Fecsegőposzáta az, bárki bármit mond

Vagy ír. Nem érdekel a borító. Elszánt kommandóba kezdek, ha kell, és fekete alkoholos filccel áthúzom az összes borítót, kijavítva ezt az elcsépelt, magyarok által kitalált, fellengzős címet, aminek annyi köze van a történethez, mint nekem a pink polárpulcsikhoz. (Azoknak, akik nem ismerik a stílusom: nem hordok pinket. Feltűnő, és bár vidám, nagy dózisban Paris Hiltont juttatja az eszembe, aki nem szerepel az agyam „Szívesen gondolok rá” polcán.)

Szóval, nem egészen egy hónap múlva a kiadó ígérete szerint kezemben foghatom majd Az éhezők viadala befejező kötetét, ami után már hónapok, egészen pontosan június hetedike óta remegve vágyódom, borzalmas elvonási tüneteket produkálva. Egyrészt, mert az egyik kedvenc trilógiámmá nőtte ki magát (bár a harmadik kötetnek a borítóját is csak virtuálisan láttam, nem hogy olvastam volna), másrészt mert a második rész úgy fejeződött be, hogy a lelkes olvasó legszívesebben a fejét verné a falba. Tehát az kifejezetten jó dolog, hogy hamarosan testet ölt közöttünk eme nemes történet, csak a címét, a címét minek kellett átírni?!

Értem én, hogy a magyarok szeretik a feltűnést keltő, monumentálisnak ható címeket, de „A kiválasztott” így negyvenhatezredik alkalommal inkább elcsépeltnek és unalmasnak hat, mintsem figyelemfelkeltőnek. Az eredeti cím, azaz a Fecsegőposzáta ellenben egyedi (ha elsőre nem is megjegyezhető), szerves része a történetnek, az a jelkép és metafora, amit Suzanne Collins két részen át épített fel. Minden szempontból tökéletes.

Tehát, drága Agave Kiadó, miért kellett ezt lecserélni?

Meg Cabot: Váltságdíj a szívemért, avagy középkorban kisgatyában

Egy-két szó a szerzőről

Még mielőtt belekezdek ebbe a kritikába, szeretnék néhány dolgot szólni az írónőről, mert megérdemli. Valószínűleg a legtöbb velem egykorú lány olvasott már minimum egy könyvet Cabottól, hiszen egy időben igencsak közkedvelt volt. (Mostanában mintha egyre kevesebb könyve jelenne meg, bár az is lehet, hogy csak kevesebbet tudnak lefordítani, mert utolértük a külföldi regényeket.)

Az én stílusomat is alapjaiban határozta meg, ha voltak/vannak példaképeim, ő az egyik. Mindig kikapcsol, bármi problémám van, ideiglenesen elfelejteti velem, én is ezt szeretném nyújtani a majdani olvasóimnak. Ifjúsági lányregényeket ír, paranormálisakat és hétköznapiakat egyaránt, könnyed, már-már csevegő stílusban, tele humoros jelenettel és dögös pasikkal. A Mediátor szó azóta is megdobogtatja a szí… Az egyik nagy kedvencem.

Maga a történet
Hát, ez a könyv nem lesz. Eleve kissé gyanakodva közeledtem hozzá: a kerettörténete szerint a híres „neveletlen hercegnő”, vagyis Mia Thermopolis, Genovia tíz kötetet megélt, és közel kilencet végighisztiző, ám kedvelt majdnem-uralkodónője írta, és romantikus történelmi regénynek szánta.

Finnula névre hallgató főhősnőnk húga hatalmas bajba keveredik: másállapotos lesz férj nélkül, ráadásul az összes hozományát elköltötte, így nem tud hozzámenni a kiszemelt piperkőc szegénylegényhez. Még szerencse, hogy Finnula csak biológiai szempontból nem tökös csaj, amúgy jól bánik az íjjal, és bár aprócskának és törékenynek tűnik, elég izmos! Éppen ideális arra, hogy egy gazdagnak tűnő ismeretlent elraboljon, hogy aztán testvére váltságdíjat követeljen érte.

Mekkora szerencse, hogy éppen most érkezik inkognitóban haza szívtipró és pénzérmékben sem szűkölködő főhősünk, Hugo, így már potenciális fogoly-jelölt is van. Csak éppen ez a fogoly „nagy titkokat” rejteget, és szexuálisan igencsak aktív… Így az sincsen ellenére, hogy a törékeny, nadrágban a hátsóját mutogató, tüzes, vörös hajú Finn őt szemeli ki…

És ami mögötte van
Az semmi. Illetve nem valami sok minden. A történet félig-meddig Goldenlane Pokoli balhéjára emlékeztetett, csak éppen sokkal rosszabban van tálalva annál. Szexualitástól abszolút túlfűtött, minden másban viszont annyira nem, mintha a történet és a karakterek csak mellékesek lennének. Nem teljesen szörnyű, viszont Megtől ezerszer jobbakat szoktam meg és várok el.

Az már másik kérdés, hogy vajon ő komolyan vette-e ezt a regényt, vagy paródiának szánta. Néha az az érzésem, hogy inkább ez az utóbbi, és elsősorban saját szórakoztatásnak szánta, másrészt viszont annyira szorosan a karakteréhez kötötte, hogy nem tudta nem kiadatni.

Ha valaki szereti az olyan típusú könyveket, amiknek a borítóján egy alig valamit takaró, ruhának nevezett cafatban, érzékinek szánt, félig nyitott szájjal álló nőt szorít magához egy marcona, izmoktól dagadó férfiú, mindenképpen ajánlom. Minden más esetben:

Kategória: Megteszi, ha nincs más.

Femcafe – két egyetem mellett

Amióta két egyetemre is járok, körülbelül heti egy cikkre van energiám. Sajnos azok sem a legforradalmibb témák (szeretnék már egy velős, igazat szóló, frappáns párkapcsolati témájú cikket a képernyőre vetni, de egyszerűen vagy nincs témám, vagy akkor írnak valami hasonlót, de azért teljesen másat, amikor én szeretnék). Ellenben még a nyáron megírtakat sem tettem közzé, így többet tudok mutogatni ötnél…

A kedvencem és a legsikeresebb a macskákról szól, amit a régi kutyás cikkem mintájára írtam: összefoglalom mi a jó abban, ha van egy nyávogó szőrcsomód. Ezen kívül összeírtam, milyen filmeket forgattak az utóbbi időben hazánkban, és írtam a retusálásról is. Hajas-ruhás összeállítást is csináltam (azóta kevesebb feketét hordok, és büszke vagyok magamra emiatt – barnáknak, vöröseknek és szőkéknek – a barnáknak könnyű…). Írtam szép filmes helyszínekről, immár elévült nyári programokról, a Mission Impossible-ról, amiben szerepelni fog az általam annyira szeretett Simon Pegg, érdekes hajú sztárokról, és a Szlovák Paradicsomról. Volt egy Harry Potter-témájú sorozatom (hasznos varázsigék mindennapokra, Emma, Rupert és Dan jövője), írtam az együttélés fontosságáról és a Földközi-tenger cápáiról.

Úgy vélem, ennyi, bár lehet, hogy kihagytam valamit… Hosszúak a heteim. És most hónapok távlatában kéne visszaemlékeznem. Ha-ha-ha…