Sosem hittem abban, hogy az öngyilkosság bárminek is a megoldása. Inkább „könnyed” feladásnak nevezném. Megfutamodásnak. Gyávaságnak. Önzőségnek. Ijesztőnek. Kezelhetetlennek. Legalábbis én nem tudom, hogyan közelednék hozzá.Ehhez a témához, azt hiszem, mindenki másképp közeledik. Jay Asher az elkövető szempontját ragadta meg. És egy ahhoz közeli, mégis eltaszított személyéjét.
A történet
Clay Jensen évfolyamtársát, Hannah Barkert gyászolja, mikor kap egy rejtélyes csomagot, benne hét kazettával és tizenhárom történettel. Tizenhárom okkal, amik Hannah öngyilkosságához vezettek. A bevezető szerint az egyik ok maga Clay.
Ezek után Clay az egész éjszakát a kazetták meghallgatásával tölti, hogy megtudja, mi az a lavina effektus, ami Hannah-t tettéhez vezette. Az ő szemszögéből kísérhetjük figyelemmel az eseményeket, két év történéseit, tele megalapozatlan pletykákkal, apróbb és nagyobb sérelmekkel és – valljuk be – óriási butaságokkal. Eggyel legalábbis biztosan. Egy elveszett lány története ez, mely a kisváros számtalan helyszínén és személyén át kalauzol, melyek mind kapcsolódnak egymáshoz. Egy ok-okozati folyamatot, ahol maga az ok gyakran nagyobb szerepet kap, mint az okozat, holott azok súlyát felmérve, fordítva kéne, hogy legyen.
…és ami mögötte van
Azonban kissé elkalandoztam, és a történetről magáról alig írtam valamit. Nem is szeretnék. Egyesek szerint fölösleges apróságokon húzta fel magát a lány, megint mások szerint nem. Én még nem foglaltam állást. Tény, hogy néhány dolog mindennapi apróság volt, ugyanakkor Hannah mindent összevetve olyan elhagyatottnak tűnt. Végig azon gondolkoztam, hol vannak a szülei. Nincsenek barátai? Persze, nincsenek, de számomra ez elképzelhetetlenül nagy magány, amit én csak önzően depresszív pillanataimban beszélek be, roppant makacs módon magamnak.
De mindegy, hagyjuk. Akár kicsik az okok, akár nagyok, maga a regény mindenképpen hatással volt rám. Először is, tetszett a stílusa. Igen, tudom, abszurd egy ilyen téma esetén erről beszélni, de gondoljatok bele, mennyire taszított volna az egész, ha a főhősnőnk beszélőkéje nem lett volna hangulatos. Clay is szimpatikus: az író igyekezett megkönnyíteni az azonosulást – bárki mást „választana ki” a szalagokról, utálnánk az egészet. Persze, ez volt a terv. Hogy együtt érezzünk.
Nos, nekem ez olyan mértékben sikerült, hogy még most is rohadtul hasogat a fejem. Nyilván az sem segített, hogy két nap alatt végeztem ki a regényt, így nem volt ideje leülepedni. Két hatalmas hajtás. Néhány megtörtént dolgot közben el sem tudnék képzelni. Mármint, hogy van ilyen, pedig nyilván van, csak nem az én életemben (szerencsére), hanem valahol a tengeren túl. Legalábbis a filmek-regények eléggé ezt sugallják. Mindenesetre, felkavaró volt. Maga az alapkoncepció is eléggé morbid: egy lány magnóra mondja öngyilkosságának okait, majd – halála után – sorra meghallgattatja az érintettekkel.
Voltak olyan dolgai, amiket nem értettem. Illetve, egy, az utolsó előtti indok, amit ő okozott magának. Elismerem: a leejtőn az ember gyakran úgy érzi, már nem tudja kontrollálni a dolgokat, éppen ezért ő maga teremti meg a bajt. Mintha az, hogy ő határozza meg, milyen csapás legyen a következő, biztonságérzetet okozna. De akkor is – ha tudja, hogy csak baja származhat belőle, minek teszi meg? A leejtő még nem indok semmire. Sőt, a lavina sem. Nálam ez verte ki a biztosítékot.
Ezen kívül más nem: az egész hangulatos, még ha sötét is, belemerülhet az ember, és az író tudatosan (vagy erőszakosan) egy mélyebb témát ragad meg, tálcán kínálva a mondanivalót. Amire a mai fiataloknak (mondom ezt, mind a húsz évemmel) szüksége is van.
Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!
Íme egy rajongó által készített előzetes. Kissé beleborzongtam, csak az után nézd meg, hogy olvastad a regényt. Bízz bennem. Meg fogod.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése