Adaptációk áradata

Annyi filmes-könyves hírt kaptam az utóbbi időben (esetenként ez cirka félévet jelent :D :D), hogy nem győzöm behozni a lemaradást. Három sorozatomat is megfilmesítik, illetve folytatják az adaptálását, kettő ezek közül amerikai, egy német kezekben van. A folytatás természetesen a Futótüzet takarja, amelynek végre (nagyrészt) tisztességesen kihirdették a színészeit, a másik két történet pedig a Csontváros és a Rubinvörös, melyeknek megkezdték forgatását.

A Futótűzre igazából nem szeretnék sok karaktert pazarolni, elsősorban Johanna, Mags, Wireless és Beetee érdekel. Beetee még csak pletykaként van jelen a köztudatban, a többiekről azonban már felfedték a leplet. Johannát Jena Malone fogja alakítani, akit én az Álomháborúból és a 2005-ös Büszkeség és balítéletből ismerek. Az előbbi nem valami meggyőző film, az utóbbiban pedig Lydia Bennetet játszotta, ami pedig annyira nem meggyőző szerep… Ennek ellenére, bízok benne, hogy kihozza magából a kemény, vagány, nagyszájú Johannát. Magset Lynn Cohenn játsza, aki már ránézésre is kedves öreghölgy, akár csak a szerepe, Wirelesset pedig Amanda Plummer, akivel így első blikkre nincsen semmi bajom.

Jena Malone

Lynn Cohenn

Amanda Plummer

 Ellenben a Finnicket alakító Sam Claflinnel… Voltaképpen, vele sem. Annyi Finnick-pletyka terjedt már el, hogy időközben rájöttem: mindegy, ki alakítja (a stylistok úgy is Finnické maszkírozzák), a lényeg, hogy karakteres legyen, szép izmokkal, helyes mosollyal, és jól álljon a kezében a kockacukor. És bár Claflint sem a Karib 4-ben, sem a Hófehér és a vadászban nem láttam, bízom a castingosokban. Az első résznél is tökéletes munkát végeztek. (JLaw körülbelül az utolsó olyan színésznő, akire Katniss szerepét bíztam volna, most már el sem tudnám képzelni, hogy ki adná jobban vissza őt. )

A Csontváros felvételeit is megkezdték (végre – eredetileg Az éhezők viadalával egy időben kezdték meg a szereplőválogatást… Az a film meg már DVD-n is kijött. :D), bár ez esetben nem bízok a castingosokban. De már nincs mit tenni, íme néhány ízelítő kép, Meggie-féle kommentekkel. (Meneküljön mindenki, aki szereti Lily Collinst!)

Lily Collins Claryként... És ez a haj NEM vörös. Pláne nem természetes.

Ha gyorsan futsz, talán nem veszik észre a szemöldököd. Vagy van időd kozmetikushoz menni.

Jamie Campbell árvadászhacukában. Mire kijön a film, már ahhoz is hozzászokok majd, hogy ő Jace.

... vagy ha mégsem, legálisan is lehetek majd Simon párti.

Amúgy Simon (Robert Sheehan) és Clary. Érthetetlen, Clary miért néz egyáltalán Jace-re.

Sok Simon és Clary.

Forgatási szünet, egyedül itt látszik valami is Jemima Westből, aki Isabelle-t játsza.

Alec (Kevin Zegers). Igen, a bőr topocska kellőképpen buzis, szerintem mégis jobb lenne egy mezei ex-fekete felsőben. Ez eléggé olcsó és közönséges megoldás.

És végül... A DOMINA ÁRNYVADÁSZOK támadása. Ekkora sarkokon amúgy nem lehet harcolni. Csak úgy mondom.

Végül, de nem utolsó sorban, a Rubinvörösről is jelentek meg a forgatáson készült képek. Eddig szinte még csak olyan fotókat találtam, amin Gwen és Gideon vannak, és nekem mindkettő színész szimpatikus, nagyrészt úgy néznek ki és olyan a kisugárzásuk, amilyennek a karaktereket elképzeltem. Gwen undok unokatestvérét, Charlotte-ot azonban sokkal szebbnek képzeltem, mint a képen lévő lány, de ez annyira nem töri össze a lelkivilágom. Most ár csak abban kell reménykedni, hogy Magyarországon is elérhető legyen majd a film.

A vetélytársak

Imádom ezt a párost!:3

Az időutazás fura hajakkal jár.

(És nyilván a Futótőzről írtam a legtöbbet...)

Emma (2009), avagy a BBC már megint tud valamit

Austen Emmáját nehéz úgy eljátszani, hogy egyszerre legyen idegesítő és mégis szerethető, nem könnyű azt a Miss Woodhouse- t elkapni, akit az írónő annak idején megalkotott. Ehhez jó forgatókönyv, ideális színésztársak és egy tehetséges, a szerepet véresen komolyan vevő, ám komolytalannak látszó színésznő szükséges. A BBC ezekből az összetevőkből alkotta meg 2009-es minisorozatát – a nézők legnagyobb élvezetére.

Szerintem az ismerőseim nagy része tudja, hogy imádom a BBC filmjeit és még inkább a sorozatait. Az egyik kedvenc filmem a F.A.Q. about time travel, nem csinálok titkot a Doctor Who iránti rajongásomból, bevallottan jobbnak tartom a BBC-s Büszkeség és Balítéletet, mint amerikai változatát, és ez nagyjából minden Jane Austen történetre igaz. Így aztán nagy elvárásokkal ültem a BBC 2009-es rövidsorozatának, az Emmának is, mely a fent említett írónő azonos című könyvén alapszik.

 

A címszereplő Miss Woodhouse fiatal, életvidám, közkedvelt vidéki lány, a „csitri” Austen-féle prototípusa. Egyik legnagyobb szórakozása, hogy összebonorálja ismerőseit, nem egy házasságot tulajdonít saját közbenjárása eredményének. Legújabb felkaroltja az ismeretlen származású, bájos, jó természetű, ám nem valami eszes Harriet Smith, akinek Emma szerelmi életét a legnagyobb lelkesedéssel igazgatja – gyerekkori barátja, a tizenhat évvel idősebb Mr. Knightley figyelmeztetése ellenére. Azonban Emma hobbija, egy várva várt távoli ismerős – aki Austen történetének aktuális szívtiprója – és egy Emma által nem annyira szívlelt hölgyemény érkezése alapvetően felforgatja az amúgy magabiztosan sikeres lány életét…

Bár régen olvastam az Emmát, kamasz koromban a kedvenc Austen-regényem volt (igen, még a kultikus Büszkeség és balítéletet is megelőzte). Imádtam Emma és Knightley kapcsolatát, Knightley modorát, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag magát Emmát is, annak dacára, hogy mennyi mindent megtestesít, ami voltaképpen megvetendő, de legalábbis a falba veri tőle az ember a fejét. Éppen ezért a két 1996-os film annyira nem nyűgözött le (Kate Beckinsale csak egy hangyányit volt jobb Emma, mint Gwenyth Paltrow), a BBC-s sorozatot látva rá is jöttem, miért.

Romola Garainak sikerült azt az Emmát elkapnia, akit annyira kedveltem. Igen, idegesítően vak és mégis magabiztos, nagyon tini, éretlen, de bölcsnek hiszi magát. Ugyanakkor sziporkázó, bájos, a társaság középpontja, aki minden gúnyos megjegyzése ellenére senkinek sem szeretne igazán ártani. Garai pont ezt az Emmát jelenítette meg, minden gesztusa, arckifejezése, hanglejtése arról árulkodott, hogy ő maga Emma.

A Knightley-t alakító Jonny Lee Miller is fantasztikusan játszott, ezt leginkább az mutatja, hogy bár nem az esetem, mégis „beleszerettem” a sorozat végére, akár csak a könyvszereplőbe. Emellett nagyon szenvedélyes vitái voltak Emmával, nem mondhatnánk, hogy csak a (ki)oktató-(meg)tanuló viszony, vagy akár pusztán testvéri kapcsolat állna fenn köztük, mindennemű vágy nélkül[1]. A BBC ehhez hasonló tehetséggel válogatta ki összes többi színészt is, MichaelGambon aranyosan idegesítő volt, miközben a mindenért túlzottan aggódó apukát játszotta, Louise Dylan arckifejezése pedig tökéletesen sugározta azt a lassú felfogást, ami jellemzi Harrietet.

Ugyanakkor a BBC bele is nyúlt a történetbe, alakított rajta, és mindezt úgy tette, hogy az előnyére vált: mélyített a karakterek jellemén. A folyamatosan az apjához kötött Emmából például kitör az elvágyódó fiatal nő, bármennyire is imádja Mr. Woodhouse-t – és szinte az összes szereplő egy-egy ilyen jellemvonására rájátszik a forgatókönyv. Emellett a cselekményvezetés, az előadásmód és a kamerakezelés is erőssége a rövidsorozatnak.

A BBC-s Emma tehát tízből tíz pontos enyhe elfogultsággal, tízből kilenc elfogulatlanul, és minden Austen-kedvelőnek kötelező. Messze a legjobb Emma-adaptáció.

---

[1] Ahogy azt A Jane Austen könyvklub egyik szereplője kritikusan megjegyzi.

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox, avagy robotlány és amnézia

Elgondolkodtató témát feszeget regényében Pearson: mitől ember az ember? Ehhez egy szerethető kamaszlányt tesz főszereplővé, aki közel háromszáz oldalon keresztül ezen agyal, hogy aztán az utolsó negyven oldalon az előzőekhez képest hatalmas mértékben felpörögjenek az események. Olyan történet ez, mely elsősorban a hangulatra és a elmélkedésre épül, de ezek varázsát az utolsó oldalakon sajnos megtöri.

A történet

A távoli jövőben, amikor a mesterséges uralkodik a természetes felett, Jenna Fox súlyos balesetet szenved, és csak egy évvel később tér magához. Ezután nem csak amnéziájával kell megküzdenie, de arra is rá kell jönnie, hogy a szülei miért viselkednek olyan furcsán, miért kellett elköltözniük a biztonságot jelentő orvosok közeléből, és egyáltalán: miért bánnak úgy vele, mint egy procelánbabával? Egyszerre próbál meg emlékezni, új életet kezdeni és nyomozni, bár mint később rájön, utóbbi kettő nagyban akadályozza egymást. Orvosi körökben befolyásos apjának ugyanis csak egy lehetősége volt, hogy megmentse őt: az agyából megmaradt legfontosabb 10%-ot bele kellett illesztenie egy teljesen mesterséges testbe, mely nagyrészt ugyanolyan, mint az előző, egyetlen apró különbséggel – nem emberi. Mellesleg illegális is.

Merengések kirakósa

Ez adja a történet oroszlánrészét: Jenna az első pár oldalon megpróbálja összerakni magát, majd csodálkozik, miért emlékezhet olyan dolgokra is, melyek két hetes korában történtek vele, végül rájön szülei titkára. Ezután egy kérdésre keresi a választ: vajon ember ő, a megmaradó 10% azzá teszi-e, és hol a lelke? Van egyáltalán lelke? Egy háromszáz oldalas belső monológról van szó, melybe mintegy mellékesen bekerülnek olyan dolgok is, mint suli, barátság, csók, szerelem. (Bár arra nem kapunk konkrét választ, Jenna képes-e szerelemből szeretni. A könyv előnyére legyen mondva, fel sem vetül benne a kérdés.)

A történet kevésbé mellékes része a család: sok mindent megtudunk Jenna előző életéről, ő volt a piedesztálra emelt tökéletesség, a szülők szeme fénye. A szülei rettegnek, nehogy kiderüljön tettük, és bizonytalanok abban, hogy helyesen cselekedtek-e. Lily, Jenna nagyanyja, megpróbálja távol tartani magától már meggyászolt unokáját, amennyire csak lehet úgy, hogy össze vannak zárva, ugyanakkor segítene is neki.

A könyv hangulata, a tagolása (kisebb részekből áll össze, akár a kirakós, vannak közben szómagyarázatok, ha Jenna egy-egy kifejezést nem ismer, és közel versszerű, pontokba szedett gondolatok), sőt Jenna karaktere a regény erőssége. Jenna eléggé összetett, ahhoz képest, hogy közben semmi, imádtam, hogy a párbeszédekben egyenes és határozott, belső monológjaiban bizonytalan, tetteivel pedig egyszerre szeretne megfelelni és dolgokra rájönni. Ez egyrészt idegesítő, hiszen lassabban halad így, mint amúgy tehetné – de végső soron nem ilyen minden ember?

A cselekmény hiányosságai

Ami viszont nem jött be, az a történetvezetés. Nem azzal volt a gond, hogy nem adagolta az információkat Pearson, hanem azzal, hogy élesen váltott. A regény első háromszáz oldala ringató elmerengés, alig valami történik – senki ne várja azt, hogy Jenna egy kalandokban gazdag nyomozást vág le. Az utolsó negyven oldalba viszont túl sok mindent sűrített bele az írónő (ide sem akciót), túl sok cselekedetet és információt, egyszerűen túl sűrített volt az előzőekhez képest. Ez a váltás megrázta kicsiny olvasói lelkemet.

Ennek ellenére ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel: hol kezdődik és végződik az ember, és szeretnének olvasni róla egy hosszabb elmerengést egy tizenhét éves kamaszlány szemszögéből. Nekem talán hiányzik belőle még egy adag történés ahhoz, hogy kifejezetten tetsszen, Pearson nagyon hirtelen elvágta a történet végét, hiányt teremtve. Így mintha merengésből is kevesebbet kaptam volna, mint kéne. (Háromszáz oldal után… Tudom, telhetetlen vagyok.)

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

(Kérdés azoknak, akik már olvasták a könyvet: hány éves Jenna lánya a végén? Én kicsinek érzem a viselkedése alapján (szökdécsel, lábujjhegyre emelkedik, hogy felülhessen a padra). Az utolsó mozaikdarab 260 évvel később játszódik, Jenna elvileg 70 évet élt Ethannel, és saját állítása szerint nem sokkal azután, hogy ő elment, elintézte azt, ami ahhoz kellett, hogy gyereke lehessen. Ezek szerint Kayla 190 éves, vagy mi?:D)

Battle Royale vs Az éhezők viadala, avagy miért koppintok azok fejére, akik koppintásnak veszik az utóbbit

Nem egyszer hallottam már azt a felháborodott kijelentést, hogy "Az éhezők viadala csak másolta a Battle Royale-t", és mostanra eléggé elegem lett már ebből ahhoz, hogy összehasonlítsam a két művet. Illetve, megmutassam, hogy miért nem ugyanaz a kettő.

Be kell vallanom, bár a Battle Royale (1999) korábbi alkotás, Azéhezők viadalát (2008) hamarabb olvastam, és nagyon szeretem mindmáig. Ez nem jelenti azt, hogy ne hallottam volna a japán regényről, mielőtt nekiültem az amerikainak, Kósun írását már akkor a kezemben tartottam, mikor megjelent magyarul, olvasóként viszont csak később hozott össze vele a sors. De ami a legfontosabb: mindkét történetet nagyon szeretem, és kifejezetten jónak tartom. Éppen ezért értetlenül állok a makacsul vak összehasonlítgatások és fröcsögések előtt.

Az alapsztori

A két történet alapsztorija minden összehasonlítgatás, felháborodás, vita és miegymás kiindítója. És el kell, ismerjem, hogy nem véletlenül, hiszen nagyrészt megegyezik: a hatalmi rendszer egy adag fiatalt vesz rá, hogy azok halomra gyilkolják egymást. Ez az alaptörténet, és most erősen gondolkozom azon, hogy itt fejtsem ki, hogy miért értelmetlen ujjal mutogatni Suzanne Collinsra, vagy a bejegyzés végén kap ez nagyobb hangsúlyt. Mindenesetre, igen, az alapötlet egyezik.

„Elviszik a gyerekeket a körzetekből, és arra kényszerítik őket, hogy a szemünk láttára legyilkolják egymást – a Kapitólium így emlékezteti Panem lakóit, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik felettük; hogy semmi esélyünk túlélni egy újabb lázadást.”

A valós sztori

Nos, a valós történet már eltér egymástól. A Battle Royale egykötetes sztori, mely csak a „Programra” koncentrál, míg Az éhezők viadala – és ezt nem szabad elfelejteni, mikor értelmezzük – trilógia, az események a folytatásokban túlmutatnak a „Viadalon”.

A két alapvérengzés tálalása is teljesen más: bár mindkettő a hatalmi rendszer megfélemlítési eszköze, a Battle Royale a titkokon alapszik, a Viadal pedig a show-n és a szórakoztatáson. A Battle Royale-ban nem lehet tudni, kiket visznek el, mik történnek az elzárt területeken, csak a végén jelenik meg a TV-ben egy pár perces hírösszefoglaló az eseményekről. Az éhezők viadalának pedig az a lényege, hogy a harcosok sorsát széles képernyőn tálalják, elszomorítva és visszafogva a körzetlakókat, és cirkuszt szolgáltatva a lebutított Kapitólium-belieknek.

Mint láthatjuk, a két könyv mondanivalója is teljesen más. Kósun a bizalmi kérdésekre helyezi a hangsúlyt, megmutatva, hogy egy fasiszta világban mennyire fontos az összefogás – az egész Programnak az a lényege, hogy ezt az összefogást lehetitlenítik el az állítólag működőképes ország érdekében. Bár nem vagyok teljesen járatos a japán kultúrában, a politikai helyzetben és az emberek ideológiájában, van egy olyan merész tippem, hogy Kósun az ottani helyzetet nagyítja fel, és így fogalmazza meg kritikáit.

„De szerinted miért sugároz a helyi híradó képsorokat a győztesről? Aki meglátja, biztosan sajnálkozik, hogy mennyire utálhatta az a gyerek a játékot. De végül is nem tudott jobbat, mint hogy megvívjon a többiekkel, nem? Tehát a végén nem bízott már senkiben. Mindenki erre gondol, nem? És akkor pedig senkinek sem fog eszébe jutni, hogy összefogjon másokkal, és fellázadjon, ugye? A Nagy kelet-ázsiai Köztársaság eszméi örökre fennmaradnak.”

Az biztos, hogy Collins így jár el a Viadal esetén, csak ő világméretű jelenségeket feszeget. Rámutat arra, mennyire népbutítóak az egyes valóságshowk, hogyan lehet az orránál fogva vezetni a népet; ugyanakkor az alapvető szegény-gazdag különbségeket is megjeleníti; végül pedig egy katonaállam működésképtelenségét mutatja be. (Mellesleg valószínűleg ez lehet az oka, de a Collins-féle vezetői réteg indítékait jobban átlátom, így sokkal logikusabbnak tűnik a Panem-beli félemlítési módszer. Show-t csinálni egy ilyen dologból…) Már magának az első kötetnek a felét ez a valóságshow teszi ki (parádézni kell, a kapitóliumiak abszolút rajongása a mű dolgok iránt, stb.), a tényleges öldöklés csak a második felében jelenik meg – és még ott is nagy szerepet kap a TV adások volta, hiszen a résztvevőknek valamilyen szinten folyamatosan el kell adniuk magukat.

„Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol egy gombnyomásra az ember asztalán van az étel? Mivel tölteném az időt, amit most élelemgyűjtésre fordítok, ha ilyen könnyen tudnánk élelmet szerezni? Vajon mivel töltik napjaikat a kapitóliumi emberek, azonkívül, hogy feldíszítik a testüket, és izgatottan várják, hogy befusson az újabb kiválasztottszállítmány, és a gyerekek legyilkolják egymást az ő szórakoztatásukért.
Ahogy felnézek, Cinna a szemembe bámul. – Milyen hitványnak láthattok ti bennünket – mondja.”

Érdekes, hogy ami az egyik könyvben a reményt jelentő ország (a szabad Amerika a Battle Royale-ban), az a másikban minden probléma egyik legnagyobb forrása, hiszen hol virágzik jobban a valóságshow-k általi népbutítás, ha nem az U.S.Á-ban?

A szereplők kapcsolatai

Nos, igen, ismételten kényes téma, már ami az összehasonlításokat illeti. A Battle Royale-ban a hangsúly elsősorban a karakterdrámákon van. Ennek tökéletes körítése az, hogy minden egyes harcos ismeri egymást már jóval az összecsapások előtt. Meg tudják ítélni a másikat, vannak előismereteik, és ennek megfelelően érzelmi síkon is közeledhetnek egymáshoz. Tele van szerelmekkel, barátságokkal, ellenségekkel és kisebbségi érzésekkel az egész történet, nem egyszer ezek valamelyike a motiváló erő.

„Élj! Beszélj! Gondolkodj! Tevékenykedj! Néha hallgass zenét is… Nézelődj, hatódj meg. Nevess sokat, de néha sírj is. Ha pedig találsz egy helyes lányt, udvarolj neki, és szeressétek egymást… Akkor leszel igazán az, akinek én szerettelek.”

Az éhezők viadalában szinte senki nem ismer senkit, hiszen két ember, egy fiú és egy lány, jön egy körzetből, koránt sem biztos, hogy ezek ketten (eltérő nemű, helyzetű és gyakran korú egyénekről van szó) kifejezetten jóban lennének. Az egyedüli motiváló erő a túlélés, az, hogy mindenkit gyerekkora óta arra ösztönöznek ezzel a műsorral, hogy bizony az arénában gyilkolni kell. Ettől tér el a 74.Viadal, melyben Peeta már azelőtt gyengéd érzelmeket táplál a főszereplő iránt, hogy bekerülnének az élet-halál harcba. Végül ez az érzelem menti meg főhőseinket és indít el egy lázadássorozatot, mely megváltoztatja az egész Panem sorsát. Míg a Battle Royale-ban a két főhős szabadulása gyakorlatilag semmilyen változást nem idéz elő, hiszen nem kísérik figyelemmel több százan a tetteiket és a kapcsolatukat – ez is alapvető különbség a két történet között.

„– Nem hiszem, hogy ez menni fog. A győzelem… rajtam nem segít – mondja Peeta.
– És mégis miért nem? – kérdezi Caesar zavartan.
Peeta fülig vörösödik, és kinyögi a választ. – Mert… mert… együtt jöttünk a Viadalra.”

Az elbeszélésmód

A fentiek fényében már nem is meglepő, hogy a sokszereplős, karakterdrámás Battle Royale E/3-ban íródott, nem egy tanuló szemszögéből. Ezzel szemben a trilógia végig Katniss E/1-es elbeszélését tartalmazza, hiszen ő az események gyújtópontja (itt szó szerint; és vannak olyan események, amelyeket beindíthat) és a továbbiak bábja.

Körforgás: ez nem a lényeg, hanem a tény

A két történet alapja tehát ugyanaz, mégis teljesen más. Más szereplők, más mondanivaló, más hangsúly, más korlátok és más megoldások. Az egyik önmagában egy öldöklést tesz ki, a másikban ez csak egy fejezete egy folyamatnak. Meglehet, hogy Collins olvasta a Battle Royale-t, és az hatott rá, de őszintén szólva, fütyölök rá.

Egyrészt, mert alkotott olyan jót, mint Kósun, másrészt, mert az irodalom maga egy nagy körforgás. Ugyanazok az ötletek jelennek meg, csak más környezetben, képtelenség teljesen újat alkotni, nem hiába van annyi (monda-)feldolgozás például (amiket senki sem vesz koppintásnak, pedig ilyen alapon azok). Kósun például biztosan olvasott már Shakespeare-t, hiszen az ő igaz szerelmesei is öngyilkosok lesznek az elején – ejnye-benye, Takami bácsi, csak nem lopott? Ezt nem teheti, hiszen már van egy híres öngyilkos szerelmes pár, minek még egy, még ha teljesen más okokból, köntösben, és egyáltalán egy fantasztikusan megírt történetben? Sajnos kénytelenek vagyunk megvetni a művét, de reméljük, megérti.

Tehát teljesen felesleges ujjal mutogatni. (Vagy csak akkor tegye mindenki, ha ő maga képes önállóan megírni egy teljesen egyedi történetet, anélkül, hogy bármiből építkezne a saját fantáziáján túl… Megsúgom: nem fog menni. Ha más nem, a tudatalatti beleszól.) Meglehet, hogy Collins tudatosan jelenített meg egy ugyanolyan alapötletet, mint ami a Battle Royale-ban van, vagy mindkettőjükre hatott Stephen King 1979-es regénye, a The Long Walk, esetleg a cirka 2117 éve kitalált gladiátorharcok. Egy lényeg van: hogy mindketten jót alkottak, mélyebb mondanivalóval rendelkező, magával ragadó, izgalmas olvasmányokat, amelyek a fiatalokat is megszólítják.