Kelley Armstrong: Az ébredés, avagy félkész hullák és szőrös emberek

Armstrong története már a Sötét erők trilógia első részével belopta magát a szívembe, az egyik olyan sorozat ez, aminek alig bírom kivárni a folytatását (már csak azért is, mert az első rész koránt sem olvasóbarát módon volt „lezárva”). Éppen ezért nem is meglepő, hogy elég rövid idő alatt „befaltam” az újabb kötetet.

A történet
Az első rész végén Chloét és Rae-t főhősnőnk nagynénjének köszönhetően elkapták, úgyhogy Chloénak most az esetleges bosszútól és a sötét kísérletektől kell rettegnie, ráadásul Rae-nek nem mondhatja el problémáját –a naiv, lelkes lány hazugságnak venné. Emellett még a bőszén keresett Derek és Simon párosa miatt is aggódnia kell, tehát elhatározza, hogy megszökik, és megkeresi a fiúkat, akár Rae nélkül is. Némi komplikáció után ez sikerül is – a hisztikirálynő boszorkány, Tori sokak által nem kívánt társaságával megspékelve. Végül mégis négyen kerekednek fel, hogy megkeressék a fiúk apját, az egyetlen személyt, aki valamilyen kiúttal szolgálhat az adott helyzetben: akkor, amikor a kísérleteket végrehajtó Edison Csoport tagjai őket, a balul sikerült végeredményeket szeretnék likvidálni…

A Variánsok útját nem egy, gyakran általuk generált veszély kíséri: kezdve az olyan hétköznapi dolgokkal, mint egy nagyvárosi lánybanda, olyan kevésbé hétköznapi dolgokon át, mint egy farkas falka, egészen a teljesen természetfeletti dolgokig, mint például néhány halott feltámasztása, anélkül, hogy azt nekromantánk szeretné. Mert bizony kiütközik, hogy Chloé-ék egy félresikerült kísérlet eredményei: bár erejük hatalmasabb lehet, mint az átlagos Variánsoké, nem tudják egyszerűen kontrollálni azt, elég egy kis félelem vagy harag, és elszabadul. Derek pedig koránt sem biztos abban, hogy a kapott gyógyszerek mellékhatásaként mi vár rá teljes farkassá alakulása végén – és egyáltalán eljut-e oda…

Ez a kötet kevésbé volt csúcspontokkal teli, mint az előző rész. Inkább amolyan átvezetés volt nem is véletlenül, hiszen szereplőink egyik helyről siettek a másikig, ami persze nem ment könnyen. Néhány kérdésre viszont választ kaptak, és az olvasó már láthatja a fényt az alagút végén egy (SPOILER!) meseszerű Titkos Szövetség képében. Ráadásul a szereplőkről is egyre többet tudunk meg.A szereplők
Tori számomra még mindig az az idegesítő fruska, aki volt: gyakran nem képes felfogni, hogy a mostani rizikós helyzet fontosabb annál, hogy lekörözze Chloét, és ő legyen a középpontban, ami az anyja viselkedését tekintve bizonyos szempontból érthető, viszont kiakasztó is egyben. Olyan volt a stílusa, mint a Futótűzben Johannának, csak míg Johanna harcolt egy bizonyos célért, és azt tartotta szem előtt, Tori csak hisztizik, mert most (is) azt adja ki magából, hogy anyja elhanyagolta. (Amúgy utálom az anyját.)

Simont már egy fokkal jobban kedveltem, tetszik a humora, viszont még mindig nem tudta magát belopni a szívembe, bár tény, hogy nem is tett olyat, ami miatt utálhatnám. Ha valamilyen véletlen folytán letenne Chloéról és megszeretné Torit, áldásom rájuk.

Derek és Chloé viszont… Imádom őket. Derek még mindig komplexusokkal küzdő tini, és még mindig kissé érzéketlen, ha lát valamilyen megvalósítandó célt az orra előtt, ugyanakkor nem lehet nem szeretni. Ugyanez vonatkozik Chloéra is: teljesen józan, talpraesett, imádnivaló karakter, aki nem nyafog, nem csinál hülyeséget, nem komplikálja túl az érzelmeit, és nem csorgatja túlzottan a nyálát a pasik után. Együtt pedig kifejezetten bájosak: amikor Derek (egyáltalán nem vonzó módon, az ilyen típusú történetekkel ellentétben) átváltozik, vagy amikor Chloé a maga tizenöt tapasztalatlan évével nem érti, miért is szárad ki a szája, vagy mi zsiborog benne gyomortájon, ha egy kicsit közel kerülnek egymáshoz… Remélem, Derek a következő részben leküzdi a már említett komplexusait, és nem akarja mindig Simonhoz küldeni a csajt „ő helyesebb és mindenki jobban szereti, biztos Chloé is”–alapon. Ne légy tesze-tosza, fiam!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!