Kelley Armstrong: Az ébredés, avagy félkész hullák és szőrös emberek

Armstrong története már a Sötét erők trilógia első részével belopta magát a szívembe, az egyik olyan sorozat ez, aminek alig bírom kivárni a folytatását (már csak azért is, mert az első rész koránt sem olvasóbarát módon volt „lezárva”). Éppen ezért nem is meglepő, hogy elég rövid idő alatt „befaltam” az újabb kötetet.

A történet
Az első rész végén Chloét és Rae-t főhősnőnk nagynénjének köszönhetően elkapták, úgyhogy Chloénak most az esetleges bosszútól és a sötét kísérletektől kell rettegnie, ráadásul Rae-nek nem mondhatja el problémáját –a naiv, lelkes lány hazugságnak venné. Emellett még a bőszén keresett Derek és Simon párosa miatt is aggódnia kell, tehát elhatározza, hogy megszökik, és megkeresi a fiúkat, akár Rae nélkül is. Némi komplikáció után ez sikerül is – a hisztikirálynő boszorkány, Tori sokak által nem kívánt társaságával megspékelve. Végül mégis négyen kerekednek fel, hogy megkeressék a fiúk apját, az egyetlen személyt, aki valamilyen kiúttal szolgálhat az adott helyzetben: akkor, amikor a kísérleteket végrehajtó Edison Csoport tagjai őket, a balul sikerült végeredményeket szeretnék likvidálni…

A Variánsok útját nem egy, gyakran általuk generált veszély kíséri: kezdve az olyan hétköznapi dolgokkal, mint egy nagyvárosi lánybanda, olyan kevésbé hétköznapi dolgokon át, mint egy farkas falka, egészen a teljesen természetfeletti dolgokig, mint például néhány halott feltámasztása, anélkül, hogy azt nekromantánk szeretné. Mert bizony kiütközik, hogy Chloé-ék egy félresikerült kísérlet eredményei: bár erejük hatalmasabb lehet, mint az átlagos Variánsoké, nem tudják egyszerűen kontrollálni azt, elég egy kis félelem vagy harag, és elszabadul. Derek pedig koránt sem biztos abban, hogy a kapott gyógyszerek mellékhatásaként mi vár rá teljes farkassá alakulása végén – és egyáltalán eljut-e oda…

Ez a kötet kevésbé volt csúcspontokkal teli, mint az előző rész. Inkább amolyan átvezetés volt nem is véletlenül, hiszen szereplőink egyik helyről siettek a másikig, ami persze nem ment könnyen. Néhány kérdésre viszont választ kaptak, és az olvasó már láthatja a fényt az alagút végén egy (SPOILER!) meseszerű Titkos Szövetség képében. Ráadásul a szereplőkről is egyre többet tudunk meg.A szereplők
Tori számomra még mindig az az idegesítő fruska, aki volt: gyakran nem képes felfogni, hogy a mostani rizikós helyzet fontosabb annál, hogy lekörözze Chloét, és ő legyen a középpontban, ami az anyja viselkedését tekintve bizonyos szempontból érthető, viszont kiakasztó is egyben. Olyan volt a stílusa, mint a Futótűzben Johannának, csak míg Johanna harcolt egy bizonyos célért, és azt tartotta szem előtt, Tori csak hisztizik, mert most (is) azt adja ki magából, hogy anyja elhanyagolta. (Amúgy utálom az anyját.)

Simont már egy fokkal jobban kedveltem, tetszik a humora, viszont még mindig nem tudta magát belopni a szívembe, bár tény, hogy nem is tett olyat, ami miatt utálhatnám. Ha valamilyen véletlen folytán letenne Chloéról és megszeretné Torit, áldásom rájuk.

Derek és Chloé viszont… Imádom őket. Derek még mindig komplexusokkal küzdő tini, és még mindig kissé érzéketlen, ha lát valamilyen megvalósítandó célt az orra előtt, ugyanakkor nem lehet nem szeretni. Ugyanez vonatkozik Chloéra is: teljesen józan, talpraesett, imádnivaló karakter, aki nem nyafog, nem csinál hülyeséget, nem komplikálja túl az érzelmeit, és nem csorgatja túlzottan a nyálát a pasik után. Együtt pedig kifejezetten bájosak: amikor Derek (egyáltalán nem vonzó módon, az ilyen típusú történetekkel ellentétben) átváltozik, vagy amikor Chloé a maga tizenöt tapasztalatlan évével nem érti, miért is szárad ki a szája, vagy mi zsiborog benne gyomortájon, ha egy kicsit közel kerülnek egymáshoz… Remélem, Derek a következő részben leküzdi a már említett komplexusait, és nem akarja mindig Simonhoz küldeni a csajt „ő helyesebb és mindenki jobban szereti, biztos Chloé is”–alapon. Ne légy tesze-tosza, fiam!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Cassandra Clare: Bukott angyalok városa, avagy fantasy és szappan opera egy kötetben

Két embertelenül nehéz, ámde ugyanabból a tárgyból való vizsgám között úgy döntöttem, lázadok: barátnőm utólagos engedélyével (még egyszer, köszi, Fló!) kölcsönvettem tőle Clare új regényét. Érdekelt, hova lehet még fűzni a történetet a harmadik rész után, és az is, hogy megszeretteti-e velem a folytatást az írónő, vagy felesleges pénzcsinálásnak érzem majd. Hát, olvastattam magát, az tény. A többit meg most meglátjuk.

A történet
Néhány héttel az Üvegváros eseményei után járunk, október (a holtak hónapja, he-he) van. Clary élvezi a Jace-szel töltött időt, noha úgy érzi, anyja nem tud megbízni a volt férje által nevelt fiúban. Emellett lelkesen próbálja megtanulni, az igazi Árnyvadász milyen fogásokkal győzheti le az ellenségeit; kihasználja, hogy egyenesen nyolc végtagja van, és minden fajta magaslatról ugrál le.

Minden tökéletes lenne, ha (hölgyeim és uraim, kezdődik a szappan opera!) Jace nem viselkedne olyan furcsán az utóbbi időben. Egyszer vadul csókolja, máskor pedig kerüli a lányt, láthatóan valami baja van, amiről nem hajlandó beszélni, olyannyira, hogy Clary (dráma!) már arra gondol, szakít vele szerelme.

Simon élete sem éppen fenékig tejfel. Amellett, hogy egyszerre két lányt bolondít, akik ráadásul nem is tudnak egymásról, nem csak a vámpírléttel, de Napjáró identitásával is meg kell küzdenie. Előbbi miatt anyja borul ki, mikor megtudja, hogy fiának hosszabbak a szemfogai a kelleténél. Szerencsére Simon vámpírerejével elfelejteti vele, mit látott, majd ellóg otthonról. Új bandatagjánál, Kyle-nál húzza meg magát, azonban nála sem talál nyugalmat: ismeretlen emberek támadják meg ok nélkül, hogy aztán Káin Jele miatt sóvá porladjanak. Mondhatni, ez nem Simon hónapja.

Mellesleg Simon lakótársa, Kyle is tartogat meglepetéseket, történnek véres dolgok, Alec és Magnus együtt nyaral, majd hazatérnek, feltűnnek nagy és még nagyobb rosszakarók, ősi szertartások és főellenségek. Érdekek és érzelmek feszülnek egymásnak, bár először inkább csak érzelmek…

…és ami mögötte van
Nem mondanám, hogy a könyv első kétszáz oldala előnyére vált a történetnek. Nem volt rossz sem, olvastatta magát, de számtalanszor bosszankodtam azon, mennyire egy tinisorozatra kezd emlékeztetni egy alapvetően fantasynak szánt regény. Mindenki ismer mindenkit, mindenki járt mindenkivel, és hogy teljes legyen a kép, mindenkinek van valami baja. Az első kétszáz oldal mondhatni, merő érvágás volt, néhány beleszőtt érdemi történetszállal.

Jace-re speciel dühös voltam az elején. Tudja, hogy gondokkal néz szembe, hatalmasabbakkal, mint amiket egyedül bír, de nem szól senkinek, mert az „imós”, „rosszabb vagyok mindenkinél, én meg sem érdemlem azt a jót, amit kaptam” agyjárása megakadályozza ebben. Hát, drága Jace, ébredj fel: képzeld, nem vagy szörny, sőt, szó szerint angyali vagy! Minden másról meg a külvilág tehet, ami ellen mások segítsége esetleg felvértezhetne. Ja, és ha már így beszélünk, mellékesen megjegyezném, hogy bízhatnál a barátnődben. Erős és szeret, túl sok mindent éltetek át ahhoz, hogy kihagyd a dolgokból. És akkor megkímélhettél volna minket a történet nyomasztó elejétől is. (Meggie kiakad Jace-re című műsorunkat hallhatták.)

Szerencsére nagyrészt Simonról szól a könyv, akit én nagyon bírtam. Eleve érdekes a helyzete: azok közt vámpír, akik a neveltetésükből fakadóan megvetik a fajtáját, ráadásul arra is rá kell ébrednie, hogy nagy valószínűséggel Magnus az, akit a legjobban bír azok közül, akikkel eltöltheti az örökké valóságot. Márpedig ő sem a szíve csücske. Emellett anyja is eltaszítaná, ha tudná, mi, ráadásul a Káin átka miatt senki sem érhet hozzá, ellenben rövid időn belül egy, a nagykutyák által folytatott hatalmi harc közepén találja magát… És elég tökösen megoldja a dolgot, véleményem szerint. Közben sorjáznak a poénjai, magabiztosabb lesz, és megbízható.

Persze, két lányt szédíteni egyszerre nem épp megbízhatóság, de ők is számíthatnak rá, ha arról van szó. Ráadásul, mint később kiderül, Maiáék sem éppen tiszta szívből és vak szerelemből választották, mindkét lánynak megvan a maga kis önző indoka, ha engem kérdeztek…
Egyszóval ezt a történetet a kis Simon vitte el a hátán. Szerencsére a könyv második felében már beindulnak az események, sorjáznak a kalandok és fokozódnak az izgalmak, ráadásul drága írónőnk megint olyan véget adott az eseményeknek, hogy az ember veri a fejét a falba… És a folytatás még nyilván várat magára legalább fél évet. Sebaj, kivárom, és elolvasom, csak drága Clare, ne úgy indítson, mint ez a kötet!

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni!
(Íme a csodálatosan színpadias előzetes... Borzalom.)

Sarah Addinson Allen: A csodálatos Waverly-kert, avagy növények és ellentétes személyek

Már nem is tudom, hogyan figyeltem fel Allen könyvére. Lehet, hogy a borító (egyszerűen gyönyörű), na meg a kiadó miatt, lehet, hogy a moly.hu-n olvastam róla kifejezetten jó kritikákat (ott éppen 91%-on áll, ami elég magas). Vagy a kettő együtt. Az elején kicsit féltem is tőle, mivel felnőttekről szól, én meg mostanában a kamaszokra vagyok rákattanva (de csak, mert egyetemistákról nem írnak könyveket – pedig tele vannak lehetőségekkel!). Végül nem kellett csalódnom, magával ragadott. Csak, hogy egy buta szóviccet használjak ki: csodálatos volt.

A történet

A történet egy része viszonylag egyszerű alapanyagokból építkezik. Fogjunk két nővért, Claire-t és Sydney-t. Adjunk hozzájuk eltérő tulajdonságokat: az előbbi legyen zárkózott és elutasító, aki csak a munkájának (jelen esetben ez a főzést takarja) él, az utóbbi pedig legyen nyitott, vagány, nem egy felelőtlen tettel a háta mögött. Mindkettőhöz adjunk egy kis félelmet is: Claire attól retteg, hogy szerettei megint megbántják, míg Sydney gyermekének agresszív apjától. Alapvető fontosságú még egy kiegyensúlyozott kislány, Bay, egy sikeres szökési terv és egy elhagyatott kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit.

Éppen ezért kavar nagy port, hogy Sydney visszatér szülővárosába: egy feleség máris arra gyanakszik, hogy első szerelméért, azaz pont az ő férjéért jött (tíz év után, ne röhögtess!), és mindent megtesz, hogy ne sikerüljön Sydney feltételezett terve. Természetes az eddig egyedül élő Claire sem tudja hova tenni a helyzetet, fél magához közel engedni húgát, aki egyszer már otthagyta családját. Ráadásul új szomszédja is szeretne belopakodni a szívébe, és egyik „varázsételével” sem tudja lerázni…

Különlegessége a finom varázslatosság

Itt jönnek képbe a könyv egyedi vonásai. Az összes városlakót körüllengi valamilyen misztikus vonás, szerencsére nem az erőltetett „jósolok kislányom, mert vénasszony vagyok”–módon. Egyszerűen mindenki ért valamihez. Claire a növényekhez, és azok hatásaihoz – erre építi virágzó étkeztetési üzletét. Sydney pusztán a haja alapján kiismeri az embert, ráadásul tökéletes frizurákat készít. Egy vagány és különleges öregasszony, Evanelle mindig akkor és azt adja az embernek, amire szüksége van, legyen az csavarkulcs, aprópénz vagy ágyneműhuzat. (Ráadásul a fiatal férfiak fenekéhez is igencsak ért!) Bay mindennek és mindenkinek pontosan tudja a helyét. Egy almafa pedig megmutatja életed legnagyobb eseményét, akár boldog, akár szörnyű…

Alapvetően rátalálásokról szól a könyv. Béke, szerelem, barátság, hit, bizalom és testvéri szeretet, mindennapi alapanyagok, mégis a legkiválóbb minőségűek. Ezekhez társulnak a különleges tulajdonságok, amik jellegzetes ízt kölcsönöznek a regénynek. Két hajtásra kivégeztem, olvastatja és szeretteti magát.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Mr. Tennant nagy napja

A pletykalapok szerint David Tennant-nek bekötötték a fejét. Ez azt jelenti, hogy még egy gyűrűtlen jó pasival kevesebb futkároz az utcákon – irigylem a nőt, aki 0-24-ben élvezheti Mr. Tennant arckifejezéseit. Meg a szemeit. (Szeretném megemlíteni, hogy a fent említett nőszemély az Ötös Doktor színészének a lánya, vendégszínészként pedig pont a Tízesét játszotta… Igen, szerintem ez vicces.)

Amúgy már ideje volt. Egy éves a kislányuk, az úriember pedig már negyven, egy nőt ilyen korban már fonnyadt vénlánynak bélyegzenek az emberek, ha nincsen férje, vagy legalábbis pasija. A férfiak meg élik a világukat, és tüneményes vörös hajú huszonévesek távoli rajongását élvezhetik.

Hiába, a természet kegyetlen.

(Mindemellett sok boldogságot ex-Miss Moffatnak és Mr. Tennant-nek! Meg a kis Olive-nak.:))