel”
Igazi kalandregény, melyben kivételesen a nőké a főszerep. Mondanom sem kell, imádom az ilyen felállást, már csak azért is, mert mind Nancy, mind Minerva tökös csajok – majdnem szó szerint. Vagányak, bátrak és hűségesek: a végsőkig kitartanak egymás mellett. Ugyanakkor Nancy az érzékenyebb, ő az, aki inkább gyámolításra és bátorításra szorul, mégsem idegesítően túlzó elesettsége.

Mellesleg, kalózkapitányuk, Broom is a szívemhez nőtt, a férfiak közül őt kedveltem legjobban. Igazi piperkőc, ad a megjelenésére, tengerészként és kalózként is. Ennek ellenére bátor, igazi kalandor lélek, aki mindent megtesz az aktuálisan megkívánt zsákmányért. Ugyanakkor odaadó kapitány, legénységét nem megfélemlítéssel, hanem jutalmazással és stílusos viselkedéssel tartja maga mellett. És ahogyan fogalmaz!

Kidolgozott háttér
A történet is izgalmas, mégis hiteles marad – már ha az ember elfogadja, hogy nők vannak a fedélzeten (nem tudom, hogy ilyen volt-e a valóságban, vagy a felhozott példák csak az írónő szüleményei). Rees korhűen és részletesen ábrázolja az 1700-as évekbeli világot, s megteremeti, nem pedig csak úgy odalöki a lehetőséget és a kényszert, hogy a lányok kalózok legyenek. Látszik, hogy belevetette magát a korabeli és történeti leírásokba, ügyesen elegyíti a misztikumot és a konkrét adatokat.

Mindent összevetve, csak jót tudok mondani a regényről. Nincsen benne semmilyen erőltetettség, gyakoriak a humoros párbeszédek, ám, ahogy az egy ilyen típusú kalandregényhez illik, nem uralják a terepet. Hangulatos, magába szippant, megszeretteti magát. A maga nemében ötcsillagos. Tehát, rühes dögök, kalandra fel!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Stieg Larsson: A tetovált lány, avagy könyv a nők kiszolgáltatottságáról

Hogy került hozzám?

Az egyik barátnőm kapta, neki nagyon tetszett, így elolvastatta velem is. Azok alapján, amiket előtte hallottam róla (azaz megnéztem a film-adoptáció előzetesét, illetve hallottam, hogy krimiről van szó, melyben egy férfi és egy nő nyomozgatnak) valami izgalmas, kissé kiszámíthatatlan, ám azért – már amennyire egy krimi engedi – könnyed történetre számítottam, visszafogottabb szerelmi szállal, mely a romantikus énemet is kielégíti valamelyest. Hát, nem azt kaptam.

Miről szól?
Mikael Blomkvist kénytelen ideiglenesen felmondani az állását, hacsak nem akarja, hogy munkahelyén mindenki más is elveszítse azt. Mindezt azért, mert egyik ügye a bíróságon kötött ki, s rágalmazás vádjával el is ítélték három hónapra. Mikael ugyanis egy független, az igazságot kutató és leleplező lapnak a riportere, valamint egyik vezetője, aki rossz fülest követett, így magára haragította az egyik nem éppen makulátlan múltú, ám nagyhatalmú gazdasági vezetőt. Társával végül arra jut: kénytelen ideiglenesen elállni az útból, ha csak nem akarja feláldozni a lapot.

Ezzel párhuzamosan egy gazdag, ám élete végén járó úriember, Henik Vanger megkapja negyven éve szokásos születésnapi ajándékát: egy lepréselt virágot, keretben. A feladó ismeretlen, ám szándéka annál inkább kiszámítható: az öreg szeretett unokahúgának eltűnésére és valószínűsíthető meggyilkolására akarja emlékeztetni őt. Ám Henrik nem bírja tovább, szeretne még egyszer utoljára próbát tenni: az eset felgöngyölítésére az aktuálisan munka nélkül maradt Mikaelt kéri fel.

Ugyanakkor a dolog „gazdagéknál” sosem olyan egyszerű, hogy csak úgy felfogadnak valakit, pláne nem egy ilyen régi és bonyolult ügy esetén: először le kell nyomoztatni a kiszemelt fiatalembert. Erre bérli fel a megbízható nyomozócég nem éppen bizalomgerjesztő, ám annál profibb önfejű beosztottját, Lisbeth Salandert. A különös lány el is végzi a melót, kedvező képet fest Mikaelről, ám valami felkelti érdeklődését: vajon Blomkvist miért nem védekezett a tárgyaláson? Elhatározza, hogy megbízásán kívül utána jár a dolognak…

Mondanivaló a fejezetcímek alatt
Az író a kötetet négy részre osztotta, minden cím alatt egy statisztikai adat található. Nem egy elborzasztó, és van bennük valami közös: a nők kiszolgáltatottságát mutatják. (A második szerint például a svéd nők negyvenhat százaléka lesz valamilyen férfi által elkövetett erőszakos bűncselekmény áldozata. Negyvenhat!) E köré épül a történet is: Mikaelnek egy fiatalon eltűnt lány múltját kell felkutatnia, eközben nem egy véres bűncselekményre bukkan.

Bevallom, kevésbé durva és (a gyomrunkat) felkavaró történetre számítottam. Az biztos, hogy egy ideig filmben nem szívesen nézem meg: a lelki szemeimet ki tudom kapcsolni, ha kell, ám ha a filmben részletgazdagon mutatják be az ügyet, akkor napokig nem tudok majd aludni a látottaktól. Ugyanakkor nem csak az nyomozás kapcsán olvashatunk taszító tettekről: Lisbeth is belekerül egybe, míg nem dolgozik együtt Mikaellel.

Ez volt a másik olyan dolog, ami merőben eltért a várakozásomtól: azt hittem, főhőseinket viszonylag hamar összehozza a sors, ám a kötet háromötödében még csak nem is beszélgetnek. Mikael a látszólag kibogozhatatlan ügyön dolgozik, Salander pedig saját ügyes-bajos dolgait intézi. Abból pedig jut neki bőven.

A szereplők
Ugyanis Salander a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető hétköznapi embernek és szereplőknek. A külseje egy anarchista kamaszéra emlékezteti az embert: bár már huszonnégy éves, alakja egy anorexiás modellt idéz, magassága egy tizenkét évest, ennek összhatása pedig nem egy felnőtt nőé. Ha ehhez hozzátesszük, hogy rövid, feketére festett haja, minimum öt tetoválása és nem egy piercingje van, akkor azt hiszem, már be tudod lőni a típust.

A külseje egy, nos, nem mindennapi személyiséget takar, az egyszer biztos. Az emberek kilencvenkilenc százalékához alig szól, szeret a maga feje után menni, akármennyire is zavarja ez a társadalom többi részét. Saját magát tartja el, ám a bíróság szerint gyámra szorul: ez jelenti egy idő után a problémáját. Mindent összevetve konzervatívnak nehezen nevezhető, szerintem viszont nem is annyira a jellemével, hanem a köréje felépített viselkedésével lóg ki az emberek többsége körül. Nekem sokáig nem volt szimpatikus, ám a regény végére jó irányba fejlődött a megítélésem, bár még most sem a szívem csücske, sőt. Abban, hogy már nem irritál, nagy szerepe van annak, hogy találkozott Mikaellel.

Blomkvistet ugyanis kedvelem. A nőkkel való kapcsolata kissé zavaros lenne nekem: egyszerre többel folytat szexuális kapcsolatot, ám ezt ők mindig tudják – mégis: nem terheli ez őt le érzelmileg? Már csak ezért is, mivel emellett gazdaságilag (és emberileg) az erkölcs, újságíróilag pedig az etika mellett áll ki. Az szexet szinte lazán veszi, a másikat pedig véresen komolyan. Ennek ellenére és ezzel együtt nincs vele semmi bajom, sőt őt kedvelem legjobban a könyvben.

Henrik Vanger a tipikus „idős, befolyásos, ám fájdalommal teli úriember”, aki életének utolsó éveit – többek szerint megszállottan – az őt nyugodni nem hagyó ügy felderíttetésével szeretné eltölteni – bármi áron. Alapvetően kedvelem az öreget: bár nem sokat szerepel, mégis az ember szívéhez nő egy kicsit. („Hű-de-nagyon-szeretem” karakter nem volt a könyvben.)

A nyomozás
Mint már említettem, véres, taszító és elképesztő ügyet derítenek fel hőseink. Bár a valóságban nehéz ilyet elképzelni (persze én alapvetően védett helyen nőttem fel), a kötet végére elhatároztam, hogy egy ideig idegen férfiakkal nem érintkezem, veszek egy gázsprayt és egy önvédelmi kurzust. Valamint tizenhat, esetleg tizennyolc éven aluliaknak nem ajánlom ezt a könyvet.

Agyilag megdolgoztatott a történet. Egy részére már azelőtt ráéreztem, hogy beindultak volna az események, míg más csak a szereplőkkel együtt állt össze a fejemben. Az biztos, hogy ez utóbbi az elején kiszámíthatatlan, az előbbi azonban olyan ráérzésekkel, mint az enyém, megjósolható (persze a bizonyítékok és a miértek csak később álltak össze).

Mindent összevetve izgalmas, átgondolt, bizonyos szempontból pedig roppant modern felfogású könyvről van szó. (A konzervatívabb olvasókat megbotránkoztathatja!) Teljesen másra számítottam, nem is került fel a „kedvenc könyveim” listára, viszont, mikor már megemésztettem ezt a részt, szívesen elolvasnám a következő két kötetet is, melyek együtt alkotnak egy újabb fejtörést.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni(, bár beszerezni annyira nem)!

Jay Asher: Tizenhárom okom volt…, avagy egy öngyilkosság elbeszélése

Sosem hittem abban, hogy az öngyilkosság bárminek is a megoldása. Inkább „könnyed” feladásnak nevezném. Megfutamodásnak. Gyávaságnak. Önzőségnek. Ijesztőnek. Kezelhetetlennek. Legalábbis én nem tudom, hogyan közelednék hozzá.

Ehhez a témához, azt hiszem, mindenki másképp közeledik. Jay Asher az elkövető szempontját ragadta meg. És egy ahhoz közeli, mégis eltaszított személyéjét.

A történet
Clay Jensen évfolyamtársát, Hannah Barkert gyászolja, mikor kap egy rejtélyes csomagot, benne hét kazettával és tizenhárom történettel. Tizenhárom okkal, amik Hannah öngyilkosságához vezettek. A bevezető szerint az egyik ok maga Clay.

Ezek után Clay az egész éjszakát a kazetták meghallgatásával tölti, hogy megtudja, mi az a lavina effektus, ami Hannah-t tettéhez vezette. Az ő szemszögéből kísérhetjük figyelemmel az eseményeket, két év történéseit, tele megalapozatlan pletykákkal, apróbb és nagyobb sérelmekkel és – valljuk be – óriási butaságokkal. Eggyel legalábbis biztosan. Egy elveszett lány története ez, mely a kisváros számtalan helyszínén és személyén át kalauzol, melyek mind kapcsolódnak egymáshoz. Egy ok-okozati folyamatot, ahol maga az ok gyakran nagyobb szerepet kap, mint az okozat, holott azok súlyát felmérve, fordítva kéne, hogy legyen.


…és ami mögötte van
Azonban kissé elkalandoztam, és a történetről magáról alig írtam valamit. Nem is szeretnék. Egyesek szerint fölösleges apróságokon húzta fel magát a lány, megint mások szerint nem. Én még nem foglaltam állást. Tény, hogy néhány dolog mindennapi apróság volt, ugyanakkor Hannah mindent összevetve olyan elhagyatottnak tűnt. Végig azon gondolkoztam, hol vannak a szülei. Nincsenek barátai? Persze, nincsenek, de számomra ez elképzelhetetlenül nagy magány, amit én csak önzően depresszív pillanataimban beszélek be, roppant makacs módon magamnak.

De mindegy, hagyjuk. Akár kicsik az okok, akár nagyok, maga a regény mindenképpen hatással volt rám. Először is, tetszett a stílusa. Igen, tudom, abszurd egy ilyen téma esetén erről beszélni, de gondoljatok bele, mennyire taszított volna az egész, ha a főhősnőnk beszélőkéje nem lett volna hangulatos. Clay is szimpatikus: az író igyekezett megkönnyíteni az azonosulást – bárki mást „választana ki” a szalagokról, utálnánk az egészet. Persze, ez volt a terv. Hogy együtt érezzünk.

Nos, nekem ez olyan mértékben sikerült, hogy még most is rohadtul hasogat a fejem. Nyilván az sem segített, hogy két nap alatt végeztem ki a regényt, így nem volt ideje leülepedni. Két hatalmas hajtás. Néhány megtörtént dolgot közben el sem tudnék képzelni. Mármint, hogy van ilyen, pedig nyilván van, csak nem az én életemben (szerencsére), hanem valahol a tengeren túl. Legalábbis a filmek-regények eléggé ezt sugallják. Mindenesetre, felkavaró volt. Maga az alapkoncepció is eléggé morbid: egy lány magnóra mondja öngyilkosságának okait, majd – halála után – sorra meghallgattatja az érintettekkel.

Voltak olyan dolgai, amiket nem értettem. Illetve, egy, az utolsó előtti indok, amit ő okozott magának. Elismerem: a leejtőn az ember gyakran úgy érzi, már nem tudja kontrollálni a dolgokat, éppen ezért ő maga teremti meg a bajt. Mintha az, hogy ő határozza meg, milyen csapás legyen a következő, biztonságérzetet okozna. De akkor is – ha tudja, hogy csak baja származhat belőle, minek teszi meg? A leejtő még nem indok semmire. Sőt, a lavina sem. Nálam ez verte ki a biztosítékot.

Ezen kívül más nem: az egész hangulatos, még ha sötét is, belemerülhet az ember, és az író tudatosan (vagy erőszakosan) egy mélyebb témát ragad meg, tálcán kínálva a mondanivalót. Amire a mai fiataloknak (mondom ezt, mind a húsz évemmel) szüksége is van.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Íme egy rajongó által készített előzetes. Kissé beleborzongtam, csak az után nézd meg, hogy olvastad a regényt. Bízz bennem. Meg fogod.