Emma (2009), avagy a BBC már megint tud valamit

Austen Emmáját nehéz úgy eljátszani, hogy egyszerre legyen idegesítő és mégis szerethető, nem könnyű azt a Miss Woodhouse- t elkapni, akit az írónő annak idején megalkotott. Ehhez jó forgatókönyv, ideális színésztársak és egy tehetséges, a szerepet véresen komolyan vevő, ám komolytalannak látszó színésznő szükséges. A BBC ezekből az összetevőkből alkotta meg 2009-es minisorozatát – a nézők legnagyobb élvezetére.

Szerintem az ismerőseim nagy része tudja, hogy imádom a BBC filmjeit és még inkább a sorozatait. Az egyik kedvenc filmem a F.A.Q. about time travel, nem csinálok titkot a Doctor Who iránti rajongásomból, bevallottan jobbnak tartom a BBC-s Büszkeség és Balítéletet, mint amerikai változatát, és ez nagyjából minden Jane Austen történetre igaz. Így aztán nagy elvárásokkal ültem a BBC 2009-es rövidsorozatának, az Emmának is, mely a fent említett írónő azonos című könyvén alapszik.

 

A címszereplő Miss Woodhouse fiatal, életvidám, közkedvelt vidéki lány, a „csitri” Austen-féle prototípusa. Egyik legnagyobb szórakozása, hogy összebonorálja ismerőseit, nem egy házasságot tulajdonít saját közbenjárása eredményének. Legújabb felkaroltja az ismeretlen származású, bájos, jó természetű, ám nem valami eszes Harriet Smith, akinek Emma szerelmi életét a legnagyobb lelkesedéssel igazgatja – gyerekkori barátja, a tizenhat évvel idősebb Mr. Knightley figyelmeztetése ellenére. Azonban Emma hobbija, egy várva várt távoli ismerős – aki Austen történetének aktuális szívtiprója – és egy Emma által nem annyira szívlelt hölgyemény érkezése alapvetően felforgatja az amúgy magabiztosan sikeres lány életét…

Bár régen olvastam az Emmát, kamasz koromban a kedvenc Austen-regényem volt (igen, még a kultikus Büszkeség és balítéletet is megelőzte). Imádtam Emma és Knightley kapcsolatát, Knightley modorát, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag magát Emmát is, annak dacára, hogy mennyi mindent megtestesít, ami voltaképpen megvetendő, de legalábbis a falba veri tőle az ember a fejét. Éppen ezért a két 1996-os film annyira nem nyűgözött le (Kate Beckinsale csak egy hangyányit volt jobb Emma, mint Gwenyth Paltrow), a BBC-s sorozatot látva rá is jöttem, miért.

Romola Garainak sikerült azt az Emmát elkapnia, akit annyira kedveltem. Igen, idegesítően vak és mégis magabiztos, nagyon tini, éretlen, de bölcsnek hiszi magát. Ugyanakkor sziporkázó, bájos, a társaság középpontja, aki minden gúnyos megjegyzése ellenére senkinek sem szeretne igazán ártani. Garai pont ezt az Emmát jelenítette meg, minden gesztusa, arckifejezése, hanglejtése arról árulkodott, hogy ő maga Emma.

A Knightley-t alakító Jonny Lee Miller is fantasztikusan játszott, ezt leginkább az mutatja, hogy bár nem az esetem, mégis „beleszerettem” a sorozat végére, akár csak a könyvszereplőbe. Emellett nagyon szenvedélyes vitái voltak Emmával, nem mondhatnánk, hogy csak a (ki)oktató-(meg)tanuló viszony, vagy akár pusztán testvéri kapcsolat állna fenn köztük, mindennemű vágy nélkül[1]. A BBC ehhez hasonló tehetséggel válogatta ki összes többi színészt is, MichaelGambon aranyosan idegesítő volt, miközben a mindenért túlzottan aggódó apukát játszotta, Louise Dylan arckifejezése pedig tökéletesen sugározta azt a lassú felfogást, ami jellemzi Harrietet.

Ugyanakkor a BBC bele is nyúlt a történetbe, alakított rajta, és mindezt úgy tette, hogy az előnyére vált: mélyített a karakterek jellemén. A folyamatosan az apjához kötött Emmából például kitör az elvágyódó fiatal nő, bármennyire is imádja Mr. Woodhouse-t – és szinte az összes szereplő egy-egy ilyen jellemvonására rájátszik a forgatókönyv. Emellett a cselekményvezetés, az előadásmód és a kamerakezelés is erőssége a rövidsorozatnak.

A BBC-s Emma tehát tízből tíz pontos enyhe elfogultsággal, tízből kilenc elfogulatlanul, és minden Austen-kedvelőnek kötelező. Messze a legjobb Emma-adaptáció.

---

[1] Ahogy azt A Jane Austen könyvklub egyik szereplője kritikusan megjegyzi.